Varjú Márta:
A mai világ nem tiszteli a kort
Tallózás tavaly készített magyar filmek között

Az előző év magyar filmtermését szokás bemutatni a január végén megrendezésre kerülő magyar filmszemlén, ezúttal január 28-ától február 4-éig 21 nagy játékfilm versengett, és ezen felül még 14, 2002-ben készített filmet vetítettek le a 34. Magyar Filmszemlén Budapesten. Az idén minden filmes generáció képviseltette magát, ott voltak a nagy öregek, igaz versenyen kívül, de részt vettek filmjeikkel a fesztiválon (Jancsó Miklós, Makk Károly), de ismét bemutatkoztak és megmérettettek a középgenerációs alkotók (Gothár Péter, Grunwalsky Ferenc, Szomjas György, András Ferenc) és szép számmal versengtek a fiatal filmesek, az ifjú titánok, akik sok-sok díjat begyűjtöttek maguknak az idén. Mintha kicsit generációs előretörés lett volna tapasztalható a mostani megmérettetésen, a fiatalok előretörése jellemezte a szemlét.

A középgenerációs alkotók közül Gothár Péter Magyar szépsége vitte el a fődíjat, méltán nyerte el az elismerést, hiszen a mű a magyar valóságot mutatja be, annak minden díszletével, látszatvilágával együtt, szinte dokumentarista hitelességgel, ám mégis groteszk iróniával. Elsősorban a két főhős (Udvaros Dorottya és a filmmustrán több műben kitűnő alakítást nyújtó Máté Gábor) figurájában érzékelteti a feltörekvő középosztály erkölcsi gyengeségét, cinikus karrierizmusát, üzleti blabláit; rezervátumszerű elkülönülését, a szánalmasan szűk térbeli és eszmei keretek között és torzult értékrendjét. A főszereplő által megszemélyesített alak tipikus 50-es férfi, kora összes jellegzetes problémájával. Öregedés, munkahelyi feszültségek, kommunikációhiány. Állandó fenyegetettségben él, hogy elveszíti az állását, egyre inkább elhatalmasodik rajta az érzés, hogy már nincs rá szükség, lecserélhető. Ez a szorongás sokak számára lehet ismerős itt, nálunk is, hiszen olyan társadalmi szerkezetben élünk, ahol negyvenévesen már az ember fejére koppintják, hogy kiöregedett. Ettől az érintettek elbizonytalanodnak, s közben egyre szorongatják őket a társadalmi elvárások. A filmben elhangzik egy kulcsmondat, mely szerint Magyarországon nem lehet élni, talán nem véletlenül érzik sokan lehetetlennek az életet az országban, miután a változás rájuk szakadt. A film utal rá, hogy semmi sem történik ok nélkül, mindennek meg van a maga magyarázata, és egyáltalán nem véletlen, hogy annyi emberi kapcsolat megy tönkre manapság, és rengeteg a válás. Talán a Magyar szépség legkicsengőbb értékelése, hogy ez a mai világ egyáltalán nem tiszteli a kort.

Érdekes filmben mutatkozott be az idén Szomjas György rendező, a táncházmozgalmat vitte vászonra, amely már kifulladófélben van Magyarországon, ezt próbálta egy történettel elmesélni a Vagabond című filmjében. A következő a sztorija: Karesz állami gondozottként nőtt fel. Utcagyerekek csapatához tartozik, akik a piros lámpánál megálló kocsik ablakát tisztítják meg borravaló reményében. Emellett sok mindenben benne van még, ami rosszaságot a nagyváros kínál, verekszenek, betörnek, isznak és kábítószereznek. Karesz Zsófit követve, véletlenül kerül be a táncházba, és megragadja annak eredeti hangulata. Összebarátkozik Grácival, aki feketén dolgozó vendégmunkásként él Budapesten, és maga is idegenül mozog a nagyvárosban. Csak a táncházban van otthon, ahol a szülőfalujában zenéjét játszhatja. Karesz, miközben megprábálja Zsófi figyelmét felhívni magára, ismerkedik a táncokkal, sőt dobolással is kísérletezik. Különböző ütőhangszereket próbál ki, amelyeket a magyar, délszláv és a cigány muzsikában használnak. Magától értetődő, hogy mindezek a motívumok, dallamok felcsendülnek a filmben és láthatjuk a rájuk jellemző táncokat is. A táncháznak köszönhetően nagyszerűen alakulhatna Karesz élete, de a régi barátai nem hagyják békén, belerángatják egy betörésbe, amelynek végzetes következményei lesznek. A film végén a börtönben láthatjuk Kareszt, aki furulyán játszik, rabtársai kísérik, és egyértelmű az üzenet, valószínű, Kareszból jobb útra térése esetén zenész lesz. Talán kicsit naiv keretbe foglalt mese Szomjas György története, de a szép felvételek a táncokat bemutató képek maradandó élményt nyújtanak.

Középgenerációs szerzőnek nevezhető Sas Tamás is, aki a Szerelemtől sújtva című alkotással nevezett be a filmfesztiválra. Érdekes módon ezért a különleges módon egyszobás történetet bemutató, azt is mondhatnánk, feminista filmért nem kapott díjat mint rendező, hanem egy ifjú filmes rendező alkotásán operatőrként dolgozott, s ezért nyert el elismerést. A Szerelemtől sújtva megérkezéssel kezdődik, az utcát látjuk, majd a főhősnőt távolból totálban. A rendező csaknem mindig hűvös, semleges távoli beállításokat használ, ha nagy ritkán elhagyja a parányi otthont, ellenpontozva vele a szűk belsők klausztrofóbiás hatását. A következőkben az üres lakás képe tárul elénk, az ajtó amint kinyílik, becsábítva a velencei koranyaralásból hazatérő lányt, majd újabb ajtónyitással, távozással végződik, klasszikus érkezés-eltávozás keretében zárva le az elbeszélést. Két ajtónyitás között zajlik tehát a cselekmény, a tragédiába fúló szerelmi háromszög történet, amelyet mindvégig ugyanabból a szemszögből, azaz a főhősnő talán elfogult és torzító látszögéből figyelhetünk meg. Azért nevezhetjük torzítónak, mert ez a szerelmi játszma az áltatás és az önáltatás játéka is. Tibor, a negyvenes éveit taposó sikeres író elhiteti a huszonéves Évával, hogy szereti, elválik érte, otthagyja családját és elveszi őt feleségül. Éva természetesen mindezt elhiszi, mert akarja hinni, viszont némiként bonyolítja a dolgot, hogy Tibor nemcsak Éva szeretője, hanem a nevelőapja is. A főhősnőnek korán meghaltak a szülei egy autóbalesetben, és legjobb barátjuk ez esetben Tibor, gondozásba vette a kislányt. Később a gondos szülőből, a bakfissá serdülő lány szeretője lesz. Amikor Tibor felesége, Klára rádöbben arra, hogy mi történik a saját házában, a kislányt nevelőintézetbe dugják, s a nevelőanya azt hiszi, ezzel mindent elintéződött. Pedig nem így történik, továbbra is folytatódik a viszony, tíz éve tartó folyamatos hazugságban él Tibor, mert fenntartja a kapcsolatot Évával. A film bravúrosan egyetlen helyszínen játszódik le, egyetlen látható szereplővel az Évát megszemélyesítő főiskolai hallgató Kovács Patríciával, a többiek csak itt-ott jelennek meg a színen, leginkább telefonhangok formájában. Dramaturgiailag nagyszerűen megszerkesztett alkotásról van szó, hiszen a forgatókönyv tétje az volt, hogy ebben a zárt, egyszemélyes formában sikerül-e a rendezőnek a komor múlttal terhelt apa-anya-lány szerelmi háromszög történetét hitelesen elmesélnie. Az eredmény: egy gördülékeny, szépen fényképezett mese.

Talán kicsit meglepetésszámba ment az úgymond magyar akciófilmnek nevezhető Novák Emil Sobri című alkotása. Nem más ez, mint egy betyártörténet, amelyre a kutatások értelmében már régóta szomjazik a magyar közönség. A sztori adott volt, a szándék sem hiányzott, a készítők felismerték az igényt és a lehetőséget, sőt a figura kiválasztása is nagyon sokat ígérő volt, hiszen amilyen kevés valódi adat áll rendelkezésünkre a történelmi Sobri Jóska alakjáról, olyan bő és gazdag a hozzá kapcsolódó legendakincs. Ezért a szándék dicséretes, jó érzékű a témaválasztás, de sajnos a betyártörténet megfilmesített változata nem egy szenzációs alkotás lett. A Subri számára adott volt a lehetőség, hiszen mi lehetne aktuálisabb film most, az apró és az országos betyárok, pandúr-haramiák évtizede után, mikor spontán és kevésbé spontán módon privatizálódott minden, ami vagyon, mikor pökhendi újtőkések dőzsölnek az országban és a kisembert letiporják. Ilyenkor kellenek a betyárlegendák, a kapitalizmusba átöltöző jelenkor talán sokkal elevenebb kapcsolatban van az 1830-as évekkel, a betyárvilág virágkorával, mint mi azt jómagunk gondolnánk. Talán az a baj, hogy Novák Emil kevésbé kapcsolódott saját korának ízlésvilágához, s inkább rögtön kultuszfilmet próbált forgatni. Megpróbálta egyszerre megteremteni a betyárlegendát és kifigurázni az akkori hagyományokat, méghozzá oly módon, hogy az alkotásban ötpercenként váltott stílust, műfajt, hangot. Hol balladaian romantikus volt, hol népi, hol pedig művészkedően dogmatikus. De akadtak paradisztikus, sőt burleszkszerű jelenetek is. Végül is a történet röviden a következő volt: Sobri Jóska, vagy ahogy a Dunán túli nép többnyire nevezte, Zsubri, a magyar betyárromantika egyik híres alakja, legendás bakonyi betyár volt az 1930-as években. A valóságos és hiteles Sobri történetet a legendával ötvözi az alkotás, a két főszálon futó cselekmény: egyrészt Sobri bandájának kalandjait követi nyomon, másrészt Sobri Jóska és Répa Rozi szerelmét meséli el. A forgatókönyv a Sobri alakját övező, a nép ajkán született, mondaszerűen terjedő történeteken, meséken, népdalokon és ezek irodalmi feldolgozásain alapszik. A kalandozás és a szerelmi történet mellett korrajzot is ad a mű, a képi világnak fontos része, természet, a Balaton és a Bakony csodálatos tájai.

Śjkori betyárfilmet készített az ifjú rendező, Tóth Tamás, a Rinaldo című alkotásában, amelyben a munka nélkül maradt gyári munkások sorsát és a Magyarország-szerte működő lakásmaffiát próbálta egy történetbe fogni és vászonra vinni. Saját bevallása szerint A hét szamuráj és a Hét mesterlövész kelet-európai változatát kívánta elkészíteni. A lerobbant pesti bérházat hulligánbanda zaklatja. A lakók segítségére - a vasgyárból kirúgott - néhány férfi siet. Előkerítenek egy lecsúszott késdobálót is, és - beszervezve pár házbeli férfit - vállvetve vívják meg harcukat a lakásmaffia által felbérelt betolakodókkal. A talán kissé szokványos történetnek kétségtelenül sajátos bukét ad a pusztuló díszletek közt, romos egzisztenciák által vívott küzdelem. A támadók maguk is vesztesek, ez rögtön látható, ahogy bevonulnak arcukra száradt egyéni tragédiáikkal. Nem kültelki vagányok ők: mackófelsős alkoholista apukák, munkanélküli, felbőszült senkik. A főgonosz alakítása komolyra vehető, kár, hogy csapatának nincs más indoka, sőt más célja se, mint a rombolás. A film dialógusai kissé nehézkesek, rosszul mondható, de a védők karakterei viszont aránylag ügyesen elhelyezettek. Sokáig tart a készülődés az összecsapásra, ami talán túl hamar befejeződik, de maga a játszma hiteles. Világos és félreérthetetlen a műfaj filmes szándék, amit külön örömmel kell fogadni és üdvözölni.