Szabó Palócz Attila
Gion Nándor 1941-2002

"Szóval (és főleg kitartó tevékenységgel) Gionnal jókat lehetett konyakozni. Meg sörözni. S ülni mellette, hallgatni. Hallgatni a történeteket, amelyek olyan széles mederben áradtak, mint a Duna az egykori Kabdebó-sziget, Veránka partjainál. Mától csak tizenkilenc könyvének valamelyikét simogathatom, s várom utolsó regényének megjelenését, amelynek lesz egy gyűlöletes jelzője: posztumusz." (Fekete J. József)

Nehezen békélek a gondolattal... Nemrég még jókat lehetett koccintani Veránkán, a Forrás folyóirat írótáborában, korelnökként pohárköszöntőre lehetett buzdítani, és az olykor hajnalba is nyúló beszélgetések közben jókat lehetett poénkodni akár a Kossuth-díj témájára is, amit nem kapott meg...

Nem tudom, van-e jogom e néhány sorhoz, amit ezennel magamhoz ragadok, hiszen mióta átköltözött Magyarországra, s eltűnt az Újvidéki Rádió folyosóiról, sok-sok év után most találkoztam vele először. Nem állíthatom tehát, hogy közeli ismeretség lett volna ez a kettőnké, mégis, talán éppen ezért, volt abban egy nemes tartás, ahogy az első pillanattól megeredt belőle a szó, s úgy beszélt, úgy szőtte válaszait, mondandóját kisebb elbeszéléseknek is beillő anekdotákba, történetekbe foglalva, szinte mintha közös élményeket elevenítene fel. Pedig dehogy! Mintha épp csak a szomszédból ugrottam volna át egy csipetnyi sót kérni a rántottámhoz, cseresznyepaprikát a bajai halászléhez, találó befejezést egy kisregényhez...

Gion Nándor meghalt, a vaddisznókat pedig, akik a törtésoldalban meglesték délutáni sétánkat, vagy kiöntötte a Duna, vagy nem...

Olvasom a sajtóban a megemlékezéseket, mindenki felidézi tőle a kedvenc olvasmányait, vagy egyszerűen azokat a regényeit, amelyeket valamilyen irodalmi megfontolásból fontosnak tart, elmondják róla, hogy a legolvasottabb vajdasági magyar szerző volt, és talán marad is egy jó darabig. Könyvkiadásunk és könyvterjesztésünk megoldatlansága, vagy mondjuk inkább úgy, kuszasága és átláthatatlansága, átjárhatatlansága egyelőre még igencsak kevéssé ismeri egy-egy mű második-harmadik-negyedik... kiadásának gyakorlatát, szükségszerűségét. A régi Gion-könyvek pedig, amelyek - mondjuk - az én gyerekkoromban számomra fontosak voltak, ma már nincsenek ott a könyvesboltok polcain, a könyvtárakban pedig vagy feslettre olvasták, vagy már nincsenek is leltárban. A felnövekvő új nemzedékeknek tehát maradt az esély, hogy a szüleik régi, kopottas könyvei között talán ráakadhatnak egyre-kettőre közülük. Nem azért mondom ezt, hogy itt most mély méltatásba kezdjek Gion Nándor irodalmi jelentőségéről, hanem egyszerűen csak azért, mert - érdemes.

Ahogy érdemes volt ülni vele hajnalig egy konyak, vagy valami finom vörösbor mellett, s ahogy érdemes volt hallgatni a történeteit. Amelyekből talán újabb regények is kerekedhettek volna. A történetírás tudománya azonban nem ismeri a "mi lett volna, ha...?" kategóriáját, csak a sivár, s gyakorta kegyetlen tények érdeklik. Melyeknek, ha akarjuk, ha nem, egyszer mindannyian a részévé, adatbázisává válunk. Élt 61 évet.

A regénycímek sorjázása objektív történelmi valóság. Az élményanyag, amelyik ugyanezekhez az olvasmányélményekhez tartozik azonban már szuverén, szubjektív és elidegeníthetetlen mivoltában csak a miénk. Magunkban hordozzuk, s ha ezt túlzás is volna emlékezésnek nevezni, valami módon Gion egy darabja.

Köszönjük meg neki!