Tóth Lívia
Éjszakai kopogás

Majtényi Mihály novellapályázat, II. díj

Nagyon közhelyesnek érezte, de egy szál vörös rózsát tett a szemfedőre. Ránézett a fehér selyem alatt felsejlő arcra. Búcsúzzunk el most, mert én nem hiszek a feltámadásban. Mi soha többé nem találkozunk - mondta. És a hangja meg sem remegett. Emelt fővel, a gyászolók megbotránkozott tekintetétől kísérve hagyta el a ravatalozót. Még tíz éve sem ismerte az öccsét. A féltestvérét. Abban a pillanatban haragudott az apjára, mert nem mutatta be őket előbb egymásnak.

Hosszú volt a film. És nem túl érdekes. Már legalább két órája peregnek a kockák - gondolta. Elővette a lenémított mobilját, hogy megnézze, hány óra van. Már a saját illatszere is idegesítette.

A moziban ült. Szokásához híven egyedül. Mindig egy, a sor szélén álló széket választott, a mellette lévőre pedig rápakolta a kabátját és a táskáját. Nem szerette volna, ha valaki éppen ott foglal helyet. Különösen attól a fiútól viszolygott, aki az ilyen alkalmakat kereste. Számtalanszor megfigyelte, ahogyan a prédájára lesett. A színház vagy a mozi előcsarnokában őgyelgett és szemezte a magányosan érkező lányokat. A teremben igyekezett a kiválasztott személy mellé ülni. Nem csinált semmit, és nem is beszélt. Csak ült és egyre közelebb húzódott.

Látszik róla, hogy nem egészen normális, de amúgy ártalmatlan - mondják a kisvárosban.

Egyszer érezte, ő lett az áldozata. Szinte sütötte a tekintete az előadás kezdetére várakozó tömegben. Besodródott, de nem ült le azonnal. A fiú sem. Hirtelen észrevette, az egyik sor szélén egyetlen szabad hely maradt. Gyorsan lehuppant. Megkönnyebbült.

Karácsony napján kiment a temetőbe. Mindent hótakaró borított. Nagyszülei sírjához nem vezettek nyomok. A sírkőre, nagyanyja neve után, már rávésték a dátumot: 1917-2001. Gyertyát gyújtott. Pislogva kapaszkodott a kis láng. Nézte a két kedves arcot. Látszólag komolyak, de ő most is - mint mindig - bujkáló mosolyt vélt látni a szájuk szegletében. És biztatást.

Lelkiismeret-furdalása van a nagyanyja utolsó napjai miatt. Nem volt hozzá elég türelme. Kiabált a magatehetetlen öreggel, ha éjszaka fel kellett kelnie hozzá. Ami sűrűn megesett, mert a beteg éjjelente szemhunyásnyit sem aludt. Félt valamitől. Talán már látta a rá váró árnyakat. Az ő idegei viszont pattanásig feszültek, sokat sírt, azt ismételgette, jobb lenne már mindkettőjüknek, ha nagyanyja befejezné reménytelen küzdelmét. Akkor már egy hónapja nem ment le semmi a torkán, sem étel, sem folyadék. De állandóan éhes volt, sült tojást, krumplipaprikást vagy éppen kásás hurkát követelt. Rossz ápolónőnek bizonyult, pedig szeretett volna segíteni. Határtalan megkönnyebbülést érzett, amikor az öregasszony feladta. Szemmel láthatóan megszűnt benne az élni akarás. Addigra már senki sem értette a szavát, de a botjával kitartóan verte az ágy oldalát, ha azt kívánta, hogy bemenjen hozzá valaki. És a szájára mutogatott. Ilyenkor vizet kért, amelynek a fele visszafolyt a nyakába terített törölközőre. A napok múlásával egyre szomjasabb lett, szinte már félóránként hívta őket. Nem türelmetlenül, inkább ütemesen, kitartóan kopogott.

Aztán abbahagyta. Egy-két napig a szemével még követte a szobába belépőket, felemelte, majd leejtette a kezét, mint aki tudja, már úgyis hiába minden. Aztán nem mozdult többé. Mereven bámult egy pontra, nyitott szájjal, hangosan lélegzett. Nem tudták, lát-e még valamit. Most már nem tarthat sokáig - gondolta, és szégyellte magát.

A temetésen egyetlen könnycsepp sem jött ki a szeméből. Nem érdekelte, mit gondolnak róla, csak az járt az eszében, megbocsátott-e neki a nagyanyja? Ezt kérdezi azóta is, minden alkalommal, amikor megáll a síremlék előtt. Ha ránéz a fényképre, úgy érzi, minden rendben van.

De akkor miért hallja éjszakánként továbbra is a kopogást?

Reggel óta folyik az orra. Miután elhasználta a házban található összes ruha- és papír zsebkendőt, a papírszalvéták kerültek sorra. Világoskék, vékony papírszalvéták voltak, alig fújt beléjük kétszer, máris ázott galacsinná váltak. Az orra pirosra duzzadt és fájt, de muszáj volt újra meg újra kifújnia.

Aztán behozott egy tekercs WC-papírt.

Hajnalban is kopogásra ébredt. Mintha a bejárati ajtót verték volna. Kába fejjel, mezítláb, rövid pólóban támolygott ki a teraszra. Sötét volt. A kutya arra sem méltatta, hogy lekecmeregjen a régi, piros, itt-ott szakadt huzatú fotelról, amelyen aludt, csak a fejét emelte meg lustán. Természetesen senkit sem látott. Megrémítette a szomszédos ház csendbe burkolódzott idegen feketesége. Félni csak a folyosón kezdett, amikor megtette a visszavezető első lépéseket. Oldalra pillantott, a nagyanyja volt szobájának ajtaja nyitva állt. Mintha megmozdult volna benne valami. Fejére húzta a paplant és még sokáig vacogott.

Már hetek óta azzal kezdi a napot, hogy megeszik egy citromot. Félbevágja, kifacsarja a levét, megissza, majd kirágja a héját, amelyen gyakran piros foltok maradnak a vérző ínyétől.

Álmában az autó a tó partján állt. A nő, aki mintha ő lett volna, titokban átlesett a föléje hajoló férfi vállán. Talán rettegett valamitől. Furcsának találta, mert nem szereti a bajuszos férfiakat.

A pénztárcáját kereste és egy papírdarabot húzott elő a táskájából. Ez állt rajta: Nagyon közhelyesnek éreztem, de egy szál vörös rózsát tettem a szemfedőre. Idegesen nyúlt bele újra. A következő papírfecnit félhangosan olvasta: Egyszer éreztem, én vagyok az áldozat. Azon már nem is csodálkozott, hogy a zsebében is egy gondosan összehajtogatott füzetlapot talált. Kisimította és rápillantott: De akkor miért hallom éjszakánként továbbra is a kopogást? Újabb cetlik kerültek elő: Fejemre húztam a paplant, és még sokáig vacogtam. És: Szörnyű lenne naponta viszontlátni a sarkon álló bolond nőn a halott nagyanyám ruháit. Összegyűrte valamennyit és a pultra dobta. Nem szeretem a bajuszos férfiakat - kiáltotta és kirohant az üzletből.

A templom előtti téren áthaladva már látta, a bolond nő ismét a sarkon áll. Hanyagul támasztja a falat, látszólag semmivel sem törődik. Félretaposott cipők, kinyúlt térdű mackónadrág, kopott, kissé szűk kabát, a kötött sapka alól kikandikáló fakó tincsek.

Utál ezzel a nővel találkozni. Minden nap abban reménykedik, most nem lesz ott.

Nemrégiben elkérte a nagyanyja holmiját. Jó, elkaphatja, mondta, de még hetekig nem volt ereje benyitni abba a szobába. Néhány sürgető figyelmeztetés után, mert az asszony addig nem hagyta békén, dobozokba pakolta az öregasszony ruháit, pizsamáit, hozzátette a kendőket, kombinékat és bugyikat is, majd az egészet megtetézte két télikabáttal. A szekrényt és az egyik ágyat is odaadta, azt, amelyikben a beteg az utolsó heteit töltötte. Végül mindent nekik kellett elszállítaniuk, mert a sarkon álló bolond nőnek nem volt mivel elvinnie. Nem viseli a nagyanyja ruháit, amitől mindig megkönnyebbül egy kissé. Hová tehette? Eladta?

Szörnyű lenne naponta viszontlátni a sarkon álló bolond nőn a halott nagyanyja ruháit.