David Albahari-Beszédes István
Téli kikötő

A lelassult búbócsiga
Magyarázata a sötétségnek

(Részlet)

A lelassult búgócsiga
(David Albahari)

Egyre csak mentem, és amikor visszafordultam, nem hittem a szememnek - a korcsolyázók, a korzózók, a kikötő fényei, s a városi épületek körvonalai már mind szertefoszlottak. Szemem előtt, nézhettem akár előre vagy hátra, nem láttam egyebet a sötétségnél. Lehet, hogy mégiscsak jobb volna visszatérni, gondoltam, mert ki tudja, hol ér véget a jég, már csak az hiányzik, hogy belezuhanjak a vízbe és csontig fagyjak. Mégis a folytatás mellett döntöttem, a lehetséges következményeket semmibe véve haladtam egyenesen a fekete garatba. Meg voltam róla győződve, hogy erősödik a hang, amit meglehet, hogy nem is harmonika fújtatója keltett. Egy pillanatra még az énekszót is hallani véltem, kis híján a dal szövegét is felismertem, a lányról szólt, aki egy domboldal alján tengerészét várta, de akkor felcsattant az amúgy sem enyhe szél, s kifeszült körben a hózuhatag fehér függönye. Becsuktam a szemem, mert teljesen mindegy volt, bámulok-e, vagy sem, és így, csukott szemmel küzdöttem magam tovább az immár térdig, sőt helyenként derékig érő hóban. Arcom égett a hidegtől, elgémberedett ujjaim akár az árbocról lecsüngő jégcsapok, izmaim görcsbe rándultak, és fennállt a veszélye, hogy teljesen cserbenhagynak, de gyötörtem magam mégis tovább, mert tisztában voltam vele, mit hoz az álom, amely míg a szél fütyült, mind nagyobb súllyal nehezedett a szemhéjamra. És akkor, végképp elcsigázva, a homlokomat valamilyen szilárd akadályba ütöttem, és a meglepetéstől meg a kimerültségtől leroskadtam a hóba.

Természetesen először is arra gondoltam, hogy a jég fogta hajó az, az orra vagy a tatja, és felemeltem tekintetemet, a fedélzetkorlátot kerestem, ahonnan kiáltásaimra válaszul lehulló kenderkötélhágcsót vártam. Aztán megértettem, hogy amibe ütköztem nem a hajótest, hanem egy csukott ajtó. Felegyenesedtem a térdelésből, megérintettem a zárat, kitapogattam a félfát. Ajtó volt az valóban, minden jel szerint a legjobb tölgyből, mi több, felül egy kis ablakocskát is vágtak belé, hogy a házigazda megnézhesse magának a bekéredzkedőt. Anélkül, hogy firtattam volna, hogy mit keres az ajtó a befagyott tengeren, azonnal bekopogtam. Ahol ajtó van, ott tűzhelynek is lennie kell, vagy legalábbis a tűz lehetőségének, és ha valamire akkor szükségem volt, az a melegség. No, meg egy kis rum, magától értődik, bár egy tányér forró leves, vagy legrosszabb esetben egy csésze tea, akár tej nélkül is, jólesett volna.

Türelmesen várakoztam, miközben a hideg rázott, és amikor beláttam, hogy senki sem jön ajtót nyitni, bekopogtam újból. Ismét semmi. Utána már ököllel vertem az ajtót, meg rugdostam, végül teli torokból ordibáltam. Megéreztem, meg sem kellett fordulnom közben, hátam mögött a hóvihar alábbhagyott, a szél elcsendesedett, a jég már nem csikorgott, s a felhők oszolni kezdtek. Az eluralkodó csönd egy pillanatában, amint néhány erőteljes ütést követően a fülemet a kulcslyukhoz közelítettem, úgy tetszett, hogy távoli lépések zaját hallom, és valóban, a kémlelőnyílásban fényes szem jelent meg. Előbb balra, majd jobbra, végül egyenesen rám pillantott, és aztán eltűnt. Sokáig nem hallatszott semmi, és már ismét kiáltásra nyitottam a szám, meg arra készültem, hogy az ajtóra rontok, amikor a zárban megmozdult a kulcs. Megnyikordult az ajtó, de nem mozdult mégsem, és ki tudja, lehet, hogy megfordulok és elmegyek, ha meg nem hallok bentről egy hangot, amely arra bíztat, hogy feszüljek az ajtónak és taszítsam teljes erőből. Ezt is tettem. Az előbb ellenállt, majd hirtelen megengedett, és én a lendülettől átbuktam a küszöbön. Amikor nem sokra rá szemem hozzászokott a petróleumlámpa pislákoló fényéhez, egy kislányt pillantottam meg magam előtt. Nem volt idősebb kilenc évesnél, bár ebben nem lehettem teljesen bizonyos, hisz semmi sem olyan csalóka, mint egy félhomály fedte női arc. A kislány lehajolt, hogy jobban szemügyre vehessen, aztán elkacagta magát, de hiába kapta ajkai elé a kezét, lehelete egy illatos foszlánya ennek ellenére is elért hozzám. Nem sokkal korábban szamócát ehetett, ha csak a befagyott tengeren töltött órák meg nem tévesztették orromat.

- Mi olyan nevetséges? - kérdeztem színlelt haraggal. És továbbra is hanyatt a padlón feküdtem.

- Vicces ez a fekete ruha - válaszolta a kislány. - De még annál is viccesebb az, ahogyan az ajtón beestél, és a padlóra zuhantál.

- Nem szép dolog - szóltam, - más kárán derülni.

A kislány rögvest elkomorodott, leguggolt és megérintette a kezem fejét.

- Bocsáss meg érte - mondta halkan, és meg mernék esküdni rá, ha nincsenek azok a vibráló árnyak, hogy könny csillant a szeme sarkában. - Azt kellett volna előbb megkérdeznem - folytatta a kislány -, hogy honnan jöttél, miféle balsors vetett ide?

Nem volt pontos a válaszom, de nem tudtam megfogalmazni másként.

- Elvesztettem a hajót - mondtam ki végül.

A kislány szeme kerekre nyílt:

- Mit veszítettél el?

- A hajót - válaszoltam. - Lemaradtam a hajóról, és most keresem.

A kislány ismét kísérletet tett rá, hogy a száján kibuggyanó nevetést ujjait odaszorítva visszatartsa, de nem sikerült neki. Hanyattdőlt a kacagástól, közben a combját verte, s időnként magasan a feje fölött csapta össze a kezét.

- Most meg mi a nevetséges? - kérdeztem, amikor végre elhalkult, törölgette a szemét, s ruhácskája szélét a térdére visszaigazította.

- Mindig nevetnem kell - válaszolta nyugodt hangon -, ha azt hallom, hogy valaki hajót keres a sivatagban.

Ezúttal rajtam volt a sor a nevetésben, bár ez inkább céltalan csaholáshoz volt hasonlatos.

- A sivatagban? - ismételtem. - Miféle sivatagban? Miről beszélsz?

- Ha nekem nem hiszel - válaszolt a lányka, és felegyenesedett -, győződj meg róla a saját szemeddel.

Az ablakhoz lépett, és a függönyt széthúzta. És valóban, ameddig a szem ellátott, homok és homok. Sehol egy pálmafa, egy teve. Egyedül a nap ragyogott a felhőtlen égen, és a jelek szerint, nem is állt szándékában egyhamar felhagyni vele.

Körbefordultam, akár egy lelassult búgócsiga, az ajtót keresve, amelyen keresztül a szobába zuhantam, de mindhiába. Láttam egy kis tócsát, feltételezhetőleg az öltözékemről és a magas szárú csizmáról padlóra hullt hókupac helyén, ám ott, ahol a józan ész szerint a maga nagyságában, s vaskos tölgy voltában az ajtónak kellett volna állnia, most tükör függött.

Fordította: Beszédes István

Magyarázata a sötétségnek
(Beszédes István)

A tükör azonban nem a várt látványt mutatta. Benne, a hátam mögött óriási hajóroncsok magasodtak. Ameddig a szem ellát, egymáson ormótlan tartályhajók, kilyuggatott cirkálók hevertek, és homályosan egy távoli tengeralattjáró-farokrész magaslott a mélytengeri rozsdatemető fölé. Kócos hajamtól nem láthattam, ám amint egy pillanatra ösztönösen félrehajoltam, a tekintetem is kisiklott a képből. Ekkor vettem észre, hogy a falak - amelyek közé bebocsátást csak imént sikerült nyernem - máris meginogtak és düledezni kezdtek, mintha homokból volnának, bár a keret még mindig moccanatlan állt. Kis áruszállítókat is láttam a tükörben, köztük kínai hajókat, vitorlásokat és motorosokat. Az egyiken még ott hevert a rakomány, annak rendje és módja szerint lekötözve és ponyvával befedve, s az itt-ott előbukkanó rekeszekben szamócaszemek - színesen és keményen, akár a korall. Közvetlenül a roncsok fölött kiszámíthatatlan siklórepülésben ráják úsztak, s az imbolygó lámpáshalak raja pislákoló külvárosi kandelábersorra emlékeztetett. Azt hihettem, a halott város, vagy mindenképp egy minden életétől megfosztott hely ez. Egyre megy, számomra ott és akkor mindenképp csak alvó utcák sora, amelyek lakói, akik még az este gondosan elfújták mécsesüket, most elszenesedve feküdtek feltételezett fekhelyükön. Az eltátott kagylófekete szájakban természetellenesen gyöngyházfehér fogak. Mondom, tökéletesen mindegy, korom vagy iszap terült-e a látképre. Feljebb, abban a magasságban, ahol a tükörkeretben az égnek kellett volna lennie, felhőket meg tündöklő napot keresett a szemem, bálnák aludtak függőleges testhelyzetben lebegve, akárha kialudt óriási lampionok volnának az éjszakai bálterem mennyezete alatt. Magyarázata a sötétségnek. Aztán a sivatagot egyetlen fuvallatával felkavaró forró szél arcomba vágott, s elkaptam tekintetem a csalóka foncsor elől.

- Te pedig, ha jól látom, a tengeredet veszítetted el... - mondtam kabátujjam mögé rejtve az arcom, és megkíséreltem jót nevetni hozzá. Száraz csaholás volt ez is, de immár korántsem céltalan. Diadal volt benne a meggyőződés miatt, hogy a rosszmájú célzás telibe talált, és káröröm, amiért az én elveszett tárgyam méreteiben látszólag eltörpült beszélgetőtársamé mellett.

- Ugyan, a tenger elfér egy kancsóban is. Gondolj inkább arra, aki elveszíti a szomjúságot - hallottam a kislány hangját, azaz hogy ez már nem is ugyanaz a hang volt, szárazabb lett, és csalódottsággal teli. A por örvényei között lobogó szoknyában koravén asszony, vagy inkább vénlány állt előttem. - Egyébként sem érdemes firtatni, mi hová lesz, mert hiszen duplafenekű az idő.

A kabát víznyomát a padlón ekkorra már felszárította a szél kavarta homok. Ismét a tükör felé fordultam, kiutat tengerhez szokott szemem egyedül ott sejtett. Legyen az a kajütablakban, gondoltam, miközben én itt egy óriási hajó gyomrába zárt túsz vagyok. Csodálkozva nyugtáztam, hogy míg künn megmaradt a sötét, talán össze is sűrűsödött, akárcsak a Mariana-árokban, itt benn egyre vakítóbb lett a világosság, mintha maga a fény feszült volna neki a falaknak, egyenlítette volna ki a víz rettenetes tömegének nyomását. Olyan ez, mint egy égő, óriási kalózhajó, csoda, hogy szét nem esett, gondoltam, rakománya a végtelen tengerfenék mérhetetlen homokja, tulajdonképpen a forró salak, kormányosa pedig egy láthatatlan, magányos isten, akinek fogalma sincs róla, hogy én is itt vagyok, hogy ezen a halandók számára felfoghatatlan utazáson vele tartok. Csak meg kellett volna repesztenem az üveget, hogy a túlnyomás berobbantsa, s végül betörjön ide, visszavegye a kitikkadt medret a sós víz.

- Láttam már ilyen ócska mutatványosládát - nyögtem ki inkább a magam megnyugtatására.

Túl voltam már bizonyos koron, s egyre többször elegyedtem volna szóba a teremtővel. Ezt szerettem volna most is tenni. Egyre többször szomjúhoztam mindenható választ, s nem győzve kivárni annak megérkeztét, mind gyakrabban adtam meg én magam a feleletet is - mint mikor valaki önmagával sakkozik, s bármennyire is igyekszik szétválasztani szerepeit, egyszerre nyer és veszít. Nem volt más mód a cáfolatára annak, amit egy egész élet tapasztalata sugallt. Máskülönben egyetlen következtetés sem vezethetett volna máshová, minthogy hiába minden csel és álca, nincs menekvés a pillanat elől, amelyben előbb vagy utóbb utamat szegi a halál.

- De nem láthattam még a mutatványost - mondtam a lánynak, akiről azt hittem, még mindig a hátam mögött áll, hisz a tükörkép azt mutatta: kihasználva, hogy elfordultam, rejtve épp egy szamócaszemet emel a szájához. Visszapillantva azonban senki nem találtam ott, s ki tudja, mióta beszéltem magamban. Mielőtt a tükröt, benne a Mariana-árkot, homokkal teli arcomat végképp elnyelte volna a felkavarodott homok - s ez olyan volt tényleg, mint mikor egy vizespohár kidől -, az eltűnő képen még felvillant a lány, integetni látszott a szamócaszállítmány tetején, lobogott a haja, akár a hínár, de ruhácskája mostmár nem volt rajta - letette nyilván szépen összehajtva egy számomra ismeretlen parton -, és így, meztelenül inkább fiúra hasonlított.

Bár biztos voltam benne, az istennel való társalgásnak nem lehet jelenideje, s ha e mostani eset némileg el is tántorított korábbi meggyőződésemtől, lényegében továbbra is megmaradtam a hitben, a teremtő mindenkor esedékes találkozásunk pillanatában csakis férfi lehet, s mert egy-egy szava megértéséhez egy hosszú élet is alig elég, ha elérkezett az idő, bizonyosan fiúgyerek képében szólít majd meg. Aki egy éles tárgyakkal teli óriási rozsdatemetőben játszik. Az arannyal befuttatott, hasznavehetetlen lim-lom gyűjtőhelyén. Az aranyfényt ő veti a roncstelepre, amely viszont az én életem, meg az enyéméhez hasonló, maga után mindent felperzselő, de mindvégig sötétben maradt többi élet hulladékát gyűjti. És hogy annak a roncsparadicsomnak mindenképp napderítettnek kell lennie - ehhez semmi kétség nem fért. E több szempontból is hiányos, többek között szavak nélküli, vagy szavak szünetében zajló végtelen társalgásban, nem is tudom, talán a verőfény lett volna a legtöbbször ismétlődő válasz, vagy esetleg egy bólintó falomb árnya, egy olyan falombé, amely már hintát is lengetett. Ennek nyomába sem ért volna száz igen, száz nem, vagy talánból tízezer.

Süllyedni kezdtem a homokba, de mert a homok is egyre sebesebben örvénylett alá, az utolsó pillanatban oly hirtelen szívott magába, ahogy a visszavonuló cselőpókot nyeli el a maga ásta kút. Csikorgó porral lett tele ismét a szemem és a szám, ezért aztán semmit sem láthattam, csak csúsztam az oldalamon, mintha jégen siklanék megint. Végtelennek tűnt ez az alábucskázás. Olykor úgy tetszett, nem is lefelé lejt az üvegsimaságú siklópálya, hanem majdnem teljesen vízszintes, hogy ez maga a kiegyenesített földkerekség, s hogy a vihar, ha nem sikerül megkapaszkodnom valamiben, elsodor a pereméig, ami már ott sejthető a láthatár mögött, ki egyenesen a világűrbe. Az után oszlott el csak a viharzúgás, hogy váratlanul puhán talajt értem egy óriási homokozóban. Csak miután felnéztem, értettem meg, most zúdultam alá egy hatalmas homokóra felső, vagyis pillanatnyilag fenti tartályából az alsóba. Az üvegfalon túl kéklett az ég, s a zenit magasából, a garatból egyre gyérebben csorgott az idő. Nem hullott a fejemre, elsodorta a szél, felfogták a fellegek. Végül egy pörgő sakktábla hullott a magasból furcsa súlytalansággal a homokba. Ismét kérdeznem kellett valamit. Belefúrtam a kezem a csillogó homokba. Mint aki ott a figurák után kutat.