Füzi László
Veránka

Veránka - sziget, valódi sziget a Dunán, Bajától északra. Már legalább száz esztendős, még a múlt század végén vágták le a Duna kanyarulatát itt, s tették hajózhatóvá ezen a szakaszon is a folyót, úgy, hogy közben a régi, az elkanyarodó ágat sem zárták el. A két ág, a régi, kanyarodó és az új, egyenes fogja körül ezt a szigetet. A belső, a valamikori főágat is táplálja az élő folyó vize, de lassabban, nyugodtabban folydogál itt a Duna, mint a fősodorban. Akár erről az ágról is mondhatta volna Mészöly Miklós a Gemenc című versében írtakat, annál is inkább, mert ez a terület már Gemenchez tartozik: "Fénybe bénított holtág Kötélgubanc gyökerű fák A vízen / lassan széttartó hullám Tegnapi evező-nyom / Diluvális távolodás". Ha beeveznénk a régi ágba, merthogy oda másképpen nem lehet bejutni, a motorcsónakokat már régen kitiltották, még fekete gólyákat is találnánk... A fősodorban nem őrződnek meg napokig az evező csapások, ha sokáig nézi az ember ezt a hullámzást, akkor átéli a folytonos hullámzást, mintha a maga világa is oldottá, lággyá válna, mígnem a teljes világát ki nem tölti a víznek ez az állandó mozgása...

Amikor először jártam Veránkán, Benes József vezetett alkotótelepet. Irigylendő környezet és irigylendő feltételek, gondoltam: mindenki szabadon, kötöttségektől mentesen dolgozhat, másra nem is kell figyelnie, csak a munkájára. A telepen olasz, angol, dán, francia, portugál, ukrán alkotók mellett két vajdasági festő is ott volt, Penovác Endre és Szajkó István. Penovác munkáit, világát már ismertem. Vajdasági számunkban tőle közöltünk képanyagot, az Alföldnek, a sajátos alföldi távlatnak a mestere. Szajkó akkor Magyarországon élt, Veszprém fölött, a Bakonyban, Lókúton. Mutatta a katalógusát, Tolnai írt hozzá előszót, akkor hatalmas pasztell-képeken dolgozott. Németh Lajos természetművésznek nevezte, tejes joggal, zöldjei gazdagok és mindent elborítóak. Ezt emelte ki Tolnai is: "a zöld egészen felnyomott sávja, horizontja, maga a sötétzöld anyag: fákká, lombokká kezd szerveződni. Fákká, lombokká, anélkül, hogy kiszakadna a kép lenti bársonyossá simított egységes zöld szövetéből, anyagából".

Aztán úgy hozta a sors, hogy ebben a már elsőre csodálatosnak látott világban kétszer is írótábort rendezhettünk. A csapat már az első évre kialakult, a második évre csak az igazolt hiányzó helyére került új ember. Mára őt is a törzsgárda tagjának gondolom. Mit csináltunk a szigeten? Volt, aki írt is, volt, aki gondolkodott, volt, aki körbejárta az egészet, hol gyalog, hol lovas kocsival. Nagyobbrészt azonban hallgattunk. Hallgattunk és néztük a Dunát. Egyszer ezeknek a nagy, mély hallgatásoknak a titkát is meg kellene érteni.

Hallgattunk sokat, itt senki sem szidta a másikat, vagy a távollévőt. Ezt Gion Nándor mondta, tavaly is, idén is, afféle zárszóként. Mert Nándor is a törzsgárdához tartozott, mi több, korelnöke, rangidőse volt a tábornak. Nemcsak évei számát tekintve.

S ő lett a táborban összeerősödött csapat első halottja is. Nehéz ezt leírni, de sajnos így történt. A táborban jól érezte magát, ezt most nem a szó egészségügyi értelmében mondom, pedig még sétálni sem jött el velünk, vaddisznó-lesen sem volt, azt mondta, ha a házhoz jönnek a malacok, lejön a teraszról, s megnézi őket. Ült a teraszon, nézte a Dunát. Este, éjjel is ült a teraszon, s nézte a Dunát. A Dunát, s az időt is meg kell értenünk egyszer. Az utolsó nap reggelije után még megnéztük az új bőröndjét, elvittem a kikötőhöz, aztán Pécsi Györgyivel, Tóth Erzsivel és Pintér Lajossal áthajózott a másik partra. Akkor még nem gondolhattam, hogy valóban a túlsó part felé indult el.