Újhelyi Teréz
Meghalni könnyű

 - Meghalni könnyű! Élni nehéz! - mondta Rozika nagyot sóhajtva, majd fekete kendőjének egyik csücskét fogai közé véve, a másikat jobb kezével meghúzva szorított egyet a csomón.

- Úgy bizony! - hagyta rá Kató, és egy ásítást harapott rá a nyelvére. Körülnézett. Az asszonyok lehajtott fejjel bólogattak, nem lehetett tudni, hogy imádkoznak-e, vagy csak belesüppedtek a gondolataikba.

- Főzhetnék kávét, ki kér? - mondta Kató kicsit hangosabban, s erre néhány öregasszony hálásan kapta fel a fejét. Gyorsan megszámolta őket, és kicsoszogott a konyhába.

A ravatalozóban üldögéltek csendesen, mind özvegyasszonyok, utcabeliek, s aki a legidősebb volt közöttük, azt jöttek temetni. Oda-odapillantottak a nyitott koporsóra, és nem győztek csodálkozni, hogy milyen nyugodt, szinte derűs a halott arca.

- Sanyi mikorra érkezik? - kérdezte most az egyik.

- Nem jön - suttogta Rozika -, nem jön, a Sanyi meghalt.

Az asszonyok hitetlenkedve tapasztották tekintetüket Rozikára.

- Mikor?

- Meghalt? Ó, szegény Mariska! Nem is tudtam!

- Mariska tudta?

- Nem - mondta nagyon halkan Rozika, és újra sóhajtott. Hozzácsapódtak a kérdések, és most már válaszolnia kellett. Egy kicsit jól is esett neki, hogy végre megoszthatja másokkal a titkot, amit eddig csak a postás meg az orvos tudott. Nyomasztotta már nagyon, hogy nem szólhatott róla. Most végre elmondhatja, megkönnyebbülhet a lelke a ránehezedő tehertől, ami már lassan fizikai fájdalommá kezdett átalakulni valahol a gyomra meg a tüdeje között.

Kató intett be, hogy elkészült a kávé, s az öregasszonyok, mint vén, sánta varjak nyögdécselve feltápászkodtak a padokról, és kibicegtek a konyhába. Itt kellemesen meleg volt a levegő, és vastagon hömpölygött a kávégőz. A nagyobb asztalon poharak, egy tálcán pogácsa és egy üveg pálinka volt. Zorka, a másik halott rokona gubbasztott mellette, most felállt, és odahívta az asszonyokat, hogy igyanak Sztévó emlékére. Az asszonyok egyenként az asztalhoz léptek, keresztet vetettek, a feléjük nyújtott pohárka pálinkából egy cseppet a padlóra löttyintettek, majd "Isten nyugosztalja" vagy "Nyugodjon békében" sóhajtással egyetlen kortyban lenyelték az italt, és a poharat visszatették az asztalra. Hozzátették még, hogy Sztévó jó ember volt, kár, hogy így végezte, ilyen hirtelen, ilyen fiatalon... Mindezt őszintén mondták, mert mindannyian ismerték őt születése óta, s lám, most itt fekszik ő is kiterítve a másik teremben. Aztán odatelepedtek a kisebbik asztal mellé.

Amint elhelyezkedtek az asztalka körül, s maguk elé húzták a csészéket, mindenki Rozikára nézett, várva, hogy elmondja a még meg sem kezdett történetet, de ő habozott, nem tudta, hogy fogjon hozzá.

- No, mondd már, honnan veszed, hogy a Sanyi meghalt! - hajolt előre egy vaksi asszony, akinek két fia is itt volt már a temetőben.

- Azt tudják, ugye, hogy nyár óta Mariska néni már az utcára sem ment ki, én jártam neki boltba, postára meg az orvosságokat is én vettem neki.

- Persze, hogyne, szegényke már nem tudott volna olyan messzire elmenni! - mondták, s bólogattak hozzá.

- Vagy két hete lehet, mentem éppen orvosságot íratni, amikor behívott a postás, hogy van itt egy levél a Mariska néninek Németországból, de nem a Sanyi írásával, és ő nem tudja, hogy mit csináljon vele. Gondolom, sejthette, hogy mi van benne! Megbeszéltük, hogy kibontjuk gőz fölött, és ha mégis a Sanyi írta, akkor visszaragasztjuk, és nem szólunk senkinek, hogy bántottuk volna a levelet. Hát, nem a Sanyi írta! A borítékban gyászkeretes papír volt, rajta a Sanyi neve, ezt megértettük, de ami még írva volt hozzá, azon nem tudtunk elmenni. Megmutattam a levelet az orvosnak. Azt nézte ki belőle, hogy a Sanyi este ment haza a munkából, egy biciklistát akart kikerülni, esett az eső, és megcsúszott az autója, nekiment egy fának. Rögtön meghalt. Az orvos úgy gondolta, jobb, ha nem mondom meg a Mariska néninek!

Az asszonyok szörnyülködve összenéztek. Eszükbe jutott az örökké csintalan Sanyi, aki mindig bajba keveredett. Innen is egy lány miatt kellett világgá mennie, akinek a fivérei azzal fenyegették, hogy leszúrják, ha még egyszer a testvérük közelében találják. Végül aztán a nyugalmát egy csöndes német özvegyasszony mellett találta meg. Csak egyszer hozta haza a feleségét, körülvezette a faluban, s a sovány, finoman öltözött asszony kedvesen mosolyogva mindenre azt mondta: No ja, sehr schön, meg, hogy sehr gut, de mire indultak vissza, már magyarul búcsúzott: Csókolom, mama, isten vele!

- Pedig várta a Sanyit - mondta most megint a vaksi asszony -, nekem mondta, hogy sürgönyöztél neki, meg is mutatta a papírt, hogy elküldted a sürgönyt!

Rozika bólintott.

- Megkértem a postást, hogy pecsételje le a papírt, mintha elküldtem volna a táviratot. Akkor Mariska néni már nagyon odavolt, alig evett csak pár falatot, és már szinte egész nap feküdt. Várta nagyon a fiát, én meg hitegettem, hogy most már biztosan csomagol, most már indul..., most már jön át a határon... Aztán tegnap délben szegénynek már a galambleves sem kellett, pedig úgy kívánta, úgy örült neki, mikor mondtam, hogy azt főztem! Kiszámította, hogy délután három óra felé kellene Sanyinak megérkeznie, és nem akart elaludni, nehogy egy percet is veszítsen. Alig tudtam meggyőzni, hogy aludjon csak nyugodtan, majd én szólok, ha megáll az autó a ház előtt... Nagy nehezen el is aludt szegény, én meg ott maradtam mellette. Amióta ágynak esett, ott voltam nála éjjel-nappal. Elszundítottam én is, aztán úgy három óra tájban arra ébredtem, hogy Mariska néni fölemeli a kezét, a szeme csukva volt, és azt suttogta, mosolyogva: Sanyikám, kisfiam, hát itt vagy... Aztán visszaesett a keze, de a mosoly ott maradt az arcán. Így halt meg, szegény, ilyen könnyen - fejezte be Rozika a történetet.

Az asszonyok szipogtak, törölgették arcukról a csordogáló könnyeket.

- Mondom én, hogy igaz, hogy a haldoklókért a családtagok lelke jön el! - szólalt meg most Kató, aki közben már elmosogatta a csészéket, és letörölte az asztalt. Sok hasonló történetet hallottam már, amióta itt főzöm a kávét a virrasztóknak!

Az asszonyok visszacsoszogtak a halott mellé, elfoglalták előbbi helyüket a padokon. Imára kulcsolt kezekkel, lehajtott fejjel üldögéltek.

A másik teremből Sztánka jajveszékelése hallatszott át, egyre gyakrabban és egyre hangosabban.

- Mért hagytál itt, Sztévó, én boldogságom! Ó, én szerencsétlen árva! Mi lesz velem, mi lesz a te két szép liliomvirágoddal! - zokogta az asszony egyre csak a halott férfira borulva, hogy úgy kellett a rokonoknak elrángatni a koporsó mellől.

- Istenem, milyen borzasztóan nehéz lehet ennek az asszonynak! - sóhajtott fel Rozika.

- Igen, - bólintott rá Kató, aki újra bejött az asszonyok közé - Sztévó tegnap reggel még elvitte a tejet a csarnokba, aztán lekaszálta a füvet az utcán. Senki nem gondolt rá, hogy így jár! Megmosdott, aztán azt mondta Sztánkának, hogy főzzön neki kávét, mert nagyon fáradtnak érzi magát, és bement a szobába. Mire az asszony bevitte a kávét, már meg is halt. Csak lefordult a székről...

- Meghalni könnyű! - mondta Rozika újra - Élni nehéz!

Lentről a faluból egyesével vagy csoportosan érkeztek a feketébe öltözött emberek. Sokuk kezében két csokor virág. Beléptek az öregasszonyok közé, keresztet vetettek, letették az egyik csokrot Mariska koporsójára, aztán a szentelt vízbe mártott rozmaringággal keresztet írtak a levegőbe a halott felé, elmondtak egy Miatyánkot, és mentek át Sztévóhoz, ahol ugyanezt megismételték, átölelték Sztánkát meg a két lányt, akik valóban úgy néztek ki, mint fekete papírba csavart liliomok...

Megérkezett a pópa is a fiával, és elkezdődött a szertartás. Sztánkát kétfelől a lányai karolták, s mögöttük a szomszédok álltak, erős férfiak, hogy megtámogassák őket, ha valamelyikük elájulna a hosszadalmas szertartás alatt. Az öregasszonyok is odaálltak a ravatalozó bejáratához, vetették magukra a keresztet katolikus módra, és magyarul mondták a Miatyánkot, aztán, ahogy megkondult a harang, és elindult a menet a pravoszláv temető felé, visszaszállingóztak a helyükre.

Mire a plébános megérkezett, a falubeliek már Mariska koporsója körül álltak, hogy a búcsúztató után hosszan elnyúló menetben őt is elkísérjék utolsó útjára. Csak Kató maradt ott, hogy eloltsa az ottfelejtett gyertyákat, felsepregessen, és bezárja az épületet, s közben az járt az eszében, amit Rozika mondott, hogy meghalni könnyű, élni nehéz...

2002. augusztus