Varga István
Anyag és író viszonyulása

Esterházy Péter: Javított kiadás, - melléklet a Harmonia caelestishez -, Magvető, Budapest, 2002

Már most kimondhatjuk, hogy ez év tavaszán két magyar író könyve azonnal az olvasói közvélemény figyelmébe került, hogy aztán - legalábbis a különböző felmérések alapján - jó néhány héten át a népszerűségi listákon előkelő helyeket foglaljanak el. Ez a két könyv közül az egyik a Javított kiadás (a másik a Milota volt, melyről már szóltunk a Kilátó hasábjain), szerzője Esterházy Péter. A magyarországi médiumok szokatlanul sokat foglalkoztak ezzel a könyvvel, méghozzá két okból. Az első az, hogy szerzője már írt apjáról egy könyvet (az alcímben szereplő Harmonia caelestist), és, mint utólag kiderült, volt még mit írnia róla, arra kényszerült, hogy egy "javított kiadásban" kiegészítse az apjáról általa kialakított portrét. A nagy népszerűség másik oka pedig az, hogy a Javított kiadás egy ügynök ténykedéséről szól, márpedig ez a téma szinte egyértelműen dominál a magyar közvéleményben a választások után. A könyv témája és a napi politika szerencsés-szerencsétlen egybeeséséről van tehát szó, bízvást számos olvasó ezért veszi kézbe, hogy meggyőződjék róla, milyennek is látja a modern magyar próza nemzetközileg is elismert képviselője az ügynöktémát. Épp ezért, bizonyos szemszögből nézve, sokak számára a napi politika szemléltetőjévé vált a Javított kiadás, ami attól természetesen jóval több, hiszen nem is azzal a szándékkal íródott. A Javított kiadás szépirodalmi, magas esztétikai értékeket magában hordozó alkotás. Ugyanakkor némileg meglepődve állapítható meg, hogy még a "komoly" médiumok közül is jó néhány a könyv témáját boncolgatja, nem pedig annak esztétikai ismérveit. Ez a rövid hozzászólás azon kommentárok számát növeli, amelyek a Javított kiadásban épp ezeket igyekszik vizsgálni.

A mű megírásának előzményei ismertek. Markó György, a Történeti Hivatal elnöke Pogány Lajossal folytatott, a Kritika ez év július-augusztusi számában közölt beszélgetésében elmondja Esterházy Péter a hivatalban végzett kutatásainak körülményeit, és ezzel mintegy lerombolja azt a titkos feltételezést, hogy a könyvben idézett dokumentumok esetleg az írói képzelet termékei lennének. Erről szó nincs. Az író maga után érdeklődik az irattárban, de helyette négy olyan dossziét kap kézhez, amelyek apjával kapcsolatban tartalmaznak hiteles iratokat. Mert, és ez ekkor derül ki, apja huszonhárom éven át a belügyminisztérium ügynöke volt. Érthető módon a dokumentumok megismerése óriási lélektani nyomást gyakorol az íróra, a kialakult apakép teljes revízióját kénytelen magában elvégezni, és külső sugallatra papírra vetnie. Tehát az alapállás, a kiindulópont világos: dokumentumok alapján újra fel és meg kell idézni az apát. Felvetődik a kérdés: milyen szépirodalmi alkotást sikerült ebből az alapállásból Esterházy Péternek alkotnia?

Az író egy helyen könyvében kimondja, hogy "nem vallomás ez: beszámoló". Ezzel mintha arra utalna, hogy igyekezett a könyve írásakor arra ügyelni, hogy az ész vezesse tollát, de annak lehetünk tanúi, hogy az érzelmek (és ez logikus) átszövik a szöveget, azok uralkodnak el, a Javított kiadás egy "érzelmes" regény, azzal, hogy az író érzéseit igyekszik megfékezni, és ennek köszönhetően könyve nem viseli magán a melodráma egyetlen vonását sem. De a nyersanyaghoz, a négy dosszié anyagához való értelmi-érzelmi viszonyuláson túl az írót az alkotás, a megvalósítás, az értelmi-érzelmi zűrzavar artikulálásának gondjai kínozzák: milyen könyvet is írjon a dokumentumokról és hozzájuk való viszonyulásáról? Külső formaként a naplóvezetés egy laza, és térben-időben több síkú formáját választja. Párhuzamosság tapasztalható az elbeszélés és a dokumentumok tanulmányozásának idősíkja között, de ezen belül is vannak rétegeződések, például az iratokkal kapcsolatos észrevételek időpontja két idősíkot ölel fel: a primáris kommentárok időpontja, azaz a dokumentum olvasásakor azonnal lejegyzett, illetve a szekundáris észrevételek időpontja, azaz a könyv írásakor tett megjegyzések időpontja. Esterházy Péter azonban nemcsak arról számol be, ami a tanulmányozott iratokra vonatkozik, hanem akkori magánéletének egyes mozzanatairól is, így például az emberekkel való találkozásairól, utazásairól, családi eseményekről, saját testi nyavalyáiról stb. Igaz, ezek legtöbbször valamilyen módon kötődnek a dossziék tartalmához. Épp ezért tekinthető a Javított kiadás sajátos naplónak.

A naplóíráshoz, vagy talán mondjuk a Javított kiadás megírásához, az író rengeteg adatot felhasznált. Ezeket nagy szorgalommal és tudatossággal begyűjti, amihez a pontosság társul. Esterházy Péter grafomán, ami talán azt jelenti, hogy mindent, amit érdemesnek talál, feljegyez bárhol és bármikor. Az előszóban maga is azt írja, hogy "elkezdtem írni egy naplófélét, azt fogom itt közreadni", máskor kiemeli: "módszerem, az elejétől fogva, rendben, mintegy feldolgozni". A héven utazva térdén jegyzetel, máskor "olyan, ahogyan így állok egy merő Móricz Zsigmondként az embertömegben a járdán és jegyzetelek, mintha magamban beszélnék", vagy az autóban utazva feleségének diktál. A jegyzetelések időpontjai (percnyi pontossággal) a lehető legváltozatosabbak, gyakorlatilag a nap bármelyik szaka. Egyszerűen amikor a témával kapcsolatban valami eszébe jut, azt azonnal lejegyzi. De mivel magyarázható ez a szinte már a kórosba átcsapó jegyzetelés? Az író eltökélt szándékával, hogy amíg apja dossziéit tanulmányozza, addig figyeli önmagát.

Erre a kulcsfontosságú írói álláspontra már az említett előszóban utal: "Figyelem magam, akár egy állatot, mire mit teszek, mi mit tesz velem". Mintegy önmagát emlékeztetve, ez a gondolat többször visszatér könyvében: ".figyelni mindenre, azonnal leírni vagy megjegyezni, hogy egy percre se kiengedni. én mindent leírok, ez a feladatom. én meg csak figyelek, ez a dolgom. Nem az írás a dolgom, hanem a figyelés. Ha tudok figyelni, tudok írni. Ismétlés: leírom, amit találok, és figyelem magam, mint egy állatot - ennyit tudok. figyelek, mint egy állat (szelíd őz)". Az állandó önfigyelés folyamán sok minden előkerül belőle, amiről nem tudott, mert talán, ahogyan közli, "eddig nem sokra becsültem a tudatalattimat".

Tehát úgymond adva vannak az iratok, az iratokat egzaltáltan tanulmányozó, és mindent lejegyezni igyekvő, önmagát mániákusan figyelő író. Az elbeszélés egyes szám első személyben történik, nincs rejtőzködés, az első soroktól kezdve tudjuk, hogy az őszinteség maximális fokozatával állunk szemben, az elbeszélő az író, Esterházy Péter. Nehezen kezdett neki könyve írásához ("hosszas tologatás után végre elkezdtem ezt az írást"), mivel, mint kiderül, viszonyulása az elbeszélendő anyaghoz (az iratok és a velük kapcsolatos feljegyzések) korántsem felhőtlen. "Ez a probléma, ahogy eddig még soha, itt állandóan visszatér: alkalmazkodnom kell a valósághoz. Eddig a szavakhoz kellett", vallja be kendőzetlenül már az előszóban. Hiszen az iratok kőkemény realizmusa szemben áll az írói fikcióval, nem engedi meg a fabulálást. A szerző bizonytalan, ami az "írás stiláris követelményeit" illeti. Bátorítólag hat rá az iratokból áradó valós valóság megdönthetetlensége: "Életemben először tehetetlenségből írok. Megyek, amerre az iratok vezetnek, aztán lesz, ami lesz. Eddig azt csináltam a tényekkel, dokumentumokkal, iratokkal, amit akartam. Amit a szöveg akart. Most nem lehet. Mindent le kell nyelnem. Eddig én nyomtam le az olvasó torkán azt, amit akartam, én voltam az úr, a valóság csak cifra szolga", állapítja meg keserűen. Esterházy Pétertől a hagyományos realista írásmód távol áll: "Ez a realista próza nem fekszik nekem. Azt kéne leírnom, ami történik, se hozzá tenni, se elvenni, ötvenéves vagyok, de ilyent még nem csináltam". Szinte kétségbeesetten kiált fel, hogy "miért kell olyasmivel foglalkoznom, ami nem felel meg te-het-sé-gem-nek!" Később újra megjegyzi, hogy nem neki való téma ez, ezen könyv írásakor "minden tehetségem parlagon marad". Tehát az író többszörösen nehéz helyzetben volt: a dokumentumok érzelmileg romboló hatása és megdönthetetlensége teljesen kizárta a fikció kibontakozását. Mi maradt meg akkor az írónak, ami nem független az iratoktól és mégis teret ad a fikció kibontakozásának, ami visszavezeti az írót önmagához? A gondolatokat, amelyek az iratok olvasása folyamán elméjében születnek, azokat beszéli el. Így aztán a Javított kiadás, többek között, de talán mindenek előtt, a reflexiók könyve.

Mert a könyv két anyagot tartalmaz: a kimásolt dokumentumrészleteket és a "közben keletkezett jegyzeteimet", áll a már többször idézett előszóban. Írói alapállását, létezését talán ez a rövidke mondata jellemzi a legpontosabban: "Reflektálok, tehát vagyok", hiszen "én reflektív típus vagyok", vallja be. Esterházy Péter ezen a könyve a szabad képzettársításos technikán alapul azzal, hogy annak olyan tökéletes és sajátos változatát teremtette meg, amelyre, nyugodtan mondhatjuk, kevés példa van a modern prózairodalomban. Szinte a lehetetlenre vállalkozott, amikor az olvasott iratokra reflektálva minden, elméjéből kipattanó kommentárt, észrevételt le akar jegyezni, ahogyan írja: "nagyon gyorsan írva, lépést akartam tartani az agyammal, a mozgásba hozott agyammal. bár nem akarom azt sugallni, hogy mindent leírok, ami az eszembe jön. Nem is lehetséges. Persze válogatok. Minden forma." Természetesen lehetetlen leírni minden megszülető gondolatot, nem bírja követni az agy kiszámíthatatlan és önkényes vágtáit valamire reflektálva, java része valószínűleg elvész (gyakran épp a java), és óhatatlan a reflexiók szelektálása és tömörítése, azaz a megfelelő forma kialakítása. Esterházy Péter reflexiói elsősorban a végtelenségig őszinték, szellemesek, játékosak, megnyilvánulásaikban gyakran vulgárisak, szórakoztatóak, röviden: olvasásuk a befogadásra kész olvasó számára élvezetes.

A Javított kiadás tehát bepillantást nyújt az alkotás lélektanába is. Végeredményben kiderül, hogy bár az író igencsak vonakodott könyve megírásától, írás közben számos nehézségbe ütközött, mégis a kész mű sikeresnek tűnik. Mert az író számára az "írás - most jövök rá - vidám dolog. Minden komor, de a csinálás, ez nem tud más lenni, vidám".