Máriás Endre
Egy kinyitható ördöglakat
Beszélgetés Tóth Líviával nemrég megjelent, Ördöglakat című prózakötete kapcsán
"Nem tudnám feladni önmagamat..."

"Ez a fiú azt állította, csak a tehetségtelenek maradnak itthon. A tehetségtelen itthon martadottak gyülekezete remélhetőleg nem hagyja magát, és bizonyít. Nem másoknak. Önmaguknak. Hogy soha ne bánják meg döntésüket." (részlet a műből)

- Hogyan jut el egy neves és elismert újságíró odáig, hogy prózakötetet jelentessen meg?

- Úgy jut el, hogy nem prózakötetet tervez. Írtam ezt a könyvet, és írás közben jött az ötlet, hogy olyan elemeket is belevigyek, amelyek valamelyest már tágítják az újságírói műfajok határait, de ennek igazából nem is voltam tudtában. Olyannyira nem, hogy amikor átadtam a kéziratot, és kiderült, hogy nem a publicisztika, hanem a szépirodalom kategóriájában bírálták el, akkor rettenetesen megijedtem, és szinte biztos voltam abban, hogy nem fogják támogatni a megjelentetését. Még most sem érzem azt, hogy ez regény lenne, ahogy azt a kritikusok mondják. Ugyanúgy írtam, mint ahogyan a cikkeimet is, tehát nem állt szándékomban más műfajjal próbálkozni, és magam is meglepődtem, amikor a kötet kapcsán a "szépirodalom felé tett markáns lépés"-eimről kezdtek beszélni.

Egy picit játszottam közben, szabadjára engedtem azokat a gondolataimat és meglátásaimat is, amelyeket egyébként az újságírás realisztikusabb volta miatt nem juttathatok kifejezésre. Vannak olyan részek, amelyek tisztán a képzeletemet idézik, de megpróbáltam vegyíteni a kettőt, hiszen azért a könyvnek az igazi vázát a reális világ képezi, sőt éppen az a kor, amelyben élünk. Valmikor 2000-ben kezdődnek az események, s így - bár nem annyira nyíltan és nyersen - természetesen a forradalom, és az azt követő időszak is benne van, mégpedig úgy, hogy ezúttal egy picit tágabbra nyitottam a szememet.

A mindennapok valósága

- Az előző könyvedben, melynek címe Köszönöm, jól!, a valóságot mutatod be, mégpedig a te valóságodon keresztül mindannyiunk valóságát. Ez mennyiben jelenik meg az Ördöglakatban?

- Ugyanúgy megjelenik. Itt is elsősorban azt írom le, ahogyan én látom a valóságot, tehát a saját szemszögemből próbálom láttatni a világot, azzal a különbséggel, hogy ebben több a személyesség, és a magán jellegű dolog. Saját véleményemet és meglátásaimat próbálom kivetíteni a környezetünkre, amivel persze nem feltétlenül kell egyetérteni.

- Kontra Ferenc az utószóban azt írja: "Pontosan tudjuk, miről van szó: egy családról, amely éli mindennapi életét." Miben tér el ez a család az átlagtól?

- Nem tudom, hogy egy családról szól-e, vagy arról a nagy családról, amelyet valamennyien alkotunk. Úgy is meg lehetne határozni, hogy ez egy nagyobb baráti társaság, egy utcában, egy városban élő közeli és távoli ismerősök, akik valamikor itt voltak, de elkerültek innen, és valamilyen formában kötődnek a könyv írójához. Ezek teljesen mindennapi emberek, akik megpróbálják feltalálni magukat egy rájuk szakadt világban, amelyben nem ők alakítják a körülményeket.

- Az Ördöglakatban gyakoriak a perspektívaváltások, a nyelvezetében pedig rengeteg a szimbólum és a különböző kódolt információ. Miért tartottad ezt fontosnak, egyáltalán mennyire volt tudatos az alkalmazásuk?

- Teljes mértékben tudatos volt. Ez onnan jön, hogy elsősorban újságíró vagyok. Aki figyelmesen olvassa a könyvet, láthatja, hogy azok a részek íródtak egyes szám harmadik személyben, amelyek közvetlenebbül vonatkoznak a mindennapi életre. Ezzel egyfajta kívülállást, kívülről látást szerettem volna elérni. Egyes szám első személyben pedig a személyesebb dolgokat vetettem papírra.

Annyira régóta vagyok már a pályán, hogy úgy érzem, van egy kialakult stílusom, jellemző témavilágom, amit az olvasók felismernek. Hivatásom gyakorlása közben is, ha valami nem rám jellemző témával foglalkozom, gyakran használok álnevet. Azért tartom ezt fontosnak, mert a nevemet egyfajta védjegynek tekintem, amihez mások elvárásokat támasztanak. Egyrészt ez vezetett akkor is, amikor a könyvet írtam, másrészt viszont nem szerettem volna, hogy minden történést rám vonatkoztassanak, mert ez nem ennyire egyszerű.

Menni vagy maradni?

- A könyv olvasása közben azt éreztem, hogy még mindig ott lappang a kérdés: Menni vagy maradni?.

- Ez mindig ott lappang. Továbbra is. A címe is Ördöglakat, amire sokan azt mondják, hogy csak egy játék, és nem is lakat, mert semmi sincs vele bezárva. Mégse tudja senki kinyitni. Úgy érzem, még mindig be vagyunk zárva, bár már nem lakattal. Korábban volt egy ketrecképem: egy ketrecben élünk, aminek talán már kinyitották az ajtaját, de még mindig nem tudunk kijönni belőle.

Magamban már réges-régen lezártam ezt a kérdést. Korábban sem akartam elmenni, és most sem akarok.

- Akkor sem, amikor társszerzőként a Menni vagy maradni? című könyvben ismert emberekkel folytatott beszélgetéseidben éppen erre a kérdésre kerested a választ?

- Olyan formában, hogy én menjek el, nem. A kérdés viszont nagyon is foglalkoztatott, hiszen sok remek ember ment el az ismerőseim, és a barátaim közül. Végignéztük, hogyan találják, vagy hogyan nem találják meg a helyüket az új környezetben. Egy ideig a férjem is külföldön dolgozott, s azt hiszem, én voltam az, aki itt tartotta a családot. Úgy éreztem, nem tudnék innen elmenni. De ha a helyzet úgy hozta volna, hogy mégis meg kell tennem ezt a lépést, akkor minél messzebbre, mert nem szerettem volna páholyból végignézni az itteni történéseket. Ha viszont elmennék például Alaszkába, ami a könyvben többször is megjelenik, vagy bárhová, nyilvánvaló, hogy ott nem lehetnék újságíró, én pedig nem tudnám feladni önmagamat.

Persze, mindig vannak különböző változtatási kényszereim, ilyen volt például az is, amikor Temerinből Zentára költöztünk, de az országot nem akartam, és nem is akarom elhagyni. Olykor jó eljátszadozni a gondolattal, de ezek végül mindig csak valami jobb, valami más utáni vágyként jelennek meg, amiket csak ebben a környezetben tudok elképzelni.

- A túloldal (Bevezető helyett) című fejezetben visszatérő álomként egy szűk, földalatti csőről írsz, amiről nem lehet tudni, hova vezet, de az emberek mégis belebújnak. Ez mit jelképez?

- Igen, ez nem kitaláció, valóban visszatérő álmom. Többször álmodtam erről a csőről, amibe belebújnak az emberek, sőt még azt is figyelem, ahogyan haladnak benne, s felveszi a testük alakját. Azt viszont soha nem láttam, hogy akik belebújnak, valahogyan kijutnának belőle. Amikor legutóbb megjelent ez a kép, akkor külön érdekessége volt, hogy éppen a negyvenedik születésnapomon történt. Bár nem jellemző rám, hogy különösebb jelentőséget tulajdonítanék az álmoknak, ezen mégis elgondolkodtam: tudjuk-e mi van a cső végén, mi vár ránk? Nem. S ugyanígy én sem sejtem, mert terveim, ötleteim mindig vannak, de azok megvalósulása ebben az országban nem tőlem függ. Régebben az azóta már megboldogult nagyanyámmal vitatkoztunk is erről: ő azt mondta, a Sors Könyvében minden meg van írva, én viszont erősítettem, a saját sorsomat magam alakítom, ami rendben is lenne, viszont a körülményeket, amelyek között élek, nem. Lehet, hogy mindannyian ebben a csőben élünk, aztán egyszer remélhetőleg kiderül, hová jutunk ki.

Legyőzni az ellenségeskedést...

- Eddigi pályafutásod során jellemzőek voltak a különböző korszakok. Tekinthetjük-e az Ördöglakat című könyvet egy periódus lezárásának?

- Nagyon szeretném, ha annak lehetne tekinteni, mert azt jelentené, hogy ezután valami más következik, én pedig bízom benne, hogy az a más jó lesz. Alaptermészetemből fakadóan optimista vagyok, mindig arra gondolok, talán előbb-utóbb csak belátja mindenki, hogy ezt így nem lehet folytatni, s másik útra kell lépni. A másik fontos dolog, hogy most már nem vagyok türelmetlen. Ha ennyit kibírtunk - mert ezt a periódust én az 1988-as joghurt forradalomtól számítom -, akkor nem azt kell emlegetni, hogy 2000 októbere óta már két év eltelt, és még szinte semmi sem történt, hanem tisztában kell lennünk azzal, hogy nem lehet egyik napról a másikra jelentős változásokat eszközölni.

- Azt mondtad, hogy most már nem vagy türelmetlen. Mennyire "nyugodtál le"?

- Most egy hetilapnál dolgozom, ami egész más intenzitást, és életvitelt igényel. Néha azon kapom magam, hogy egyre több a szabadidőm, mert a heti két-három írás egy embertől nemhogy elég, talán még sok is. Inkább azt mondanám, hogy a munkaköröm lett nyugalmasabb. Továbbra is meg akarom mondani a véleményem mindenről. Korábban sem érdekelt, ha emiatt bizonyos körökben esetleg nem voltam annyira közkedvelt, de soha nem ugrottam neki senkinek ok nélkül. Úgy érzem, nem tudnám feladni az elveimet azért, hogy azáltal valamilyen pozícióhoz jussak. Pontosan tudom, hogy a látványos előrehaladáshoz be kellene lépnem az egyik pártba - nem mondom ki a nevét, mindenki tudja, melyikre gondolok -, mert itt még mindig az a nézet az uralkodó, hogy ha nem velük vagy, akkor ellenük. Ha egyszer sikerülne leküzdenünk, hogy ne tekintsük ellenségnek azokat az embereket, akik nem okvetlenül ugyanazon az úton haladnak, akkor talán elindulhatnánk a helyes irányba.

- Jelenleg látsz reális alapot az ilyen irányú változásokra?

- Egyelőre nem tartom reálisnak, éppen azért, mert sokakban erősen él ez a fajta ellenségeskedés. El kellene fogadni, hogy nem gondolkodunk azonosan, nem ugyanazon az úton járunk, de a céljaink megegyeznek, és együtt minden bizonnyal könnyebb lenne megvalósítani őket.

- Milyen terveid vannak a közeljövőre vonatkozóan?

- Új könyvet egyelőre nem tervezek. Előbb ezt kellene egy kicsit megismertetni, népszerűsíteni, mert nálunk ez még gyerekcipőben jár. Sorra jelennek meg a különböző kiadóknál a könyvek, ami egyébként nagyon jó, de ezek nem jutnak el az olvasóig, az emberek nem tudják hogyan és hol juthatnának hozzájuk. Könyvbemutatókat kellene tartani, ami minden bizonnyal sok időt igényel majd. Az újságírásban jelenleg nincsenek konkrét terveim. Szeretnék minél több jó témát, amelyekből jó cikkeket írhatnék. Emellett nem ártana végre egy kicsit kimozdulni, kikapcsolódni, utazni, hogy azután újra visszatérhessek a mi poros vajdasági valóságunkhoz, mert ettől úgysem tudok elszakadni.