Balogh Robert
Se égen, se földön

Nagynénimet utoljára negyven esztendővel ezelőtt láttam, annyi idős lehetett, mint én most. Máig is hallom a hangját. Halkan beszélt hozzám, finoman. Csak a fejét fordította felém, szinte háttal állt, mégis rám nézett. Akármeddig elnéztem volna az arcát, nem fáradtam volna bele, néha nem is értettem, amit mond, csak elámultam. Ő elmosolyodott, hogy mennyire gyerek vagyok még. A hajamba túrt. Vagy amikor egy sötét szobába léptünk, és hiába kattant a villanykapcsoló. A sötétben nekiütköztem a testének. Aztán krákogott a Nagybátyám, fogtam a könyveim, indultam haza.

A haja fekete volt, születése óta hullámos, -így mesélte -, arcára kislánykora óta piros rózsák ültek, ha kacagatott. Nagyon szép nő volt, én tizenkét éves lehettem, végtelenül szerelmes voltam belé. Ittam simogató tekintetét, bámultam nagy, barna szemeit, cérnaszál-vékonyra tépegetett szemöldök ívét, orrtöve fölött a gondolkodástól egyre mélyülő ráncot, ami akkor, az ötvenes években majdnem mindenki homlokán megjelent.

Egyszer elbújtam a szekrényében, hogy meglessem, elszédültem az erős virágillattól, minden ruhájából ez áradt. Anyám nem szerette, ha a Nagynéninél forgolódok, tartott tőle, engem is megbűvöl, mint Nagybátyámat, aki rajongott a feleségéért, csak harmincévnyi házasság alatt megtotyakosodott, míg Nagynénim alig változott, egy-két ezüst hajszál csillant meg a hajkoronában, szeme körül szarkalábak mélyültek, ha nevetett. Amikor ott bújtam a szekrény homályában, elfelejtettem mindent. A nyarat, az éhséget, a szomjúságot, a délutáni meccset az utcabeli fiúkkal, csak szédelegtem a ruhákból áradó virágillattól, alig bírtam magammal, ahogy arcomat cirógatták a ruhák. A ház csöndjébe a külvilág zajai be-betörtek. Hallani véltem hangokat, a kapu nyikorgását, lépéseket, amint újból és újból közelítettek. Végre meghallottam a kavicszúzalék csikorgását. Nyílt az ajtó, Nagynénim körömcipőjében végigkopogott a lakáson, a konyhában kávét főzött, tányérokkal csörömpölt. Belépett a hálóba, kezében tálca. Az ajtóban megtorpant, lerúgta a cipőt. Mezítláb, puhán lépdelt a recsegő parketten. Az ágyra dőlt, lassan csipegetett a tányérból, majd konyakot töltött a kávéjába, és három mokkáskanál cukrot, hosszasan kavargatta a feketét, csilingelt a csésze, kis kortyokban itta, kekszet mártogatott bele. Kegyetlenül mardosott az éhség, alig tudtam összepréselni a gyomrom, hogy ne korogjon hangosan. Nagynénim cigarettát kotort elő az ágy alól, hanyatt fekve szívta, nagyokat sóhajtozott. Felült, még csak félig szívta el a szálat, máris elnyomta a csikket az éjjeliszekrény lakkján. A nehéz virágillat összekeveredett a kávéillattal és a kesernyés füsttel.

Nagynénim nyakában megoldotta a finom kendőt, ami a tarkóján fogta össze a haját, áttetsző volt, mint a blúza, ami sejteni engedte a melle ívét, és már gombolta is a fehér blúzt, virágos szoknyában és melltartóban állt a szoba közepén. A tükör elé lépett, felgyújtotta a kislámpát, és magát nézte, a homlokát nyomogatta, a hasát, mellét simogatta, lábkörmeit figyelte, leguggolt, fésülgette a szőnyegrojtokat. Nem bírtam ki mocorgás nélkül, a gyomrom is hangosan korgott, a szekrény is meg-megreccsent, minden elárulta az ottlétem. Nagynénim arcán egyszer csak mosoly jelent meg, éreztem, rám mosolyog a szeme a tükörből, engem néz. Azt hittem meghalok szégyenemben, szűkült körülöttem a szekrény, elillant a levegőm. Nagynénim nem nyitotta rám a szekrényajtót. Továbbra is csak állt a tükör előtt, szívből mosolygott, lassan kibújt a melltartóból, a fehérnemű is eltűnt egy pillanat alatt, észre se vettem, mikor. Egyszer csak, ott állt meztelenül. Bőre barna árnyalatai rávetültek a világos falakra, besötétedett. Soha nem láttam még meztelen nőt, csak kislányt, a húgomat, három éves, mindenütt puha és rózsaszín. Lecsatolta az óráját. Arcáról eltűnt a mosoly. Mintha keresne valakit a tekintete. Nagybátyámat két napja vitték el. Megállt a fekete kocsi. Ezért jöttem. Vigasztalni. Átölelni. Átvenni tőle a nyomasztó terhet. Először még örültem is, hogy elvitték a Nagybátyám, a helyére lépek, én leszek a férfi a háznál. Képtelen voltam mozdulni. Egészen megváltozott Nagynénim tekintete. Mintha a messzeséget kémlelné. Visszatért a távolból, s idegen szemekkel nézte a szobát, nem ismerte fel a lakását. Hangtalanul beszélt, minkét kezével gesztikulált, a fejét is ingatta, a melle gyönyörűen hullámzott. Izgatottságából elernyedt, majd újabb szorongást véltem látni az arcán, egészen megmerevedett a teste. Ült az ágyon, a patyolatfehér ágynemű gyűrődései fehér árnyékok a teste körül. Újból és újból megdöbbentett az érett nő látványa. Elfeledkeztem a meztelenségéről, lekötöttek a részletek, a lába szétnyílt, dús fekete prém, a gömbölyűsége mindenfelé, csípője mozgása, anyajegye a nyakán.

Nagynénim az éjjeliszekrényhez lépett, a felső fiókot húzta ki, kis tégelyt vett elő. Mintha kézen fogott volna valakit, s lassan, ketten visszasétálnának a tükör elé. Ahogy kinyitotta a tégelyt, és krémezni kezdte magát, egészen megváltozott a szoba illata. Mintha a mocsár felől fújna a szél. Augusztus volt, minden kiszárad ilyenkor, nem jöhetett a mocsárból. Ahogy kente a testét, bőre feszesebb, barna színe rózsaszín, combja karcsúbb, melle formásabb, arca gyermekibb lett. Mire elfogyott a krém, egy fiatal nő állt a tükör előtt, mosolygott, s ez a mosoly rám is átragadt, szemében tűz lobogott, és olyan hangosan kacagott, elpattant a kávéscsésze az éjjeliszekrényen. Finoman lebegett a padló fölött, éppen csak egy-két centire, körülvette valami halovány derengés, a bőre majdnem áttetsző, láttam, hogyan lüktetett a szíve, hangosan csettintett, seprű pördült a szobába, rápattant, majd a rolettára fújt, az nagy hanggal feltekeredett és ő kacagva kilibegett az ablakon. Kiperdültem a szekrényből, rohantam az ablakhoz, Nagynénim ragyogott a holdfényben, kikacagott és csókot dobott felém, azt a forróságot még ma is érzem. Rám kiáltott, hogy ne vágjak olyan bús képet, mint egy öreg, szakállas kecske! Puhán mosolygott, méltóságteljesen, búcsúzóul komiszan rám kacsintott. Ez az utolsó képem róla. Nagynénim elrepült a kiszáradt mocsár felé, alakja beleveszett a sötétségbe. Ott ámuldoztam az ablakban hajnalig.

Harmadnap szegény Anyám jött értem. Hatalmas pofont adott, eleredt az orrom vére, utána zsebkendőt adott, összecsókolt, sírt, könyörgött, hogy bocsássak meg neki, csak nagyon aggódott értem, már azt hitte, velem is történt valami. Nem szólt többé semmit Nagynénimről, kínosan ügyelt rá, hogy még csak ne is érintse a család vele kapcsolatos tagjait, ha én szóba hoztam, rögtön másfelé terelte a beszélgetést. Nagybátyám sem került elő soha többé.