Balogh László
Sir Lefthander Olivér

Kedves Dumás!

Levele amennyire meglepett. ugyanannyira el is bizonytalanított, hiszen már az első szó után éreztem, hogy valami megfejthetetlen, titokzatos módon, közöm van hozzá, noha, bevallom, első hallásra bizonycsak üresen csengett fülemben a név: Balog! Ugyan kit takarhat? Ki bujkál mögötte? És főleg nekem mi közöm hozzá?

Balog. Balog.

Volt egy pillanat, amikor, beismerem, egyenesen arra gondoltam, hogy valaki meg akar tréfálni ezzel a titokzatos és láthatatlan Baloggal, de igazából magam vagyok a célszemély. Később, miután kissé körberagoztam magamban a nevet, rájöttem, hogy semmiképpen sem lehetek én, mert a szóban forgó Balog közönséges, a végén há nélküli, mondhatni gyalog Balog, hogy ne használjak erősebb kifejezést.

Ettől függetlenül, mégis zavart, hogy amikor kimondtam, ismerősen koppant a név, és ennek ellenére ugyanúgy tanácstalanul álltam vele szemben, mint mikor az úton megállít egy ismeretlen ismerős, nevemen szólít és én hirtelen még azzal sem vagyok tisztában, hogy hány betűs a rejtvény, amit kapásból meg kellene fejtenem. De előttem és mögöttem a terra inkognita, amin valahogy át kellene vergődnöm, de bottá silányult végtagjaimmal képtelen vagyok rá.

Balog. Balog.

Közben az agyam sistereg, sípol, mint amikor a rádió keresőgombja holtmezőbe téved, ahol a még befogható közelben nincs adó. Semmi sincs! Csak az üresen sípoló éter. A Nagy Semmi! A megfejthetetlen titkok birodalma. És persze ez a titokzatos Balog! Balog. Balog. És ott a kérdés is, amely, mint egy végtelen kígyó tekeredik körém: Miért van, ha nincs? És miért nincs, ha van?! Miért van, ha nincs, és miért nincs, ha van? MiértvanhanincsÉsmiértnincshavan? Miért.

Balog! Balog.

És lassan a tekergőző kígyó, a Miért van, ha nincs kinagyítódik. Egyre nagyobb, fényesebb és áttetszőbb lesz, még azt is látom, ahogy vibrál acélszűrkén, mögötte, körötte a levegő, majd tejködszerűvé sűrűsödik lassan, szinte már alig mozdul, aztán szinte észrevétlen, őrjítő lomhasággal kezd felszívódni, miközben a már említett sistergés is enyhül valamennyit.

Balog. Balog.

Motyogom magamban, anélkül, hogy tudnám, mit teszek, hiszen már csak a tehetetlenségi erő hajtja a nyelvemet, mivel a figyelmem teljes egészében a lassan kibontakozó képre összpontosul.

Rendetlen, de számunkra meghitt és otthonos kis irodánkban ülünk, ahol a leghátsó polcon diszkrét ásítással igyekszik testre szabni a magányát a kiürült és a magányt pontosan az új szolgálat reményében vállaló rumosüveg. A belőle megszökött rum pára- és szagformájában lóg a fejünk fölé tornyosuló füstben, a csupasz drótba kapaszkodó villanykörte körül. S hogy ez a kevés maradék se illanjon el nyomtalanul, rá és magunkra csukjuk az ajtót. De a csukott ajtó, akárcsak a sötét ablak, sokszor mégis nagyon is világos bizonyíték. És hogy meggyőződjenek különböző, átlátszóbbnál átlátszóbb ürügyeket lobogtatva, egymásnak adják a kilincset: "Nem tudják, a direktor merre van?" "X. Y. nem járt itt?" És a többi, és a többi. Csoda hát, ha Olivérben felmegy a pumpa? Annál is inkább, mert éppen azon a kis halom dicsőségen ült, amit azzal kapart össze magának, hogy a rendőrség Szemafor névre hallgató lapjába - amit mellesleg ketten fordítottunk románról, pártutasításra - megírta az üresen maradt nyolcad oldal betöltésére a cikket: Miért van, ha nincs címmel.

Olivér reggel óta, pontosabban azóta, hogy a kis rumos üveg kiürült, csak ült az íróasztalra felkönyökölve, s olyan arccal fújta a füstöt a rumpára közé, mintha valahol a füst és rum mögött boldog angyalok fogócskáznának s közben egy-egy incselkedő pillantást vetnének feléje. Talán éppen egy ilyen összevillanás kellős közepén nyílik az ajtó, s zörögve gurul a padlón a kérdés: "Nem tudják, a direktor merre van?" Ez Olivérnek már sok! Még nekem is, pedig nem én írtam cikket a Szemaforba Miért van, ha nincs címmel, hanem Olivér, és így aztán én beérem csupán csak egy karéjjal abból a haragból, amivel Olivér a hirtelen felindulásában előkapott papírdarabra ráírja:

Nem tudjuk!

Nem láttuk!

Nem hallottuk!

Meghalt és nem itt temették el!

Egy rozsdás rajszöggel kitűzi az ajtóra, majd olyan megelégedéssel ül vissza előbbi pozíciójába, mintha közben már második remekművét alkotta volna meg, amíg én a tétlen keserűség sűrű levében párolódtam. De hát a dicsőség efemer életű, s hát még az Olivéré, aki meggondolatlanul pokoli mélységbe ereszkedett le érte. Minden biztonsági izé nélkül.

Olivér eredetileg újságíró volt.

És nemcsak! Szerkesztőségi főtitkár! Nem akármi. A Pece parti Párizsból csábították ide, annak idején, nem sokkal a helyi lap beindulása után. De valahogy ő és a dicsőség nem férnek meg egy kalap alatt, még ugyanabban a helyiségben sem. Mert a Halley-üstökös bárhol rátalálna, mint ahogy rá is talált és átrobogott az életén és sorsán! Már találkozásuk után néhány perccel, mások szerint: talán még mielőtt botrányos kapcsolatuk elkezdődött volna, felesége, otthon a Pece parton már mindent tudott. És. És.

Olivér most itt ül velem a vándorkönyvtár könyvtárosaként, éppen bevetésre készen. Alig ül vissza a helyére, és máris falnak csapódik az ajtó.

- Nem tudják, a direktor merre van? - kérdi Bak elvtárs, a megszokásnak engedve.

- Nem tudjuk! - zengjük unisonoban. És könnyen meglehet, hogy van valami irritáló a hangunkban. Vagy talán csak Olivér tekintetében, amitől hirtelen fejét a szemétdombon magasra tartó kiskakassá változtatja Bak elvtársat, aki a folyosó csendjét visszhanggá gyúrva át kukorékolja:

- Mi ez itt?

- Ajtó! - vágja rá Olivér olyan nemes egyszerűséggel, amivel az ember általában a hülyegyerek kérdésére szokott válaszolni. És mint, aki ezzel már pontot is tett nemcsak a mondat végére, hanem a dolog végére is, rágyújt egy újabb cigarettára, és a füstöt a már Bak elvtárs megjelenése előtt kiválasztott pont felé fújja, ami mögül az incselkedő angyalok integetnek, ha még van kedvük hozzá Bak elvtárs belépője után.

- Nem azt kérdeztem! - s miközben megpróbál átlábalni a lába előtt sötéten tátogó szakadékon, egyre jobban összebonyolódik minden, ott belül, mert maga is tudja, hogy Olivér őt árnyék és fajsúly nélküli elemként tárolja saját Mengyelejev táblázatán.

- De azt kérdezte! - és ez úgy hangzik, olyan arisztokratikus fensőbbséggel, amivel egy hercegi család sarja mondta valamikor a kocsisa fiából lett akárminek: Én önnel nem párbajozok! Olivér, hallja (mert nem süket, nem vak és nem hülye), hogy a tűz a ráöntött olajtól még hangosabban kezd el sisteregni. Olyan hangosan, hogy ebben a nagy sistergésben Bak elvtárs már hiába keresné a józan eszét, mert az a világ legdrágább kincséért sem merészkedne ebbe a sistergésbe, füstbe, indulatokkal tele hangzavarba.

- És mi van a bibliográfiával?

- Azon dolgozunk! - mondja Olivér miközben éppenséggel semmin sem dolgozunk. Ő kitartóan fújja a füstöt, most már talán csak azért, hogy legyen, ami mögé behúzódjanak az angyalok Bak elvtárs elől, én pedig valahogy szeretnék kikerülni a két ellenséges tábor közül, mert úgy tudom, a hosszú élet egyik titka, ha az ember nem ácsorog egymásra ágyúval lődöző hadfelek között.

Menekülnék, de nem jutok messzire. Csak azt látom, ahogy néhány nappal ezelőtt Bak elvtárs, ugyanezzel a lendülettel csapja falnak az ajtónkat:

- Nem tudják, a direktor merre van? - Nem tudtuk. De ez különben sem érdekelte őt. - Figyeljenek csak! - Ez már eleve rosszul hangzott. Én hallgattam, Olivér pedig valóban figyelt. Valamit a csupasz villanykörtén. - Itt van ez a Ceauşescu-kötet. A megjelölt idézeteket keressék ki a magyar kötetből, és adják meg a pontos oldalszámot. Világos?

- Az! De nekünk nincs rá időnk!

- Hogyhogy nincs idejük rá! - gyalogolt egyre feljebb a hangya.

- Mert határidős feladatot kaptunk a főnöktől - ami persze nem volt igaz, de jól hangzott és pontosan beleillett abba az űrbe, ami a kérdezz-felelekben a kérdés után szokott megjelenni. De akkor még Bak elvtárs és a józanész megfért egy kalap alatt, és más irányból került.

- Nézzétek, fiúk. - jött be a főnök jó tíz perccel Bak elvtárs dicstelen, de vészjósló távozása után. - Az a helyzet, hogy.

- Na jó! - mondta Olivér a főnök távozása után. - Hát meglesz! De hogy többször nem fog ilyesmire "felkérni", az biztos!

- Mit akarsz? - kérdeztem Pilátust irigyelve, akinek bezzeg könnyű volt, mert számára mindig ott állt a lavór, és mosta is a kezeit, de hát én nem vagyok helytartó, hogy mosni tudjam a kezem, csak úgy, bármelyik pillanatban és helyzetben.

Olivér még csak válaszra sem méltatva vette a lajstromot, és anélkül, hogy a magyar változatot egyáltalán kézbe venné, kezdte megadni a magyar kötetből az idézetek helyét. Én meg csak ámultam, néztem, és nem értettem, hogy mit csinál Olivér. Azaz, érteni értettem, de saját jól felfogott biztonságom érdekében, nem akartam érteni, és főleg nem akartam azonosulni az álláspontjával, mert úgy éreztem, hogy roppant hideg szelek szállnak fel az eredeti idézetek közül, és kezdnek körözni a fejünk fölött. De Olivér egy adott pillanatban aztán megsokallta.

- Na mi lesz? Igyekezz! Mert, ha nem, soha nem készülsz el. Még tíz perc, és kész vagyok.

Fogtam hát a kötetet.

Kezembe vettem a bibliográfiát, és közben azon morfondíroztam, hogy nincs kiút, mert ha én rendesen csinálom, oldalról oldalra végignyálazom a magyar kötetet, megkeresem a megfelelőt, ő pedig hasból vágja oda, a kutya sem fogja tudni, hogy melyikünk volt a rendes, és melyikünk a. Végül egy sóhajjal beadtam a derekamat, pedig tudtam, hogy ezzel én is, akárcsak ő, akit pontosan az ehhez hasonló lépései miatt kereszteltünk el magunk között Balognak, elindultam az áthághatatlan szakadék felé. De a rám szakadt, megbénító félelem miatt képtelen voltam arra a könnyedségre, amivel Olivér fordította le magyarra az oldalszámokat, és örökös kérdéseimmel percig sem maradtam le a nyomából.

- A 119. oldal hányadiknak felel meg?

- A 94. nek. - vágta rá ő. De aztán meggondolta magát, majd elbizonytalanodott.

- Várj csak! Mégis inkább a 97-nek. Igen! A kilencvenhétnek, világos?

És ez így ment.

Én kérdeztem, ő mondta. És hogy ő mondta, nem én találtam ki, attól valahogy bűntudatom is enyhült valamelyest, és már azt is elképzeltem, hogy Bak elvtárs milyen felháborodottan fogadja majd a pártkurzus részvevőinek a reklamációját, amikor elpanaszolják, hogy a hibás bibliográfia miatt nem tudtak kellőképpen felkészülni szeretett főtitkárunk világmegváltó munkáiból

- Kösz, fiúk - vette át a főnök, amire Olivér mormogott dühösen valami kétértelműt, amit a főnök az örökbéke kedvéért mégiscsak köszönömként könyvelt el. De hát minket nem ez zavart, hanem a nyakunkba szakadt csend. Az, hogy napokig még az ajtót sem nyitotta ránk senki. Talán a: Nem tudják, merre van a direktor? - hiányzott. De nem! Senki. Ettől aztán máris kiközösítettnek éreztük magunkat. Legalábbis én. Mert Olivér látszólag tudomást sem vett a dologról, mintha csak nem lenne épelméjű, aki képes felfogni a dolgok mélységét. Márpedig ő képes volt! Tudta!

- Olivér. - jött be végre egy nap a főnök.

- Tudom, főnök! - vágta rá Olivér mindjárt.

- Melyiketek hülye ötlete volt?

- Nem mindegy?

Mindegy volt!

Mert már amúgyis felszámolták a vándorkönyvtárakat, és mi mehettünk ki merre lát. Én csak ránéznem, de Olivér máris dühösen förmedt rám.

- Ne szólj egy szót sem! Na, gyere! - kapta fel a holmiját - ami mindössze egy fél csomag cigarettából, valamint a dzsekijéből állt. Én meg ott kullogtam mögötte, noha bicegő járásával nem igen tudott sietni, de mégis le-lemaradtam. Ő ilyenkor megállt, visszanézett rám, és csak a szemével mondta, no, mi lesz már? Nehezen cipeltem magamban a mi lesz-t. De mentem és nem kellett kifinomult fül hozzá, hogy meghalljam amint a Balsors ott caplat leplezetlen léptekkel a nyomunkban. Majd egy figyelmetlen pillanatban megelőzött, mert a kocsmában már egyenesen ott ült a szomszéd asztalnál, és hallgatta, hogy a friss állástalanságban milyen görcsös vidámsággal komázunk továbbra is a sorssal. Aztán Olivér intett a szemével, és én, mivel jelből ért az ember, azonnal vettem a lapot.

- Tudod, te, hogy a világ tele van híres magyarokkal.

- Már Jézus Krisztussal elkezdődött, vagy te éppen most Pilátusra gondolsz? - biccentettem fejemmel enyhén a szomszéd asztalnál mélyen az újságba tévedt szemfüles felé.

- Nem. Én hirtelenjében Juárez Garciára gondoltam.

- Kire? - kaptam fel a fejem, mert nem tudtam, mire akarja kiélezni a dolgot.

- Juárezre! A mexikói szabadságharcosra, aki megölette Miksa császárt.

- Ja! - és figyeltem. Nagyon. Olivérre és a szomszéd asztalnál nyakkendősen üldögélő Balsorsra, akinek a pincér éppen az imént hozta ki a számunkra elérhetetlen sört, és most elégedettséggel pásztázza körbe a vendéglőt, s köztük minket is, természetesen.

- Tudod, hogy a neve honnan származik? - és meg sem várja, hogy bármit is válaszoljak, folytatja. - Eredetileg Szacsvainak hívták. Szacsvai Bálintnak, de hát ez a mexikóiak törékeny nyelvének életveszélyesnek bizonyult.

- És akkor honnan a Juárez?

- Onnan, hogy lovakkal kereskedett. Kupec volt, ha tudod mit jelent a szó? És mindig, amikor megalkudott egy-egy lóra, vagy többre, nem állta meg, és magyarul: Jó ár ez, nyugtázta a vásárt.

- Értem már! Jó ár ez. Juárez! Hát világos. Most már azt is értem, hogy miért kellett Miksának pusztulnia.

- Na látod, hogy a dolgok mennyire összefüggnek?

Láttam.

Azaz a bőrömön éreztem előtte is és utána is. Ő is! Utána több munkahelyen is átbukdácsolt, de hol az állást szüntették meg, hol állásokat vontak össze, és így került szabad pályára, hol pedig egykettőre találtak valami jól hangzó, de mondvacsinált ürügyet, amivel útilaput kötöttek a talpára.

Utoljára a cukorrépa-felvásárlóknak végzett szezonmunkát. Majd hosszú ideig nem találkoztunk. Ha végleges elszakadásunk előtt néha össze is futottunk valahol mielőtt az obligát húszast, ha jó napom volt, akkor százast, kinézte a zsebemből, elmondta, hogy a lapok változatlanul nem közlik az írásait. Már az is megtörtént, hogy éves késéssel nyugtázták a beküldött kéziratot, és az volt a válasz, hogy mivel az írás azóta már aktualitását veszítette, küldjön mást. Vagyis már végképp leírták a pályáról. És ami még szomorúbb, ő is leírta önmagát, mert ahogy mondani szokta, az értelmiségi előtt két út van, az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. Ő már a járhatatlant megjárta, és számára nem maradt csak az alkoholizmus.

Nyolcvankilenc decemberében már az asztalon maradt maradékokból készített koktélt magának. De az események után újra nyakkendőt kötött, és...

Egy nap eltűnt!

Azt is mondták, hogy öngyilkos lett, vonat elé vetette magát. De ez nem igaz!

Én meg itt állok, az írásom elején emlegetett elbizonytalanodás kellős közepén, mert nem tudom, hogy van-e jogom mindezt elmondani róla. Mert bűn lenne személyes titkait kiteregetnem. Köztük azt, hogy igazából nem is Balognak hívják! Ezt csak mi ragasztottuk rá, miután a szerkesztőségi főtitkár székéből átült a vándorkönyvtár könyvtárosának a székébe. És hát, hogy ne legyen olyan pórias Balog, hát kissé előkelősítettük, Lefthanderré. Ezt tudomásom szerint soha nem mondtuk ki előtte. És mégis, nemrég majdnem hanyatt estem, amikor a postás egy idegenből érkezett, színes borítékot nyomott a kezembe. Ki az ördög lehet, kaptam utána kíváncsian. A sorok összefutottak a szemem előtt, mert nem is annyira a levél tartalmára, mint inkább írójára voltam kíváncsi. A szöveg alján pedig ez állt: Sir Lefthander Olivér, s hogy minden kétséget kizárjon, a borítékból az ölembe hullt a Times egy fotóval illusztrált cikke, amelyben arról tudósítanak, hogy az általunk csak Bözsiként emlegetett angol királynő, szépliteratúrai érdemeinek elismeréseként lovaggá üti sir Lefthander Olivért.

Miután végre megállt a szoba és nem forgott tovább, kezembe vettem a levelet is, és újra meg újra elolvastam. "Igaz, hogy Miksával otthon is végeztek, noha nagyobb a felhőnél csak az árnyéka volt. Ez ment előtte, s a felhő nem látta, hova lép." Hát ez ő! Ismertem rá a stílusára, de nem sokáig élveztem, mert mindjárt jött a csipkelődés is, amiből egyből kiderült, hogy többet tud rólam, mint amit a kérdéseiből sejtetni szándékozik velem. "Most éppen Szingapúrban vagyok. Tudod, hogy mindig vágytam az egzotikus helyek után. Már közel tíz éve vettem egy házat, még az első könyvem második kiadásából. És Te? Hallottam a könyveidről. Futotta sarokházra a honoráriumból?" Önkéntelenül is körbeforgok a szobában, mintha a Balsorsot keresném, aki Juárezt figyelte a kocsmában és Miksa császárt.

Fenét!

Legyintek csendesen, mivel nálunk egy könyv honoráriuma alig haladja meg vagy éri el az egyhavi rokkantnyugdíjam szintjét.

De nem akarok sem a Balsors asztalszomszédja lenni, sem pedig Miksa császár csontjait átkozni. Inkább sir Lefthander úr levelét olvasom tovább. "A jövő év elején, valamikor tavasszal Európába jövök megint. Most fogózz meg, Radovan Karadzsiccsal megállapodtam egy interjúban. Szerbiába megyek majd, és meglehet, hogy egy rövid látogatásra hazaugrom, hogy elintézzek egyet s mást, köztük Halley-üstökös sírját. Remélem, nem szöksz meg előlem. Addig is csontropogtató öleléssel üdvözöl: sir Lefhander Olivér."

Kedves Dumás!

Nem akarom fölöslegesen szaporítani a szót, de ami azt illeti még nagyon sokat tudnék mesélni az én Balog barátomról, de ő valahogy olyan nagyon közel van még mindig hozzám, és nem igazából látok rá a dolgokra. Most is ahelyett, hogy őt látnám, a szavait hallom, és az arcát látom, ahogy vigyorogva mondja: sajnos, öreg, már a lágysága sem a régi. Időre van szükségem, amíg kissé letisztulnak a dolgok.

Talán a Vajdaságban több nyomra bukkannak, mivel, hogy utolsó útja odavitt, hiszen ígéretét nem váltotta be, a Timesben megjelent interjú után nem jött haza, ahogy ígérte, mi több, még levéllel sem jelentkezett. Ha nem ő lenne ő, bizonyára nyugtalankodnék, de tőle minden kitelik, még az is, hogy itt üljön az ablak előtti bárányfelhőn és epésen bólogasson, amiért minden kekeckedése ellenére is sikerült írásom végére érnem, noha szemének egyetlen hunyorítására gépem az összes lehetséges trükkjét kijátszotta nekem.

Ne haragudjon, ha megkérem, bármi apróság tudomására jutna barátom további sorsával kapcsolatban, értesítsen róla.

Tisztelettel:
- béel -