Sebők Zoltán
Luther Blissett Berlinben

Zavarba ejtő hírre bukkantam az egyik berlini bulvárlap címoldalán. A szűkszavú tudósítás szerint egy bizonyos Luther Blissett arra vetemedett, hogy a Markgrafen-utcai Lidl áruházból megpróbáljon elcsenni egy egész doboz Mister Choc márkájú földiepres töltött csokoládét. Az elvetemedett gonosztevő a tolvajvilágban jól ismert módszerhez folyamadott: az arra kijelölt résznél óvatosan feltépte a doboz elülső oldalát, kiszedte belőle a külön-külön is ízlésesen csomagolt csoki-rudacskákat, észrevétlenül zsebre vágta őket és megpróbált a pénztár melletti kijáratnál távozni. Nyilván arra számított, áll a tudósításban, hogy az alkalmazottak magát a terméket nem, csak annak dobozát látták el biztonsági jelzéssel. A hír szerint ebben nem is csalatkozott volna. Igen ám, de az történt, ami ilyen esetekben Németországban állítólag gyakran megesik: maguk a vásárlók siettek az áruház munkaközösségének segítségére, jelezvén, hogy az intézményben veszélyes tolvaj garázdálkodik. A tagbaszakadt fogdmegek természetesen könnyűszerrel lefülelték a garázdálkodót, pedáns jegyzőkönyvet készítettek, s ezzel egyelőre vége is lenne a történetnek, hiszen az igazságos ítélet meghozatala Berlinben sem megy egyik napról a másikra.

Csakhogy, s épp ezért lett a banális históriából címlap-sztori, a jegyzőkönyv készítésekor mindhárom feljelentő ugyanazon a néven mutatkozott be, mint a tolvaj. A huszonhat éves főiskolás, a negyvenhárom éves tejipari dolgozó és az ötvenhat éves taxisofőr egyaránt váltig hangoztatta, hogy ő bizony nem más, mint Luther Blissett. A furcsa jelenségre egyelőre nincs meggyőző magyarázat.

Vajon miről is lehet szó? Nem mintha segíteni akarnék a Lidl biztonsági szolgálatának, de magunk között elárulhatom, hogy nekem azért van némi ismeretem az ügy hátteréről. Természetesen nem öröklött vagy veleszületett tudásról van szó, hanem magam is másoktól merítettem. A véletlen úgy hozta, hogy nemrégiben került a kezembe Felix Stalder Digitális identitások - minták az információáramlásban című tanulmánya, melyből súlyos elméleti bölcsességeken kívül hasznosítható információk tömkelege is meríthető. Az info-telematikus társadalom nemzetközi hírű kutatója, aki a torontói egyetem McLuhan-programjának társigazgatója, még a berlini affér előtt feltette magának a kérdést, ki a csuda lehet Luther Blisset? Szerteágazó kutatásokat végzett, s arra a megdöbbentő eredményre jutott, hogy egy karib származású brit futballista, manapság az írországi Watford labdarúgócsapatának edzője. Az 1980-as évek elején az egyik első sötétbőrű sportoló volt, aki az olasz profi ligában játszott. Ott azonban olyan sikertelen volt, hogy az AC Milánnál eltöltött csalódást keltő szezon után vissza kellett térnie Angliába. Olasz földön annyira kétballábasnak bizonyult, hogy a szurkolók és a sajtó "Luther Missit"-nek (Elcseszi Luthernek) csúfolta.

Felix Stalder, a szorgalmas és alapos kutató tudomása szerint nincs bizonyíték arra, hogy a Luthet Blissett nevet ezen a labdarúgón kívül 1994 őszéig bárki más viselte volna. De akkor hogy a csudában tűnt fel belőle egyszerre négy is Berlinben? Stalder vizsgálódásainak fényében ez nem meglepő, hiszen azóta több száz megjelenését sikerült regisztrálnia. Miközben az "igazi" Blissett Írországban edzősködik, emez Olaszországban, de máshol is, hatalmas internet- és tömegmédia-jelenlétet alakított ki, kiadott több könyvet, sőt, bírósági ügyekbe keveredett.

Egyik első országos fellépése 1995 januárjában volt, az olasz televízió "Ki látta őket?" című tévéshow-jában. A helyi sajtó riportjaira beindulva forgatni kezdtek egy műsort Harry Kipperről, a Jugoszláviában eltűnt performance-művészről, aki többször is a Luther Blissett álnevet használta. Sokakat meginterjúvoltak, ám röviddel az adásba kerülés előtt kiderült, hogy sem Kipper, sem Blissett nem létezett soha. A riportsorozatot le kellett venni a műsorról.

Stalder értelmezése szerint ez az átverés két célt szolgált: először is demonstrálta, milyen könnyű manipulálni a médiát, másodszer bevezette a köztudatba Luther Blissett - csak mediális térben élő - figuráját. Széles körben ismertté vált tehát valaki, aki nem is létezik. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy például több könyvet írjon, melyek közül ráadásul kettő bestseller lett. Az egyik az anarchista teoretikus, Hakim Bey esszéköteteként jelent meg, de később kiderült, hogy Luther "hamisította", a másik pedig egy történelmi regény, mely annyira népszerű lett, hogy sokan úgy gondolták, maga Umberto Eco a szerző.

Stalder értelmezése szerint Luther Blisset tipikus médiateremtmény. Mint oly sok minden az info-telematikus társadalomban, ő is kizárólag a média-térben létezik. Noha tucatnyi emberről állították már, hogy ő Luther Bissett, és százak, sőt talán ezrek működnek a nevében szerte a világon, "hivatalos site"-ján a következő olvasható: Luther Blissett nem "munkacsoport-egyéniség", inkább egy többszörös szólista. Memetikus identitás, teszi hozzá Stalder, méghozzá joggal, hiszen tényleg arról van szó, hogy valakinek olyan információs mintát sikerült teremtenie, amely egyfajta virális fertőzés útján hat: az emberek olyannyira a magukénak vallják ezt az identitást, hogy tömegesen magukra öltik. Egyszer például, miután a rendőrség Rómában félbeszakított egy performance-szot, a helyi buszjáraton letartóztattak négy embert. Az igazoltatáskor mind azt állította, hogy ő Luther Blissett, amikor meg a kalauz a jegyüket kérte, azzal védekeztek, hogy kollektív identitás nem utazik jeggyel.

Ez az eset már valamelyest hasonlít az idézett berlinire, de hogy a Luther Blisset nevű mém itt Németföldön is termékeny talajra talál-e, enyhén szólva kérdéses. Egy dolog azonban valószínű: nem vonaton utazott ide Olaszországból, hanem interneten. Az internet ugyanis, mint az Stalder bölcsen kifejti, ideális médiakörnyezet a mémeknek, mert szabadon és gyorsan közlekedhetnek benne: nem kell átjutniuk a tömegmédia őrein, akik - noha átverhetők - mégiscsak gyakorolnak valamiféle ellenőrzést az információáramlás felett.