Egy jó író mindig zavaróan hat
Interjú V. S. Naipaul Nobel-díjas íróval

Naipaul úr, mit jelent az Ön számára a Nobel-díj?

Elsősorban újabb ösztönzést a munkámhoz és könyveimnek második esélyt, de biztos, hogy már nem fogok sokat írni. Most hatvankilenc éves vagyok, és szerződést kötöttem még két új könyvre. Most megírom az egyiket, aztán majd meglátjuk. Fáradt vagyok.

A Nobel-díj bizottsága Önt kitüntette, és ez bizonyos iszlám körökben ellenséges reakciót váltott ki.

Ez főleg attól függ, hogyan számolt be a s ajtó az egész dologról. Egyébként ez nem váltott volna ki reakciót. Nem szabad ezeknek a butaságoknak túl sok figyelmet szentelni. Vagy akkor nyíltan kell erről beszélnünk: a szélsőséges iszlamisták nem sokat olvasnak, és a modern civilizáció ellen vannak. Mindenfelé el akarják terjeszteni a sivatag csendjét. Afganisztánban megsemmisítették a régi emlékműveket, történelmüket. Ott, ahol hitük uralomra került, sikerült nekik a sivatag csendjét megvalósítani.

Az Ön véleménye szerint folyamatban van a "kultúrák harca", ahogyan azt az amerikai politológus Samuel Huntington hiszi?

Huntingtont csak kivonatosan olvastam, de biztosan annyi mondható, hogy a vallásháború eszméje az iszlámban alapvető. Ameddig valaki gyenge, nem harcolhat, legfeljebb csak lélekben. Ha valaki azonban erősnek érzi magát, politikailag, katonailag, akkor lehetséges igazi háborút folytatni.

Bush is vallási háborút folytat?

Nem, ő bosszút akar állni, a fanatizmust megbüntetni, amelyet nem kell megpróbálni megérteni, amellyel nem szabad egyezkedni. Fanatikusokkal nem lehetséges az egyezkedés. Minden okozott kárért számlát kell benyújtani. Mindazok az országokat, amelyek a terrorizmust támogatják, meg kell fizettetni. Fizetniük kellene mindezekért a halottakért, minden elpusztított életért, minden elveszített munkahelyért, az elpusztított épületekért. Nem az áldozatoknak kell fizetniük, hanem a támadóknak. Sajnos, a fordítottja történik: megjutalmazzák őket. Pakisztánt megjutalmazzák. Ez abszurd. Pakisztánnak nincs sem gazdasági, sem szociális, sem művelődési programja, és a dzsihád eszméje nagyon elterjedt.

Ön dühös ember.

Nem, nem vagyok dühös ember. Akik ezt mondják, nem olvasták a könyveimet. Nem vagyok polemizáló alkat, de egyetlen író sem kötelezheti el magát a konszenzussal. Mindegyik író szemléli a világot, és elmeséli, mit lát. Amit mondani próbálok, az egyszerűen az, ami nekem nyilvánvalónak tűnik. Értelmetlenség egyszerűen azt ismételgetni, amit mindenki tudni vél. Igazán oda kell nézni, egy dolognak utánajárni, mielőtt írnánk. Nem keresem a vitát senkivel a könyveimben. Pontosan odafigyelek, amikor az emberek elmondanak nekem valamit, és megkísérlem hűen ábrázolni világnézetüket, gondolkodásmódjukat. Így írtam meg könyveimet, egyiket a másik után. Megkíséreltem abból élni. Ez egy hosszú és nehéz út volt. Azoknak, akik támadnak, kész eszmék vannak a fejükben, különösen politikai szándékok. Az írók életét hamisítások és téves nézetek veszik körül. Ezeket olyan emberek terjesztik, akik könyveiket egyáltalában nem ismerik. Egy könyvet olvasni fárasztó. Sokkal könnyebb az interneten elolvasni valamilyen butaságot, és ott sok van belőlük. Ha könyveim nem lennének megalapozottak, nem lennének érdekesek és önállóak, senki sem beszélne többet róluk. De még mindig hatnak, ennek mégis kell hogy legyen valami oka.

Az író arra van kárhoztatva, hogy szélsőséges helyzetet foglaljon el?

Miért kellene a világról, amelyben élünk, mindig csak jót mondani, mindenekelőtt amikor a harmadik világról van szó? Vajon azt követelik egy amerikai írótól, hogy mindig csak jót mondjon Amerikáról? Vagy egy német írótól, hogy Németországot mindig csak dicsérje? Ez értelmetlen lenne. Miért kellene léteznie az irodalomban egy választóvonalnak? És miért lenne szabad egy ilyen határon túl csak jót mondani arról a világról, ahonnan jöttünk? Ez lekicsinylés, sőt: megvetés. Az emberek teli zátonyra jutott nézetekkel, egyáltalában nem akarják tudomásul venni, mi történik: ezért a jó írónak mindig zavaróan kell hatnia.

Ez a szabad hangvétel abból ered, hogy Ön bensőségesen ismer több világot, az indiait, a karib-tengerit és az európait?

Hagyjuk ki a karib-tengerit, abba beleszülettem, nem volt választásom. Az élet egy szabad társadalomban biztos, hogy egyik előfeltétele annak, hogy íróvá válhassunk. Nem tudom, vajon a kínai vagy az orosz társadalomban íróvá válhattam volna. Valószínűleg nem értettek volna meg. 1989-ben egy könyv miatt Indiában jártam. A bombayi repülőtéren beszédbe elegyedtem egy emberrel, aki a számítógépszakmában dolgozott. Meghívott, nézzem meg Bombay egyik külvárosában levő cégét. Sok helyiség, nem túl nagyok, teli számítógépekkel: valójában nem értettem, mit is csináltak. Ekkor azt mondta nekem, hogy ilyen munkát csak teljesen szabad, független lelkű emberek végezhetnek. Én ezt egy nagyon mély értelmű megjegyzésnek találtam.

Száműzetés, válás, vesztés: ezek az Ön fő témái. Nem tűnik ezek közül az egyik Önnek különösen fontosnak?

Nem kerülhetem meg őket, mert elválaszthatatlanul egybefonódtak életemmel. Ezen nem tudok változtatni, nem születtem egy stabil, világosan definiált országban, mint például Franciaország. Egy labilis világból jöttem és az ingatag állapot bírt rá bizonyos módon az írásra.

Angliában épp most jelentette meg egy regényét, címe Half of Life (Fél élet). Márpedig néhány éve azt mondja, hogy a regény halott.

Sohasem mondtam azt, hogy a regény halott. Csak azt mondtam, hogy az irodalomban ő már többé nem mérce, mint ahogyan az a 19. században volt. Abban a korban az intellektuális tevékenység legmagasabb formája volt. Nem volt valami Flaubert Madame Bovarynéjával összehasonlítható, Balzac előtt nem volt Balzac. Ma az írók egyszerűen tovább mennek az előre kitaposott úton. Nincsenek többé mesterek. Apám, de a hagyomány is, engem abban az elképzelésben nevelt, hogy egy írónak kényszerűen regényírónak kell lennie. Ebben már többé nem hiszek. Tapasztalatom arra tanított, hogy a képzelet korlátozott, hogy egy bizonyos fokon túlra soha nem lehet eljutni. Hogy a világról számadást készíthessünk, ahhoz más megközelítési lehetőségek léteznek, mint a képzelet. Én azonban tudatosan nem keresek új formákat, mindig a kedvem és spontán sugallat alapján dolgozom. Így aztán új könyvemben különböző műfajokat kevertem össze: úti beszámolót, történelmet, költői szemlélődést. Megkíséreltem a nem kimondottról beszélni, ezekről az életekről, amelyek félig elmúltak, anélkül, hogy az emberek akárcsak a legkisebb dologról is valóban maguk döntenének. Az emberek nem tudják, honnan jönnek, nem ismerik sem eredetüket, sem családjuk történetét, azt sem tudják megmondani, hogyan jutottak ide. Egy ugyanazon tájnak több síkja van, amelyek egymást elfedik. Ahogyan az Egy út a világbanban mondom: "Lehetetlen számunkra megérteni mindazokat a vonásokat, amelyeket örökül kaptunk. Néha idegenek lehetünk saját magunk számára is."

Apja, aki jómaga is írt, bátorította Önt az írásra, ahogyan az kitűnik az apjával folytatott levélváltásból, és amelyet Between Father and Son (Apa és fia között) tartalmaz. Hogyan látja Ön ma ezt a korszakot a Nobel-díj fényében?

Ez nagyon régen volt, nem tudom. Amikor a telefon csöngött, és közölték velem, hogy Nobel-díjas vagyok, először meglehetősen kábult voltam. Egész írói életemre gondoltam, kezdeti próbálkozásaimra, amelyeket majdnem elfelejtettem. Nehéz volt mindig tovább csinálni, könyvet könyv után - nem sikerül erről mást mondanom. Apám valójában jó író volt. Egy más társadalomban sikeresebb lett volna. A gyarmati világot nem érdekelte e kiváló minőség, nem tüntette ki, még nem is törődött vele. Ezért apám nagyon szenvedett. Olvastam leveleit ötven évvel ez előtt, amikor megkaptam őket. A leveleket tartalmazó könyvet - ügynököm, Gillon Aitkens feldolgozta őket - nem olvastam. Túlságosan a szívemen fekszenek.

Első könyvéből, A misztikus masszőrből épp most készítettek filmet. Látta?

Nem, és nem akarok semmit sem hallani róla. Ha egy másik filmes forgatta volna, ha egy másik forgatókönyvszerző írta volna, akkor érdekelne. Szégyellem, hogy lemondtam a jogaimról. De szívesen próbálkoznák más filmmel. Szeretném, ha kiválaszthatnák egy meghatározott rendezőt, hogy egyik könyvem megfilmesítsék.

Ez az első alkalom, hogy egyik könyve vetítővászonra került. Hogyan viszonyul a mozihoz?

Nehezen érthető, hogy mi volt a mozi a negyvenes években egy ifjú számára: az izgalom, amit kiváltott, az élvezet, hogy elmehet megnézni egy filmet, mint a High Sierra Bogarttal és Lupinoval. Ma ez a szenvedély elmúlt, a mozi ma már csak technika, üzlet és örökös egyhangúság. Trinidadban azonban a mozi a kultúrám volt. Mozi nélkül nemcsak hogy nem lett volna belőlem író, mozi nélkül meghaltam volna a gyarmati vigasztalanságban. A mozi a világgal ajándékozott meg.

(Die Weltwoche)
Varga István fordítása