Tomán László
Emlékezés Aleksandar Tišmára

Nem nekrológot akarok írni Aleksandar Tišmáról, ezt elképzelhetetlennek tartom, hisz könyvei, meleg baráti ajánlásokkal itt vannak nálam a polcokon. Inkább emlékeimet elevenítem fel Róla.

Az ötvenes években ismerkedtem meg vele egy prózai helyen: az újvidéki Strandon. Ő is, jómagam is szenvedélyes starandolók voltunk, s egyszer Petar Popović költő mutatott be neki. Mindketten még fiatalok voltunk - ő hat évvel idősebb nálam -, és a Strandon jól el lehetett beszélgetni. Miről? Hát az irodalomról és a lányokról. Abban az időben indult a Polja című irodalmi lap, annak a köréhez tartozott a már említett Peter Popović is, én is, Tišma pedig, lévén nemcsak idősebb nálunk, hanem a Matica srpska könyvkiadójának - akkor talán még csak - titkára, mindig élénken érdeklődött az irodalmi csatározások felől.

Esténként - mondom, fiatalok voltunk - gyakran az újvidéki korzón találkoztunk, s folytatódtak a délutáni véleménycserék. Na és néztük a lányokat. Nemegyszer valamelyik vendéglőben kötöttünk ki.

Amikor - ha jól emlékszem, 1958-ban - az újvidéki "élő irodalmi szemle", a Szép Szó egyik számát a vajdasági szerb irodalomnak szenteltük, kézenfekvő volt, hogy a prózaírók közül Tišmát hívjuk meg, a költők közül pedig mindannyiunk ősz barátját, Todor Manojlovićot kértük fel, küldjön néhány verset. Meghívtuk még Milivoj Nikolajevićet, a festőművészt, aki akkor a Matisa srpska képtárának az igazgatója volt, s a képtárról kívántunk vele beszélgetni a Szép Szó közönsége előtt. Manojlović el is küldte verseit, le is fordíttattuk magyarra. A József Attila Kulturális Egyesület termébe megérkezett Tišma, majd belépett Nikolajević, csak közönség nem volt. Egy szál sem. Megdöbbentő és kellemetlen volt. Bocsánatot kértünk a megjelentektől, és hazamentünk. Ilyen még nem történt meg a Szép Szóval, melynek estjeit mindig zsúfolt terem élvezte végig. Akkor már düledezett nemcsak a Szép Szó - nem mindenkinek tetszett léte -, hanem a kulturális egyesület is. Nemsokára mindkettő megszűnt.

Az ötvenes évek második felében és a hatvanas évek elején a Major Nándor szerkesztette Híd Krónika című rovatában közölte Aleksandar Tišmának azokat a világirodalmi témákkal foglalkozó rövid írásait - voltaképpen folyóiratszemléjét -, melyek ezzel egy időben a Letopis Matice srpskéban, Pavle Gost aláírással jelent meg. Tišmának ezeket a szemléit - Major Nándor felkérésére - alulírott fordította magyarra, részben átdolgozta, a rovatot a jugoszláviai és a magyar irodalom eseményeiről szóló cikkekkel gazdagítva.

Később Tišma a Matica Srpska Könyvkiadó szerkesztője lett, e sorok írója pedig a Forum Könyvkiadóban töltött be hasonló szerepet. A régi barátság persze nem szakadt meg - habár a strandra járás ritkább lett, majd, az idő haladtával, el is maradt -, hanem hivatalból is folytatódott. Tišma minden alkalommal, amikor találkoztunk, megkérdezte, mi újság a vajdasági magyar irodalomban, van-e olyan könyv, elsősorban regény, melyet szerbre kellene fordítani. (Le is fordította Végel László Egy makró emlékiratai című könyvét.) Midőn 1966-ban megjelent Varga Zoltán A méregkeverő című regénye, melegen ajánlottam Tišmának a fordítást, el is juttattam hozzá a regény egy példányát, de ő nem harapott rá. Azt mondta egyszer, hogy őt inkkább a valóságirodalom érdekli. Valóban, az ő regényei, elbeszélései is hívek maradtak a valósághoz. Nem volt a fikció barátja. Ezért fordította szerbre a Halálfiait, Babits Mihály nagy regényét.

Leggyakrabban az újvidéki utcákon és a Duna-parkban találkoztunk. "Dođite na kafu!" - mondta ilyenkor, s hívott az Akadémia épületében lévő irodájába.

1996-97 telén A bűnös irodalompolitikától az irodalom bűneiig című kötetem kiadására készültem. Tudtam, hogy Tišma úgy gondolkodik az irodalomról, mint én, az alkotószabadság elkötelezettje, egyformán vélekedünk az irodalmi kérdésekről, ezért nagy merészen úgy határoztam, hogy őt kérem fel recenzensnek. Akadémiai irodájában kerestem fel a kézirattal. Szívesen vállalta a véleményezést, s rövid idő múlva meg is kaptam lektori jelentését. Nagy elismeréssel szólt a könyvről. Könyvről? Akkor nem lett belőle könyv, mert az NKÖM illetékes kuratóriuma nem találta méltónak a támogatásra. Egy akadémikus ajánlásának ellenére sem. 2001-ben, megváltozott, időszerűsített alakban, a Tartományi Végrehajtó Tanács Művelődési és Oktatási Titkárságának támogatásával mégis megjelent. Természetesen mindjárt vittem belőle tiszteletpéldányt Tišmának, habár a neve nem szerepelt recenzensként a könyvben, ugyanis ő nem ezt a változatot látta. Akkor kaptam meg Oko svoje ose című, akkoriban megjelent novelláskötetét, baráti dedikációval.

Tišma könyveit természetesen korábban is olvastam, Za crnom devojkom című elbeszélését még könyvben való megjelenése előtt, szerkesztő koromban forgattam. "Nije to za Vas" - mondta. Ezerkilencszázkilencvenegyben megjelent Dnevnik 1942-1951 (Postajanje) című naplóját ismertettem is annak idején a Magyar Szóban. Ebből a könyvből idézem egy nagyon fontos, jellemző mondatát: "Függetlennek kell lenni." Ezt 1948-ban írta le naplójában, s ehhez tartotta magát életében, műveiben.

Amikor tavaly megjelent a verseskötetem, abból is szándékoztam elvinni Tišmának egy tiszteletpéldányt. Majd, majd... Mindig közbejött valami. És a végén a halál jött közbe. A tél elején még találkoztunk vele a Duna-parkban, egy padon ült. Láttam rajta, hogy rosszul néz ki. "Valami baj van?" - kérdeztem. "Igen" - mondta, és betegségét említette. Tudtam, hogy súlyos a baj, de nem számítottam a gyors végre. A neki szánt verseskötet így már nem kerülhet Hozzá.