Tomán László
Az Úttól a vesztőhelyig

Egy szerb újságíró magyar szerkesztőségekben
A vajdasági sajtótörténet egy kevéssé ismert fejezete

Egy kilencéves kisfiú nem tud ellenállni érzéseinek, ösztönének, s újságot kezd szerkeszteni és kiadni. Kézzel írja, egy példányban, s valójában egy igazi lapot másol le a maga "újság"-jába. Ez volt a kezdet. Kisgimnazista korában, 1911-ben két társával gyermekújságot ír, szerkeszt és ad ki. Négy fillérbe került egy példány. Így indult Velislav Spasić újságírói pályája, szinte játékként.

Ezerkilencszáztizenkettőben a Đački venacot szerkeszti, amelyet tintával ír, majd a Glasnikot adja ki. Közben igazi gyermeklapokban is közreműködik. Harmadikos gimnazista korában a Branik című újságnak küld cikket. A Branik szerkesztője magához hívatja, látni akarja ezt az újságírót. "Gratulálok, fiacskám, letetted az újságírói érettségit" - mondta az ifjú Spasićnak a komoly szerkesztő. Ezerkilencszáztizenhárom nyarán, a vakációban Spasić "igazi" riportere lett a lapnak.

Az I. világháború idején nem jelentek meg szerb nyelvű lapok a Bácskában, Spasićot azonban nem hagyja nyugton újságírói szenvedélye: a Bács-Bodrogher Presse c. német nyelvű lapnak ír, ugyanis akkor már három nyelvet beszél. Cikkeket küld a Bácskai Naplónak és a Bácskai Hírlapnak is. A Naplónak egy ideig újvidéki tudósítója is volt. Spasić írásait közli ez idő tájt a budapesti Az Újság gyermekrovata. A Mátyás Diákban humoreszkjei, tréfái, rejtvényei jelennek meg, állandó munkatársa lesz a Rejtvényújságnak. Tiszteletdíjat nem kap, mert még diák. Akkoriban ez volt a szokás. A háború alatt a zágrábi horvát nyelvű sajtónak is küldött cikkeket. Ezenkívül meséket, tréfákat, rejtvényeket juttatott több német lapnak (Das Ilustrierte Blatt, Wiener Bilder, Interesantes Blatt, Frankfurter Illustrierte Zeitung stb.)

AZ ELSŐ IGAZI ÚJSÁG

Tizenkilenc éves korában sikerült Spasićnak először igazi újságot indítania és szerkesztenie. Történt ugyanis, hogy 1917 háborús őszén Újvidéken vendégszerepelt a szabadkai színház együttese. Spasić úgy ítélte meg, hogy ezért a városban szükség van egy színházi lapra. Iskolatársával, Lusztig Nándorral elhatározták, hogy újságot alapítanak; a címe Szemle lett, és színházzal, művészettel, irodalommal, a társadalmi élettel és sporttal foglalkozott. Lapjukkal a városi színházi életet akarták elevenebbé tenni, egyúttal pedig segíteni a vendégszereplő színházat, amelynek nem nagyon volt pénze reklámra. A Szemle 1917 őszétől 1918 tavaszáig jelent meg. A szerkesztők és a munkatársak ekkor bevonultak katonának. (Nem sokkal ezután indult meg a Porond című újvidéki hetilap, hasonló tartalommal.) A lap 16 oldalon jelent meg. Spasić volt a főszerkesztő, Milutin Uglješić a felelős szerkesztő. A szerkesztőség a mai Posta, akkor Flatt utca 6. szám alatt volt, a nyomdai munkálatok Sofija Supek nyomdájára bízták. (Ez lett később Ljubomir Bogdanov nyomdája, amelyhez szintén kötődik Spasić.) A Szemlével megvalósult Spasić régi álma, hogy egy igazi újság szerkesztője, sőt tulajdonosa legyen.

Az első világháború idején Spasić magyar nyelven színdarabot írt Egy kis családi perpatvar címmel, amelyet az újvidéki és a temerini műkedvelők is előadtak, s nyomtatásban a Szemle Emlékalbumában jelent meg.

Miután megszűnt a Szemle, Spasić az Újvidéki Hírlap riportere és tárcaírója lett. Ennek a lapnak a szerkesztősége az akkori Erzsébet téren (ma Trg mladenaca) volt. Az ifjú hírlapíró legnagyobb örömöré az Újvidéki Hírlap, melyet Mayor József, az ismert újvidéki újságíró szerkesztett, tisztességes honoráriumot fizetett munkatársainak. Spasićot sorra fizették, tehát igyekezett minél terjedelmesebb cikkeket írni. Az Újvidéki Hírlap 1918 őszén szűnt meg, amikor a Bácskában hatalomváltás történt.

PÁRIZSI KÖZJÁTÉK

Ekkor fordulat következett be Spasić életében. Egy volt iskolatársa azzal állt elő, hogy fogadta Svetozar Pribićević, az akkori oktatási miniszter, és a fiatal szerb diákoknak franciaországi ösztöndíjat ígért. Spasić beszerezte az útlevelet, vonatjegyet váltott, s Párizsba utazott. Ott azonban keserű csalódás érte a szerb diákokat: szó sem volt semmilyen ösztöndíjról, sőt a jugoszláv követségen azt javasolták a hoppon maradt fiataloknak, hogy utazzanak szépen vissza, ahonnan jöttek. Spasićot édesanyja is elkísérte Párizsba, s amikor látták, hogy az ösztöndíjból nem lesz semmi, az asszony munkát vállalt egy párizsi szerb étteremben. Ezzel legalább az ellátásukat biztosították. Spasić tudott zongorázni, s egy szép napon beállt zongoristának egy moziba (akkor még némafilmeket vetítettek, s azokat zongorajáték kísérte) a Boulevard Saint-Michelen, tehát Szent Mihály útján, ahol "beszökött az Ősz..." Délután háromtól este 11-ig kellett Spasićnak szorgalmasan vernie a billentyűket. Ez sem tartott örökké. Egy nap vonatra kellett ülnie, és a franciaországi szerb menekültekkel együtt hazatért.

Itthon a jugoszláv külügyminisztérium sajtóosztályán helyezkedett el. Nemsokára ismét az újságírásnak szentelhette magát, ugyanis Dušan Čamprag, az ismert újvidéki nyomdász, magyar nyelvű lapot indított Hétfői Újság címmel, s Spasić ennek szerkesztőségébe lépett be. Itt azonban nemcsak újságírással foglalkozott, hanem kitanulta a betűszedés mesterségét is. Ezzel egyidejűleg szerkesztette a kétnyelvű (szerb és magyar) Ilustrovani sportski list c. lapot.

AZ ELSŐ VAJDASÁGI HÍRÜGYNÖKSÉG

Abban az időben nehézségek voltak a híranyag beszerzése körül. Spasićnak az az ötlete támadt, hogy hírügynökséget alapít. 1920 nyarán teremtette meg a Vojvodina Távirati Ügynökséget. Megszűnéséig, másfél évvel indulása után, ez a hírügynökség látta el anyaggal a vajdasági sajtót, de a külföldit is, például a Pécsi Naplót, a Dunántúlt, az Aradi Hírlapot, a kolozsvári Keleti Újságot és az Ellenzéket, a Temesvári Hírlapot stb. Spasić a VTÜ-t régi barátaival, Lusztig Nándorral és Adler Aleksandarral alapította. Irodájuk Újvidéken, az egykori Magyar utca 22. alatt volt. Amikor megalakult a belgrádi Avala hírügynökség, a VTÜ-re nem volt többé szükség. Spasić ezután maga vállalta a belgrádi és az eszéki lapok újvidéki tudósítását, mindaddig, míg az újvidéki Délbácska meg nem hívta belső munkatársának. A magyar lapnak ugyanis olyan újságíró kellett, aki tökéletesen beszél szerbül is, magyarul is. Spasić elvállalta ezt a munkát, s így lett a szerb újságíró a magyar Délbácska belső munkatársa. Időközben megismerkedett Csuka Zoltánnal, a Pécsről a Vajdaságban emigrált költővel, újságíróval, aki ebben az időben indította meg Út című avantgárd folyóiratát. Igaz, hogy Spasić egyáltalán nem mondható avantgárd egyéniségnek, mégis csatlakozott Csukához, sőt elválallalta a felelős szerkesztői posztot. A folyóirat impresszumában ezért a szerkesztő Csuka Zoltán és a "helyettes szerkesztő" Ember (Holländer) Zoltán neve után ez olvasható: "Szerkesztésért felel: Velislav Spasity". Érdekes, hogy sem Bori Imre irodalomtörténete, sem Gerold irodalmi lexikona nem jegyzi Spasić nevét. Igaz, hogy csak a nevét adta a folyóiratnak, de megérdemelte volna, hogy megörökítsék szerepét.

A DÉLBÁCSKA ÉS A VAJDASÁG

A Délbácskába Spasić 1921 őszén lépett be, s úgyszólván mindent csinált: a hazai szerb és horvát lapokat olvasta, azokból fordított, átdolgozott, de ha kellett, telefonjelentéseket vett, s cikket írt belőlük. Ekkor a lap felelős szerkesztője dr. Slezák Rezső volt. A Délbácska - Spasić szavai szerint - "valóban fontos küldetést teljesített: a bácskai, bánáti és baranyai magyarságot tájékoztatta mindarról, ami az új államban érdekelte őket, egyben határozott és sokszor eredményes harcot folytatott a magyar kisebbség érdekeiért". Néhány hónapot töltött Spasić a Délbácska szerkesztőségében - vagy ahogy akkoriban az újságírók mondták: a redakcióban -, s ezalatt biztosítva volt szerény, de biztos egzisztenciája.

Amikor azonban megindult a másik magyar nyelvű napilap Újvidéken, a Vajdaság, az alapítók Spasićnak nagyobb fizetést ígértek, mint amilyent a Délbácskában kapott, sőt szerkesztői munkakört is, ezért - hosszabb fontolgatás után - átment az új laphoz. Elhagyta hát a Délbácskát - azt a lapot, amely, mint Spasić mondja, "lojális és objektív volt, s vigyázott, hogy senkit se bántson meg", s ahol igen nehéz munkát kellett végeznie -, de ismét magyar nyelvű újságnál helyezkedett el. A Vajdaságban együtt dolgozott Csuka Zoltánnal. A lap főszerkesztője abban az időben Lukovics Imre volt, aki az újságírás mesterségét a budapesti lapokban sajátította el. Spasić sokat tanult tőle. A szerkesztőségnek az első időben nem volt gépírónője, úgyhogy ezt a munkát is Spasić vállalta - Csukával felváltva -, s így együtt igen gyorsan végezték a napi újságírói robotot. Spasić egyébként itt is vette a vidéki telefonjelentéseket, idegen nyelvű lapokból fordított, hírfejeket, riportokat, krokikat írt, interjúkat készített ismert személyekkel, vezette a bírósági, rendőrségi és helyi rovatokat. Miután Havas Károly vette át a lap szerkesztőségének vezetését, Spasić gazdasági szakcikkek írásával is foglalkozott.

A REVÜ SZÜLETÉSE ÉS HALÁLA

A Vajdaság nem bírta el a Délbácska, a későbbi Reggeli Újság konkurenciáját, és megszűnt. Spasić állás nélkül maradt. Ekkor sietett segítségére Csuka Zoltán, a fáradhatatlan szervező. Megtakarított pénzükből megindították a Revű (akkoriban így írták!) című hetilapot, "A kulturális élet minden megnyilvánulásának vajdasági tárházá"-t, miként a lap alcíme szólt, a címoldalon pedig ezek a szavak jelezték a lap érdeklődési körét: film, sport, színház, rádió, divat. Szóval, mindenes lap volt a Revű. Komlós Márton nyomdája, az Uránia készítette. A szerkesztőség összetétele a következő volt: Felelős szerkesztő és kiadó: Szpászics Veliszláv, Novisadi szerkesztő: Csuka Zoltán (szerkesztőség Jevrejska ul. 6, Reklám hirdető vállalat), Szuboticai szerkesztő Mészáros Dezső, szombori szerkesztő Gyöngyösi Dezső, becskereki szerkesztő Kelemen János (az Uránia nyomda későbbi tulajdonosa - T. L.), szentai szerkesztő: Pázmány Zoltán (és zárójelben a "szentai" szerkesztőség székhelye: Kecelijeva gostionica). A lap vasárnaponként jelent meg. Egy példány ára négy (akkori) dinár. Céljuk az volt, hogy a Revű a nálunk is nagy népszerűségnek örvendő budapesti Színházi Életre hasonlítson, s a magyar fővárosban is szerezzenek munkatársakat az ismert írók és újságírók köréből. Csuka és Spasić rengeteget dolgozott a szervezésen, előfizetéseket és hirdetéseket gyűjtöttek, s 1925 elején meg is indult a lap. Spasić és Csuka mindent egyedül csinált: szerkesztettek, gépeltek, korrigáltak, revíziót néztek át, tördeltek, expediáltak, beszedték az előfizetéseket, kiszállították a lapot a trafikokba, könyvkereskedésekbe, könyveltek, végül a tiszta hasznon "testvériesen osztoztak" - írja Spasić. A kereset annyi volt, hogy szépen, kényelmesen élhettek belőle, s ami a legfontosabb - mondja Spasić -, önállóak voltak, nem voltak főnökeik, hogy "megkeserítsék életüket". De derűre ború: amikor 1925 őszén egyenleget készítettek, rájöttek, hogy a lap példányszáma katasztrofálisan csökkent, mert megszűnt a közönség érdeklődése. Belátták, hogy ráfizetéssel dolgoznak. Nem maradt más hátra, mint megszüntetni a Revűt. Így mindketten állás, munka és jövedelem nélkül maradtak, de - vallja be Spasić - barátsága Csukával a nehéz napokban sem szakadt meg. Együtt reménykedtek a jobb jövőben.

Spasić következő munkahelye a Savremeni Novi Sad szerkesztősége volt. Vojislav Matićtyal - a Nova pošta tragikus véget ért szerkesztőjével - és dr. Milan Ivančević ügyvéddel indították a hetilapot. Ez sem volt hosszú életű, úgyhogy Spasićnak megélhetés után kellett néznie. Tudósításokat, szaklapok cikkeinek írását vállalta. Többek között a patikusok, a vadászok, a vendéglősök, a szabók, a molnárok, a politikai pártok lapjainak írt. Munkatársa volt az elfelejtett Az Uccának, az ugyancsak elfelejtett Fekete Tivadar riportlapjának.

Laptól lapig hányódott ekkor Spasić, míg végül 1927-ben meghívták a Pravda című belgrádi napilap szerkesztőségébe. Előzőleg azonban volt egy kis - ismét magyar - közjátéka. Ugyanis az 1925. évi választási kampány idején az akkori Radikális Párt magyar nyelven indított egy napilapot, Kis Újság címmel. Az volt a radikálisok célja, hogy az újség révén megszerezzék a vajdasági magyarok szavazatait. A lapot Dimitrije Todorović nyomdai szakember indította, Spasić volt a felelős szerkesztő, a főszerkesztői tisztséget Csuka Zoltán töltötte be. A lapot természetesen a radikálisok bőségesen támogatták, és egy évig jelent meg. A szerkesztőségben magyar újságírók is dolgoztak. Spasić szerint a szerkesztőség lelke Csuka Zoltán volt.

Ezután - de még Belgrádba való költözése előtt - Spasić Bono Mandić nevű újságíró kollégájával megindította a Vojvođanska tribuna c. lapot. Hogy könnyebben és olcsóbban készülhessen az új lap, Spasić és Mandić nyomdafelszerelést vásárolt. Úgy tervezték, hogy ők szedik és tördelik a lapot, s majd egy igazi nyomdában nyomják. Meg is egyeztek Vasa Jovanovićtyal, akinek a Temerini utcában volt a nyomdája. Ez a hetilap mindössze három hónapig jelent meg, s ezalatt eltökélten és kitartóan harcolt a Vajdaság érdekeiért. Ennek a lapnak a kimúlását többek között a súlyos gazdasági helyzet idézte elő: az olvasóknak másra kellett a pénz.

Ez alatt az idő alatt Spasić ráért mással is foglalkozni. Mint már mondtuk, magyar színdarabot írt. Az eszéki Hrvatski list folytatásokban közölte Ferenc József és barátnője, Schratt Katalin című írását. 1926-ban az újvidéki állami színház számára lefordította Lengyel Menyhért Antónia című darabját. Ezt a színdarabot nagy sikerrel játszotta később a belgrádi Operettszínház. Míg a Kis Újságban dolgozott, Csuka Zoltánnal magyarra fordította Nušić Običan čovek c. darabját, A közönséges ember címmel. A darabot 1928-ban mutatták be az újvidéki magyar műkedvelő színészek.

A PRAVDÁBAN

1927-től - mint már jeleztük - Spasić a belgrádi Pravda belső munkatársa. Nagy lendülettel dolgozott, és a szó szoros értelmében mindennel foglalkozott: fordított, írt, szerkesztett, naponta 2-3 oldalnyi anyaggal látta el az újságot. Ez az emberfeletti munka az egészségébe került, s szanatóriumba kellett vonulnia. Amikor felgyógyult, 1937 végén, a Dan c. újvidéki napilap főszerkesztője, Lazar Atanacković meghívta a szerkesztőségbe. A következő év elején Spasić visszatért szülővárosába, és elfoglalta a Dan szerkesztőségében a szerkesztői széket.

FORDÍTÁSOK ÉS FIGARO

Volt Spasić életében két érdekes eset, melyekkel külön kell foglalkozni. Az egyik ahhoz az időszakhoz fűződik, amikor a húszas években hol volt állása, munkája, jövedelme, hol nem volt. Ekkor majd egy tucat idegen nyelvű regényt fordított szerbre, szerelmes, bűnügyi és más szórakoztató regényt, amelyek a Moderni romani sorozatban jelentek meg. Ezt a sorozatot Brunner József - irodalmunkban Debreczeni Józsefnek ismerjük - szerkesztette Zomborban, és Szabadkán nyomták. A harmincas évek végén az újvidéki Ljubomir Bogdanov nyomdásznak, aki könyvkiadással is foglalkozott, öt regényt fordított szerbre, a Moderni ljubavni i kriminalni romani c. sorozatnak. Ebben az időben szerkesztette Spasić a Figaro c. lapot, amely vicclapnak számított, de túlnyomórészt a pajzán humort művelte. A szerkesztést azonban nem a saját neve alatt végezte, nehogy lejárassa magát. A pikáns tartalmú (és frivol képekkel illusztrált) lap elérte a 20 000-es példányszámot is, eladási ára 1 (azaz egy) akkori dinár volt, s mind cirill, mind latin betűs változatban készült, úgyhogy a királyi Jugoszlávia minden vidékén terjesztették és olvasták. A lap tartalma miatt sokszor meggyűlt a bajuk a cenzúrával. A cenzor többször egész bekezdéseket kihagyott, de főleg fenyegette a szerkesztőséget. Egy nap elfogyott a türelme, s beváltotta ígéretét: megtiltotta a Figaro kiadását, s elrendelte, hogy ilyen tartalmú lapot többé egyetlen belgrádi nyomda se állítson elő. Ezután a tulajdonos úgy döntött, hogy Veseli figaróra változtatja a lap címét, és ha nem lehet a fővárosban, akkor Zimonyban nyomtatja. Így is lett. A Veseli figaro nem jelent meg sokáig, mert az álnév mögé rejtőző szerkesztő, azaz Velislav Spasić, elköltözött Belgrádból, a tulajdonos pedig nem talált megfelelő utánpótlást, s inkább megszüntette kiadványát.

BELGRÁD ÉS ÚJVIDÉK KÖZÖTT

Mint mondtuk, Spasić betegsége után az újvidéki Danban helyezkedett el, de közben dolgozott a Pravdának is, regényt is kezdett írni egy szarajevói kiadónak. Sajnos, 1939 júniusában ismét erőt vett rajta a betegség, és kórházba kellett vonulnia. Gyógyulása után újra Belgrádban, a Pravdában dolgozik, de nézeteltérése támad a lap vezetőségével. Kevesli a fizetését, s ezért visszatér Újvidékre, a fővárosi újság itteni tudósítójának. Hazatérése után dolgozik Dušan Čamprag hetilapjának, a Novi Sadnak, a Jugoslovenski mlinarski listnek, s minden hónapban fordít egy regényt Brunner-Debreczeni Moderni romani sorozatának. Ezenkívül kéthavonként szerkesztette a Moda frizure című lapot, amelyet Frank László újvidéki nyomdász adott ki.

Alig egyévi újvidéki tartózkodás elteltével a Pravda szerkesztője, Dača Sokić visszahívta a fővárosba. Spasić le is utazott tárgyalni, de az ösztöne azt súgta, hogy ne maradjon a fővárosban. Úgy döntött, hogy az első vonattal hazautazik. Ekkor azonban már késő volt. 1941. április 4-én Jugoszlávia elrendelte az általános mozgósítást, a vonatok már csak a bevonuló katonákat szállították, Belgrád elhagyásához hivatalos engedély kellett. Spasić ezért Belgrádban maradt, s átélte a német bombázást. A támadások elmúltával átment Zimonyba, onnan gyalog indult haza, Újvidékre. Pazováig gyalogolt, majd egy tehervonaton folytatta útját északra. Karlóca előtt megállt a vonat, az utasoknak ki kellett szállniuk, és mindenki a környező mezőkre menekült. Jöttek is a német repülőgépek, végiggéppuskázták az üres szerelvényt, s folytatták útjukat a főváros felé. Az utasok beszálltak a marhavagonokba, s utaztak tovább, de Péterváradon végleg el kellett hagyniuk a vonatot, mert az visszafordult Belgrád felé. Ezután már könnyű volt átjutni Újvidékre, még álltak a hidak, s Spasić per pedes apostolorum, megérkezett szeretett városába.

HÁBORÚS ÉVEK ÉS HALÁLOS ÍTÉLET

A magyar csapatok bevonulása után, amikor a Bácskában nem jelent meg szerb nyelvű lap, alkalmi munkákat vállalt - fordítást, kérvények írását, hisz tudott magyarul -, majd a Vízszabályozó Szövetkezetben helyezkedett el mint napidíjas tisztviselő. Ekkor is állandóan azon törte a fejét, hogy lehetne szerb lapot indítani. Ehhez azonban engedélyre volt szükség, engedélyt pedig nehéz volt szerezni.

Ezerkilencszáznegyvenegy őszén a már említett Ljubomir Bogdanov nyomdász kiadta a Brankovo kolo című naptárt, s ebben a munkában részt vett Spasić is. Ehhez nem kellett hatósági engedély. Később Bogdanov folyóiratot is indított Brankovo kolo címmel, melynek szerkesztője Spasić lett. Hat szám után a folyóirat megszűnt, mert miniszterelnöki engedélyhez kötötték további megjelenését. Közben Bogdanov minden hónapban kiadott egy-egy szerelmes vagy bűnügyi regényt, melyeket Spasić fordított szerbre, de ennek a vállalkozásnak is az lett vége, hogy engedély kellett volna a legmagasabb helyről, s úgy látszik, szerb nyomdász ehhez nem tudott hozzájutni.

Spasić végtelenül megörült, amikor szóba került, hogy Újvidéken szerb nyelvű napilap indul. Ezt a lapot Vojislav Matić újságíró, Spasić régi barátja indította, címe Nova pošta lett. Első száma 1941. december 16-án jelent meg. Spasić ekkor még a Vízszabályozó Szövetkezetben dolgozott, s onnan nem tudott szabadulni, ezért az új lap szerkesztőségébe csak délután, munkaidő után járt újságot írni. 1942 áprilisában a szövetkezet kormánybiztosa felmentette Spasićot, s ő teljes erőbevetéssel a Nova pošta szerkesztőségében dolgozhatott. Az új lapban valójában azt a munkát folytatta, amit legjobban tudott: szórakoztató írásokat, ismeretterjesztő cikkeket írt, a női oldalt és a gyermekrovatot szerkesztette, elbeszéléseket és regényeket fordított, az MTI jelentéseit vette, külföldi újságcikkeket fordított vagy dolgozott át. Ezerkilencszáznegyvenháromban ünnepelte újságírói munkásságának 25. évfordulóját, és ebből az alkalomból adta ki önéletrajzát.

Ezerkilencszáznegyvennégy őszén, amikor a partizánok bevonultak Újvidékre, megszűnt a Nova pošta. És nemcsak hogy megszűnt, de szerkesztőit hadbíróság elé állították, s Vojislav Matić főszerkesztőt és Velislav Spasić szerkesztőt mint népellenségeket halálra ítélték és kivégezték.

Így ért véget, tragikusan, annak az újságírónak az élete, aki szerb létére is nem egy magyar nyelvű újság szerkesztőségében dolgozott, de munkatársa volt több német lapnak is. Talán ez is "bűne" volt. Íme a jegyzék: Újvidéki Hírlap, Délbácska, Vajdaság, Kis Újság, Deutsches Volksblatt, Az Újság, Bácskai Napló, Bácsmegyei Napló, Hírlap, Pécsi Napló, Torontál (napilapok, amelyeknek belső vagy külső munkatársa, tudósítója volt), Mátyás Diák, Rejtvényújság, Bács-Bodrogher Presse, Szemle, Hétfői Újság, Revű, Az Ucca, Das Illustrierte Blatt, Frankfurter Illustrierte Zeitung, Interessantes Blatt, Wiener Bilder, Wochenausgabe des Neuen Wiener Tagblattes (hetilapok). Ne felejtsük el az Utat, Csuka folyóiratát, melyről már szóltunk!

A rendszerváltás vetett hát véget egy szorgalmas, jó újságíró életének. Talán idejében is. Mert alig hihető, hogy Spasić, aki a jobboldali Pravda, a Dan és a Nova pošta szerkesztője volt, vállalta volna a munkát a kommunista sajtóban. A kommunisták részéről pedig a halálos ítélet volt a hála, hogy Spasić egész életében az írott szót szolgálta, szerb, magyar és német nyelven.