Újhelyi Teréz
Biztonságra vágyva

Egész életében a biztonságot kereste! Ez a felismerés mint lüktető fájdalom nyilallt bele, amint felriadt álmából.

Megint egy olyan álma volt, ami mélyen belevésődik majd az emlékezetébe, és váratlanul, a legkülönbözőbb időpontokban és helyeken fog újra felbukkanni, hogy megbénítsa egy pillanatra a mindennapok fogaskerekeinek egyhangú kattogását, és néha percekre, máskor napokra is különös érzelmi ködökbe burkolja be egész lényét.

Megszokta már, hogy álmában filmszerű történeteket lát. Néha vissza-visszatér egy-egy motívum, máskor több éjszakán át folytatódik a történet. Napközben gyakran arra eszmélt, hogy az álmában látott személyek suhannak el mellette az utcán. Még gyermekkorában kezdődött, amikor Mama meséinek hősei tovább folytatták harcukat a királylány kiszabadításáért vagy az igazságért, ami a mesében mindig győzött.

Mama nagyon sok mesét tudott. Elátkozott királylányokról, akiket csak az alázatosság vagy a szorgalmas munka válthatott meg, szegénylegényekről, akik túljártak az urak eszén, pipogya királyokról és elherdált királyságokról mondott történeteket esténként. Éjszaka ezek a figurák életre keltek, s másnap reggel ő mesélte el Mamának a további sorsukat.

Akkoriban Mama volt a biztonság bevehetetlen vára. Anyai nagyanyja volt az apró termetű, törékeny asszony, aki Magyarországon született, majd gyerekkorában külföldre került, habár egész életében a szülői házban lakott. Sokáig nem értette, hogy lehet ez. Valami csalafinta találós kérdést érzett mögötte, s csak akkor villant fel előtte a válasz, amikor Mama poros térképeket cipelt le a padlásról, és a zöld meg barna foltokra mutogatva mesélni kezdett. De ez már sokkal később történt, amikor megtanult olvasni. Ez a mese nem királylányokról szólt, és a végéről is elmaradt a "Boldogan éltek, míg meg nem haltak!"

Mama volt a biztonság szigete akkor is, amikor egy tavaszi vasárnap délután - Kató születésnapját ünnepelték éppen a szomszédben, ott voltak mind a nagycsoportos óvodások - alig hogy megették a tortát és indultak volna ki az udvarra játszani, hazaküldték őket, mert gyászol az ország. Nem értette, hogy mért sír mindenki, meg mi az, hogy "gyászol az ország". Azt már tudta, hogy mit jelent gyászolni. Házuk előtt járt el a halottaskocsi, és látta, hogy a koporsót feketébe öltözött, zokogó családtagok meg rokonok követik, s azután még sokáig viselnek fekete ruhát, gyászolnak. De azt nem értette, miért gyászol az egész ország! A halott mindenkinek rokona volt? Mama próbálta neki megmagyarázni, de belezavarodott, mert azt mondta, hogy nem, a halott nem volt mindenkinek a rokona, de olyan volt, mintha az lett volan: apa, nagybácsi, testvér, jótevő. Aztán meg azt mondta, hogy az emberek nem is őt siratják, hanem önmagukat, amit megintcsak nem értett. Miért siratná valaki önmagát! Akkor a Mama azt mondta, hogy a biztonságukat siratják, mert a halottal azt veszítették el. De hogy mi az a "biztonság", Mama nem volt hajlandó megmagyarázni. Ehelyett levette az asztalról a csipketerítőt, és a tarka pléhdobozból kiszórta a dominókat...

- Tanulj! Amit tudsz, nem veheti el tőled senki - mondta az apja. - A tudás biztonságot nyújt! Tanult. De biztonság helyett megismerte a felelés előtti félelem hideg verejtékét, a vizsgák előtti gyötrelmes, álmatlan éjszakákat, a szorongás poklának minden zugát. A boldog diákévekből neki alig jutott néhány csillogó szilánk. Az igaz, hogy a tanárok rá hivatkoztak, ha társai zúgolódtak a töméntelen házi feladat ellen. Számára nem volt semmi sem nehéz, a legvaskosabb házi olvasmányt választotta, és érdekes beszámolót tartott a műről, az idegen nyelv tanára őt bízta meg az óra megtartásával, amikor a fővárosba utazott, hogy az ausztrál követségen átadja a bevándorlási kérelmét... Mégis, mindezt inkább tehernek érezte és nem dicsőségnek. Tudta, hogy társai csak érdekből barátkoznak vele, "stréber paraszt"-nak csúfolják, és csak a többi utazó diákkal volt úgy-ahogy barátságban. De velük sem osztozott az unalmas várakozások idejét kitöltő tökmagrágcsálásban, pletykálkodásban, diákcsínyekben. A bűzös, sötét váróteremben nem érezte jól magát, így télen is inkább a jeges peronon téblábolt, az utasokat bámulta, és azzal szórakozott, hogy próbálta kitalálni foglalkozásukat, honnan és hová utaznak, és történeteket szövögetett az emberek köré.

A biztonságot továbbra is Mama bölcs nyugalma jelentette. Ha nem is tudott érlelődő lelkének riadt kérdéseire egyenes válaszokat adni, a megoldás mindig ott rejlett valamilyen régi történet mélyén, mint egykor a mesékben. Az egyre sokasodó politikai meg gazdasági gondokra is volt a Mamának mondása: Olyan ez, mint a rossz családban, amelyikben mindenki mást akar, és mindenki azt képzeli, hogy csak neki van igaza. És mesélte is már a történetet, amelyben az örökösök addig pereskedtek a hagyatékon, hogy annak értéke nem volt elég az ügyvédekre. Ekkor már kezdett széthullani az ország, amelynek népei egykor a halottat siratták. Most a hagyatékon marakodtak. A biztonságnak hitt léggömb egyre kisebbre zsugorodott, szökött belőle a láthatatlan tartalom, s végül csak egy foszladozó rongydarab maradt belőle.

Egyetemista évei alatt gyakran álmodta, hogy a tengerre utazik. Gyalog, vonaton, autóval, repülővel, egyszer még szamárháton is. Már látszottak a párába burkolt hegyek, még néhány kanyar, alagút, még csak egy forduló... s a tenger helyén végtelen sivatag nyújtózik, és a párának hitt köd csak a széllel felröppenő homok. Néha elérte a tengert, már lépett volna meztelen lábával a vízbe, de az be volt fagyva, vagy bűzös mocsárrá változott. Máskor a tenger csillogva hullámzott, belelépett a langyos vízbe, de úszni nem tudott benne, mert csak a bokájáig ért...

Gyermekkorában minden nyáron eljutott a tengerre. Még óvodás volt, amikor megtanult úszni. Érzékeny bőrét áztatta a sós vízben, úszkált a part mentén, és nem gondolt semmire. Úgy élt ilyenkor, mint a pompás virágú trópusi növények, melyek naponta megkapják az eső- és napfényadagjukat, s ettől szemmel láthatóan növekszenek. Ezek a vakítóan csillogó nyári napok feltöltötték, boldoggá tették, de esténként mégis mindig elszomorodott, mert a tenger mellett töltött idő egyre fogyott, s otthon az egyforma, tanulással töltött hétköznapok várták. Aztán a tenger is külföldre került, csak egy parányi darabkája maradt, ahová már nem tudott eljutni, de nem is kívánkozott.

Az egyetemi éveket szinte a világtól távol töltötte. A tanulásba menekült. Alig odafigyelve taposta az utat elbérleti szobája és az egyetem között. Havonta egyszer vonatra szállt, és hazautazott. Az autóbuszok egyre ritkábban jártak, üzemanyagot csak elvétve lehetett kapni. Télen gyakran tanult hideg szobában, pokrócokba bugyolálva, gyertyafény mellett. Egyszer a konyhában egy idegen fiatalembert látott. Csak annyit mondott el magáról, hogy a család távoli rokona, és reméli, hogy itt nem találnak rá. Hetekig hallatszottak még a neszek a padlásról, azután csend lett. Napokkal később egy képeslap került a könyvespolcra: lobogó sörényű lovak vágtatnak a pusztán, s a hátoldalán csak ennyi: "Ez van." Megértették. Akkor úgy hitték, hogy a fiú szabad, mert átjutott a határon, és most már nem kellett a behívóparancs elől bújdosnia...

Álmaiban egyre gyakrabban jelentek meg viharfelhők. Az égbolt sötétkékre vált, és nem volt hová menekülnie, csak egyetlen üvegkupolás épület volt valami mezőség közepén, amit fegyveresek őriztek. Valahogy mégis bejutott, elvegyült az egyenruhás alakok között, rajta is egyenruhaféle volt, és a tömeg sodorta lefelé a keskeny lépcsőkön, sötét folyosókon egy levegőtlen nagy terembe... Ezek az álmok többször ismétlődtek, és mindig vacogva riadt fel.

Amikor már elviselhetetlennek érezte a rettegésekkel teli napok örökös forgását, fűtetlen, sötét szobájában előszedte tengeri emlékeit. Felidézte a hosszú sétákat az üdülőközpontban, a vendéglők hangos lármáját és sülthal-illatát, majd a levendulaillatú alkonyatokat a kis halászfaluban, ahol a kabócahangú éjszakákat csak egy-egy távoli szamárordítás és kutyaugatás zavarta, meg a reggeli apály csendes nyugalmát. De most ezek az emlékképek nem nyugtatták meg riadt lelkét. Inkább valami eddig ismeretlen, megmagyarázhatatlan fájdalmat ébresztettek benne, mint amikor az ember még nem tudja biztosan, de sejti, hogy valami rossz, valami végzetes fog történni.

Már nem volt a városban, amikor napjában többször is felvijjogott a sziréna. Otthon volt újra, s a betűk és számok varázslatos világában vezetgette azt a tíz-egynéhány kisgyermeket, akiknek szülei még ragaszkodtak ehhez a földhöz. A falu távol esett a lehetséges célpontoktól, különösebb ok nem volt a félelemre, de az emberek rettegtek a városi ismerősökért, rokonokért, katona fiukért vagy egyetemista gyermekeikért, és ez a rettegés mint sűrű vulkánhamu lepte be a falut. A gyerekek is megérezték, hogy valami szokatlan történik, s tanítás híján az utcán lézengtek céltalanul, kedvetlenül.

Mama még tartotta magát. A régi volt, a biztos, szilárd vár, ami védelmet nyújt minden látható ellenség ellen. Hozzá menekült most is, mint gyermekkorában, s Mama most újra mesélt. A háborúkról, melyek fellobbannak, majd elhamvadnak, hogy aztán évek vagy évtizedek múltán újra fellángoljanak, békekötésekről, melyek nem felelnek meg sem a győzteseknek, sem a veszteseknek, meg arról, hogy valójában vannak-e győztesei a háborúknak. Mesélt az üldözőkről és az elüldözöttekről, a háború testi és lelki rokkantjairól és arról, hogy mindez csak színjáték, amit egy óriási színpadon játszanak élő bábokkal, akiket néhány láthatatlan bábos mozgat, s a színház neve Föld, az emberek meg csak statiszták, akik játsszák a kiosztott szerepeket, mert a tiszteletdíj maga az élet.

Ha biztonságot, megnyugvást nem is nyújtott ez a mese, de új felismerések ajtaját tárta ki előtte. Ha a tiszteletdíj maga az élet, akkor érdemes játszani, és a lehető legjobban kell eljátszani a kiosztott szerepet! Igen, játszani, mindig csak játszani, s akkor könnyű mindent elviselni, mert hiszen csak játék az egész! És Mama szerepe egy hideg őszi éjszakán csendesen véget ért. Ő pedig tovább játszotta, hogy tanít, játszotta, hogy boldog, játszotta, hogy él...

Az álom. Sétál a virágzó akácfák között. Fut... már repül! Maga alatt hagyja a poros utcát. Fel, egyre magasabbra! Egyre távolabbra lát! Előtte egy magas hegy sötétlik... eléri, s mögötte a sima tenger, de most nem akar úszni! Repül tovább egy sziget felé, ahol lobogó sörényű lovak vágtatnak, s a sziget csúcsán ölelésre tárva karjait Mama várja!