Torok Csorba
Még egy filmrejtvény?

Jim Jarmusch Szellemkutyája mint kamikaze

Igaz, mihozzánk, Újvidékre A szamuráj útja címen jutott el, került bemutatásra a minap az európai származású és szemléletű amerikai filmszerző, Jim Jarmusch (az egykori fenegyerek) még újnak mondható műve, amely tavalyelőtt Pesten Szellemkutya néven futott, minthogy angol címe hosszúnak minősült: Ghost Dog: The Way of the Samurai - mindenesetre japános, még ha nincs is távol-keleti szereplője. Annál több szállal, utalással fűződik Nippon szelleméhez: lényegi utalásaival, mondandója megjelenítésével, jelképeinek megfontoltságával.

Jóllehet ugyanis: meséje egy amerikai külváros néger bérgyilkosáról szól, s ennek megfelelően elég sok lövöldözéssel jár, mintha mégiscsak több volna benne a talányos szimbólum, érzékletes metafora, műfaji paródia és öngúny - tehát művészi lelemény és elgondolkodtató figyelmeztetés -, mint azt egy kriminek induló, s első látásra tán annak is mutatkozó mozidarabtól elvárnánk.

Azt például, hogy egy USA-beli produkciónak immár tizenöt-húsz éve szinte rendszerint néger a főhőse (ezúttal az itt-ott már látott Forrest Whiteker), s néhány partnere is színes, azt már lassan megszokjuk, még ha nem is tudjuk ellenőrizni, hogy ez a szerepeltetési gyakoriság megközelíti-e az ottani összlakosságban kimutatható arányokat. De az, hogy még túlnyomóan gyanús hősökként is rokonszenves, sőt kimondhatóan pozitív figurák ezek az évszázadokon át büdös rabszolgaként kezelt afrikaiak az újabb keletű rabtartó filmekben - hát mostanában épp ez a gyanús. Mert azért másféle értesüléseink is vannak tényleges helyzetükről, kedveltségükről.

Mint ezzel kapcsolatban néhányszor már eltűnődtem, s talán nem minden ok nélkül találtam a jelenségben társadalom-lélektani propagandát vagy legalábbis naivan ható pedagógiát, most a szerzőtől és rendezőtől (sőt: koproducertól), tehát a még mindig vagány Jarmuschtól könyvelhetek el nemcsak irónát, paródiát, de végül csípős szarkazmust is az amerikai (s talán már globális?) fajelméleti meg -gyakorlati állapotokat illetően.

A Szellemkutya nevű higgadt és behemót fekete legényről már bevezetésül megtudjuk, hogy hét-nyolc éve, még kamaszként kishíján kinyírták fehér bajtársai, s csak egy szintén fehér járókelő gyors lövésének köszönheti életét. Nos, ez a fajkedvelő emberbarát nem valami kötelességét teljesítő rendőr volt - épp az ellentáborba tartozik, egy aránylag szerényen, szinte ügyetlenül ténykedő, vicces gengszterbanda beosztottjaként. Azért mentette hát meg a füstös lurkót, hogy cserébe fölszólíthassa veszélyes bedolgozásra, alkalmi bérgyilkolásra. A fiú, tudván, hogy mivel tartozik neki (és mert különben sem halmozzák el munkáltatási kínálatokkal), hálából elvállalja a megbízatást, annál inkább, mert - sok hozzá hasonló céltalanul kallódó kölyökhöz hasonlóan - egzotikusnak látszó keleti vallásokhoz menekül. Történetesen nem mohamedán akar lenni, hanem a buddhizmus, a tao, a zen csábítja el - és az ahhoz közel álló japán szamurájromantika, amelynek viszont szigorú törvényei külön is kötelezik a "Gazdája" iránti föltétlen hűségre.

Jarmusch azonban - szerencsére - elég igényes ahhoz, hogy ne szimpla krimit, akciófilmet gyártson: ő művészi ambíciókkal kezdett forgatni jó húsz éve (a hazai néző talán a tíz évvel ezelőtti, négyrészes nagyjátékfilmjére emlékezhet a leginkább: Éjszaka a Földön volt a címe). A mesterei, követendő példái, Wim Wendersen túl, Antonioni s a japánok, köztük is tán elsősorban a négy éve elhunyt Akira Kuroszava. Nagyon sok hát a közvetlen utalás, a mély tiszteletről tanúskodó kegyeletadás a filmművészet e nagy öregje iránt, életműve, erkölcsi hagyatéka iránt. A meglehetősen magányos, galambjaival egy magas ház tetején lakó Szellemkutya sokat olvas (számos idézet kerül be a történetbe, a filmbe a Hagakure című szamurájkönyvből, pl. a harcmodor helyes testi-lelki kimunkálását illetően), és egyik feladatának lebonyolítása közben, amikor a bandafőnök lányát kell mentesítenie egy méltatlan udvarlótól - a kezébe kerül a világhírű japán író, Rjúnoszuke Akutagava szintén nevezetes regénye, a Rasomon, amelyből Kuroszava az ötvenes években nagy sikerű, szinte korszakalkotó filmet forgatott A vihar kapujában címen. Ez a könyv még inkább elmélyíti a távol-keleti bölcseleti és erkölcsi gondolkodásmód iránti érdeklődését, de ráébreszti az egyéni nézőpontok, szerepek és helyzetek elbírálásának igen különböző, ellentmondásos magyarázatának a lehetőségére is.

A jelek szerint sokat foglalkoztatja ezentúl saját életvitelének kilátástalansága is, és habár nem tud máról holnapra változtatni vállalt kötelezettségén, egyre inkább erősödik benne az ellenszenv a kicsinyes, valójában karikatúraszerű gazdáival szemben. Különösen, amikor rájön, hogy megbízói őt is halálra ítélték mint kényelmetlen tanút. Ekkor minden ügyességét felhasználja, hogy megelőzze őket tervük végrehajtásában, és sikerül is egyedül leszámolnia tucatnyi ellenfelével. Csak közvetlen "fölöttese" életének egykori megmentője iránt érez még valamiféle szamuráj-, azaz: betyárbecsületet. Túlságosan beleivódott a hagyományos, mondhatni, megrögzött hálaérzet, és ez szolgalelkűvé teszi. A rendező (és maga a színész) kiválóan érzékelteti az egyszerű, ám mégiscsak érzékeny lelkialkatú bérgyilkos súlyos dilemmáit, s az események pergése közben néhány alkalommal mesteri fogással vágja be kettejük emlékképeit arról a régi, sorsdöntő életmentésről. Amikor ugyanis a medveszerű főhős életmentője, Louie, a néger fiú egykori támadóinak likvidálásával dicsekszik bandabeli társainak, úgy állítja be a jelenetet, mintha önvédelemből kellett volna lőnie - és eléggé valószínű is, hogy így történt, a bevágott kép logikája szerint. A megmentett néger, a Medve, a Szellemkutya képzeletében viszont olyan emlék él, hogy a fiatal támadó őrá fogott fegyvert, mielőtt Louie lelőtte volna...

Ugyanúgy válnak tehát viszonylagossá, szubjektívvá, bizonytalanná az emlékképek kettejük esetében, ahogyan Kuroszava (illetve Akutagava) régi gyilkossági történetében, a Rasomonban. Tehát a képi bizonyosságot szintén képek - csak mát látószögűek - vonják kétségbe. A konfúzió, az erkölcsi konfliktus diszkért, de határozott megidézése, eldöntetlensége nagy feszültségű drámai helyzetet, súlyos kétségeket kelt - a mellékszereplők kiváló alakításával is, a jelenetezés és a kísérőzene dinamikájával is.

A rosszban is megcsillanó emberség, a helyes, logikus, az életmentő döntés meghozatalának fékezése itt is szinte shakespeare-i hangulatot teremt. Különösen hatásos Fred Zinnemann ötven évvel ezelőtt rendezett klasszikus westernjére, a Pontosan délben című Oscar-díjas film zárójelenetére, a pisztolyos párbajra emlékeztető, ám itt mégis a műfaj paródiáját és az igazság iránti kételyt is sugalló finálé. A tragédiát tompítja ugyan a mindkét fél tisztaságát megkérdőjelező dilemma, de erőteljesen fölfokozza az a tény, hogy a néger fiú tudatosan töltény nélküli pisztollyal áll ki "gazdája" elé a biztos halálba, mert túlságosan belenevelték a hamis, az öngyilkos hűséget.

Másrészt - sok-sok jelkép által jelzett kör zárul itt be a küldetésről, a feladatról. Miután a Szellem Kutyája (hűséges ölebe) eldobja üres fegyverét, ám jómaga megkapja egykori megmentője halálos lövéseit, a zsebéből előveszi azt a viszonylagossági tankönyvet, a Rasomont, és már a földön vérezve nyögi oda ellenfelének: "Olvasd el. Érdekes lesz... Majd mondd meg, hogy mi tetszett benne..."

Nem feledkezhetünk meg e zárójelenet láttán arról, ami szinte kezdettől fogva bennünk motoszkált e képsorok folyamán: Ugyan mikor menekül meg az áldozat biztosabban? Amikor megadja magát a sorsának, vagy amikor szembeszáll vele? Amikor életben marad a vétkével, vagy amikor ártatlanul hal meg, erkölcsi győzelme tudatában? És mit szól hozzá a közönség, a tárgyilagos utókor?