Đorđe Pisarev-Bakos András
A nagyváros mögött <sup>1

Herculeanum körvonala
A hangszóróhoz közel</sup>

(Részlet)

Herculaneum körvonala
(Đorđe Pisarev)

És megérted, miközben magad sem tudod, hogy mire is vársz, hogy kinn, a katakombán, a váron kívül és a nagyváros mögött olyan forró, augusztusi nap van, amire már évek óta nem volt példa. Ilyen napokon megesett, hogy amíg az utcát jártad, élettelen madarak hullottak eléd, a darazsak felbolydultak és a hajadba keveredtek, berepültek a szádba, míg a kutyák eszüket vesztve vonítottak és a járókelőkre támadtak. És az éjszaka sem kínált menedéket: elvadult macskák ólálkodtak az ajtók előtt, készen arra, hogy a lakásokba beszökve egyetlen csöppnyi ivóvízért bárkivel szembeszegüljenek. Hajnalonként láthattad, hogy a vár őre leereszti a piszkos, mérgezett vizű csatorna csapóhídját, s aztán kesztyűt húzva farkuknál fogva megragadja és cipeli a macskákat a legközelebbi szeméttárolóba. A város - amolyan haldokló félálomban - fekszik, s arra vár, hogy végigfusson rajta az éjszaka hozta hűvösség.

*

Mélyen lélegeztem, forogtam a magam alá gyűrt lepedőn a vörös függönyös szobában, és egy gyermek monoton hangját hallgattam, a sarkig tárt ablakon át ugyanazt az infantilis, egyhangú mondókát: repül-a, repül-a-ház; repül-a, repül-a-repülő.

*

Kedvtelenül vette kézbe a könyvet, miközben háta közepén néhány verítékcsöpp gördült alá: "A tenger visszavonulni látszott, s a homokon vízilények sokaságát hagyta. Az égen félelmetes, fekete felhő gomolygott, villanások és lángnyelvek cikáztak át rajta időnként." Idősebb Plinius, a Misenumban horgonyzó római flotta parancsnoka a következőket jegyezte fel: "Egy pillanat alatt sötét éjszaka vett minket körül, mintha egy befüggönyzött szoba sötétje volna. Anyák jajveszékelése, gyermekek sírása és férfiak kiáltozása hallatszott. Mindenki a szüleit, gyermekeit, férjét vagy asszonyát szólogatta. Sokan esdeklő kezeik az ég felé emelték, bár náluk is többen voltak azok, akik azt kiáltozták, hogy nincsen isten, és hogy a világra örökös sötétség borult." A legrettenetesebb az egészben - bár nem volt biztos benne maga sem, lehet, hogy a legnevetségesebb - az volt, hogy a római térképek kitartóan továbbra a katasztrófák előtti állapotot tükrözték. Így aztán a papíron évekkel később is kísért még Pompeji és Herculaneum körvonala!

*

A másik ágy felé fordult. A sárgába öltözött hosszú lábú csinos szőkeség, a város szívének legszebb lánya, mozdulatlanul feküdt. Szőke tincsei szétterültek a koszos párnán. Hanyagul takarta csak a lepedő, csupaszon hagyta a vállat és a mellet. Elhatározta, hogy egyelőre békén hagyja. A lány különben három napja el sem hagyta a helyiséget. Istenem, sóhajtott, szeretném, ha minket is tizenöt méter magas, tengervízből, hamuból és kavicsokból kevert sárhullám takarna. Vörös sárfal, amely miután betemette a várost, s a város mögötti várost, a kazamatákat és a várat, valamint ezt a helyiséget is, a napon örökkévaló sziklává szikkadna.

A lány három napja nem lépett ki a szobából. A férfi meg pirkadatkor felkaptatott a lépcsőkön, elrohant az álomittas és gyűrött őr mellett, kirohant az utcára, és iparkodott a part felé. A hajnali vörösség a szeme láttára foszlott szét, s a hatalmas víztükör most alaktalan mocsárnak tetszett. Megnézett magának ilyenkor egy-egy elkoszlott sirályt, egy összelapított, rozsdamarta konzervdobozt, pillantást vetett a talpa alatt csikorgó vörös iszapra, hogy aztán visszaólálkodjon a nagyváros mögötti városba, a Fellegvárba. A lány, a szőkeség, a belvárosi szépség továbbra is ugyanúgy feküdt: a tincsek szétterítve a szennyes huzaton, az ajkak elnyíltak kissé, a fogak kikandikáltak. Hányavetin takarta be a lepedő, válla és melle fedetlen maradt.

*

Megigazítottam az ágyneműt, amíg a kád megtelt vízzel, megmostam a fogam. A vécékagylóba gyöngécske, csöpörésző sugarat irányítottam, megrántottam az öblítő zsinórját. Az újratöltés során hallatszó zubogás összemosódott a fürdővíz csobogásával a kádban, amelybe óvatosan beléptem. Felőlem akár egy elsuhanó repülőgép döreje, s utána monoton gyermekhangon a "repül-a, repül-a..." is hallatszhatott volna, miközben a kezem a langyos vízbe merítve a borotvapenge alaktörését szemléltem, majd mögötte a forrást, amelyből előbb finom, majd egyre sűrűbb vörös köd lövellt, első hulláma az örökös szobromat kiöntő lávának.

*

Egy volt ez az augusztusi forró napok sorából, egy nap, amelynek pár évre visszamenően nem találjuk párját. A madarak élettelenül hullottak a járdára, a kutyák tajtékozva csaholtak és megtámadtak minden járókelőt, a dühödt darazsak pedig kiverték az ember szemét és belegabalyodtak a hajába. Amikor éjszaka sem volt nyugalom: eszük vesztett macskák ólálkodtak a küszöbökön, s csak egy ajtónyitásra vártak, hogy beosonjanak, és bárkivel szembeszálljanak, aki elébük áll az ivóvízszerzés útján. Hajnalonként, amikor a nagyváros mögötti vár éjjeliőre leeresztette a csapóhidat, hátra már csak az maradt neki, hogy kesztyűt húzzon, s farkuknál fogva az elpusztult macskákat a legközelebbi szemeteskukába vigye. A félholt félálomban fekvő város a futó felfrissülést várta, és mind többet, mind hosszabban és mind többször sóhajtozott.

A vár egyik kazamatájában, egy föld alatti szobában, a bezárt fürdőszobaajtó alatt lassan csordogált ki a vízzel szappant és vért elegyítő vörös folyadék, s azzal fenyegetett már, hogy teljesen bekeríti az ágyat, amelyen a szőke tincseit piszkos párnahéjon szétterítő nő hevert. A szája félig nyitva, a fogai enyhén kiálltak. Felületesen betakarva, kilátszó vállal, mellel, s ahogyan a város is, immár három napja lélegzetvétel nélkül.

Fordította: Beszédes István

A hangszóróhoz közel
(Bakos András)

Igazán sajnálom, hogy így alakult, hogy úgy döntöttél, haljon meg ez az ember, mégpedig úgy, hogy azt mondhassák róla mifelénk, "jó dolgában nem tudott mit kezdeni magával." Ebben hasonlított rád is, rám is; meg abban, hogy neki is érdek nélkül tetszettek a sárga ruhás lányokat. Most látom, befejezhető ez az egész így is.

Most, utólag, hozzáírom még, amit adni akartam neki.

Soványnak lenni először, irtózni a nehezebb ételek illatától, sírva fakadni amiatt, hogy az idősebb testvér nevetve eszi azt, amit enni kellene. Aztán hozzászokott ehhez is, egyre tovább maradt este a konyhában, és egyszer, ahogy az apja mellett ült, és odahajtotta a fejét a hátához, rácsodálkozott, hogy milyen szépen zeng-bong ez a középkorú ember belülről, amikor beszél, és még inkább, amikor énekel. Figyelte ezt a férfit, amikor nyári hétvégéken, délutánonként a ház mögött a rossz ajtókból körberakott tűz fölött bográcsban főtt a pörkölt, aminek levéből ő is merített, és eszébe sem jutott, hogy meg kellene mosnia a kanalat.

*

És ült a ház árnyékában, hátát a falnak támasztva, naphosszat, bámulta a gyepen gyakoroló kezdő lovakat és lovasokat, akik talán nem is tudták, hogy ahol vágtatnak és akadályt ugranak, tíz éve még két utca állt, ám amikor a folyó áttörte a gátat, kitelepítették innen az embereket, a házakat pedig felgyújtották; ezek a házak alkották az égő falut a híres rablóról szóló sorozatfilmben. Amikor az árvíz jött, még nem született meg, az égő házakat is a filmben látta, és megjegyezte egy életre, mint az első katasztrófát, amiről úgy beszélnek a nagyszülei, mint egy igazi, valóban megtörtént szerencsétlenségről.

*

A házban, a gyep szélén, ahol tízéves koráig élt, jó néhány régi kép volt.

A fürdőszoba és az előszoba közti kis helyiségben, ahol éjjel a dédnagyanyja aludt, az ágy mellett állt egy asztal is. Fürdetés után erre az asztalra állította az anyja, míg szárazra törölte, ő pedig egy festményt nézett, amely a dédnagyapját ábrázolta, ahogy megjött a világháborúból, mellén a kisezüsttel.

Az előszobában két sötétbarna keretű festmény függött; az egyik egy erdei tisztáson álló szarvast ábrázolt, a másik egy ártéri erdőben lépkedő szarvast. A képek fölött szarvasagancsok, melyeket, ahogy a nagybátyjától hallotta, valaki kikészített. Ha a fürdőszobából a keskeny szobán át bementek az előszobába, a felnőtteknek félre kellett húzniuk a fejüket, hogy elférjenek az agancsok mellett.

Az előszoba bejárati ajtajával szemben nyíló szobában, amely a nagybátyjáé volt, egy ceruzarajz függött a falon, egy hengert és három forgástestet ábrázolt. Abban a szobában, amely a nagybátyjáéból nyílott, s ahol a nagyszülei aludtak, egy szalmakép függött. Pengével vágott szalmaszilánkokból alkotott ház, mellette, szintén szalmaszilánkokból pálmafa, mindez fekete papíron.

Az előszobából jobbra nyíló helyiségben, a konyhában akkoriban egy asztal állt, székekkel, és egy szekrény, melynek ajtaján óra ketyegett. A szekrény felerősítette a ketyegést, amit a fürdőszobában is lehetett hallani.

Ha kinyitotta az udvarra nyíló ajtót, a fény erősebb volt, mint a hideg vagy a meleg.

Néha reggeltől estig az ajtóban állt, és nyomogatta az ajtófélfára képzelt gombokat; a gombok helye már látszott, az ujja nyomán. Azt képzelte, a belvárosban van, egy liftben. A lift működéséről a nagybátyjától hallott. Kinyitotta az ajtót, kiment az udvarra, aztán visszatért a hűvös sötétségbe.

Máskor egész nap a kutyával játszott. "Nálatok mindig a háztetőről ugatott a kutya", mondta később egy iskolatársa.

A ház előtt állt, az utcán; nagyapja ment el mellette, barna vasdobozt vitt a kezében. A gát felé sétált, a kutya pedig mellette futott, és orrát a vasdoboz sarkához nyomta, mintha oda akarna ragadni. Szólt neki, de a kutya vissza se nézett. A nagyapja megállt a gyepen, letette a ládát, aztán felemelte csaptatós fedelét. Apró szürke jószág ugrott ki, és szaladt a gát felé; a kutya a nyomában, s amikor már majdnem beérte, a jószág hangosan visítani kezdett, amitől az ő szíve hangosan vert, életében először érezte, ahogy ver a szíve. A kutya elérte a jószágot, felkapta, megrázta és eldobta, aztán odafutott, és ismét a szájába vette. Nagyapja felvette a ládát, és elindult visszafelé, a kutya előtte, s ahogy átért az úton, mintha meg akarná vigasztalni őt, a kisfiút, a szemébe nézett, és hosszan figyelte az arcát.

*

És a lányokra gondolt esténként; nem mindig csak egyre, tíz évig csak egyre, aztán négy évig egy másikra, s végül egy harmadikra; reszketve bontotta ki a levelet, és ahogy olvasta, még jobban reszketett, kicsit csodálkozott magán, ahogy sorra borítgatta a fotelokat, miközben csorgott a könnye.

Újra megtalálta a csönd, a város szélén, egy katonai telek sarkán, négy méter magasságban, az őrtoronyban; éjfél után leakasztotta az apró telefonkagylót, kivette a beszédváltó kapcsoló résébe szúrt gyufaszálat, a füléhez emelte a kagylót, és hallgatta a határ túloldalán működő rádióállomás "élő népzene"-műsorát.

*

Nézte a régi, de jó karban lévő házat, és a rövid hajú asszony többszöri kérdésére végül felel, igen, tetszik, tetszeni fog. Elkészült a fürdőszoba, és esténként, ha hazaért a városból, órákig feküdt a kádban, néha éjfélig; ha elhűlt a víz, kihúzta a dugót, csökkentette a vízszintet, aztán visszadugta, és hamar ismét forrót engedett.

És végül: nyár elején állt az udvari körtefák alatt, hallgatta a méhek ünnepélyes dongását; s egyszer arra figyelt föl, az égben is méhek donganak, nem csak a körtevirágok körül.

*

Dédnagyapám még biciklivel járt át a nagy vásárok idején abba a városba, ahová egyszer vonaton én is eljutottam. A nagyváros egyik hatalmas emeletes házának tetején felolvastam három verset, aztán egy klubban ültünk, ahol néhányan engem szemeltek ki arra, hogy bemutassák, akár egy túlsúlyos embert is föl tud emelni négy ember mutatóujjal, ha nagyon akarják; végül egy nevetős, cigarettát forgató költő belém karolt, és végigvezetett a város hatalmas temetőjén. A temető túloldalán, falusi utcákban mentünk egy darabon, aztán becsöngettünk egy házba, ahol már vártak bennünket. Éjjel, miközben odabenn, a szobában az ágyon, a fal mellé terített matracokon, a szőnyegen és a fotelban már mindenki aludt, én a konyhában ültem; az ajtó nyitva volt, beláttam a szobába, ahol világított az összes lámpa; a konyhában viszont sötét volt, és én az apró ablakon kinézve egész éjjel a lámpákat figyeltem. A fények ugyanolyanok voltak, mint otthon, mifelénk, és a fényekből kirajzolódó ábrák is az otthoni utcákat idézték. Meg kell győznöm magam arról, hogy tényleg otthon vagyok, mert idegen helyen még sohasem tudtam elaludni. Ettem valami pástétomot, kenyérre kenve, aztán bekapcsoltam a rádiót, és a fejem az asztalra hajtottam, a hangszóróhoz közel.

1 A következő hat szöveg a zEtna webmagazin három négyekezesfolyamának részlete. Egyfajta irodalmi levelezésnek is tekinthető. Itt nem a szerzők, hanem szövegek cserélnek bizalmas üzeneteket, s mindennek tiszteletben tartott tétje, vagy felhozható ürügye is van: a történetek moderátori kerete, egy óriás(táj)város, a Makropolisz létrehozása. A párosokat alkotó magyar és szerb kortárs szerzők más nyelvhez, más irodalomhoz tartoznak: Đorđe Pisarev és Bakos András, Lakatos Mihály és Miloš Latinović, David Albahari és Beszédes István személyesen még sohasem találkoztak, de az érintkezőpontokat kereső vendégtájak sem igazán ismerik egymást. Mindennek dacára érvelés és megadás, együttérzés, vita és régi ismerősség is megnyilvánul ezekben a szövegekben. És a társ, ezúttal a bírkózó, sötét angyal iránt tanúsítható minden tisztelet.
A sorozatok világhálós fellelési helye: http://www.zetna.org.yu/zek/folyoiratok/37/index.html