Fekete J. József
Magánynapló

Összjáték

"Az irodalom összjáték, válasz és kérdés és megint viszontválasz" - írja Bordás Győző a Ténta és repesz című kötetének egyik esszéjében, majd azonnal hozzáfűzi: "A magányban, vagy bizonyos társtalanságban nehéz megőrizni az alkotókedvet." Így igaz, magam is sokat szenvedtem attól a meggyőződéstől, hogy társtalan vagyok, szerzetesi magányommal elzárkóztam a párbeszéd lehetőségétől, nincs módomban ellenőrizni elképzeléseim helyességét, s lehet, hogy máris bércnek látom a vakondtúrást, vagy éppen a ragyogó tehetséget nem veszem észre a dilettánsok özönében. Ugyanakkor a társtalanságért mindig kárpótolt a magány gyönyörűsége, az elmélyülésnek csupán az elmagányosodás útján elérhető foka. Mert végtére is az olvasás, meg az írás is magányos aktus.

Most derült csak ki, hogy a társtalanságról, a művel való egyszemélyes szembefordulásról alkotott elképzelésem téveszme. Most, hogy belefogtam Szentkuthy Miklós monográfiájának írásába, ismét érzem a könyvek melegét, a párbeszéd nyitottságát, sőt, bármelyik kötethez nyúlok, ismerősökkel találkozom, akiket nem is kell faggatni, dől belőlük a szó, árnyalódnak a részletek, nincsen már sematizmus, oldódik a görcs, egyre kevesebb a félreütés a billentyűzeten. Ehhez az oldódáshoz az is hozzájárult, hogy a monográfia írásával párhuzamosan kezdtem gyűjteni az anyagot a Forrás márciusi számának Szentkuthy-blokkjához. Kiváló szövegek gyűltek a kosárba, ám közülük semmit se tudtam felhasználni a munkámban. Előttem egy kazal értekezés, és semmit se vagyok képes kifacsarni belőlük a magam számára. A leendő monográfus gőgje? Dehogy. Félelem a részletektől. Vastag, testes könyvet kellene írni Szentkuthyról - naplóírás közben Füzi László is ilyen ormótlan kötetről álmodott, s lám, meg is csinálta (Németh Lászlóról) -, valami olyat, mint a Prae első kiadása volt, behemót Gólem, a világot bekebelező betűkása, denevérszárnyú, a könyv testén messze túllógó borítóval. Benne ezer részlettel, mert csak úgy érdemes. Közben meg elbátortalanít, hogy Hegyi Katalin olyan nagyszerűen megírta Szentkuthy bio-bibliográfiáját, Rugási Gyula meg egy terjedelmes szöveggyűjteményt tett közzé a Szentkuthy-művek kritikáiból. Ezek után minek akarok én monográfiát írni? A manapság a pontosságnál is töbre becsült tematikus eredetiséggel nem számolhatok. Arra azonban igen, hogy ezentúl is azon az "emberi nyelven" leszek képes fogalmazni, amit Szentkuthy az első, róla szóló könyvem óta messzemenően méltányolt. Nekem kell azzá a "másik" olvasóvá lennem, aki a részleteket egésszé képes harmonizálni.

A RÉSZLETEKRŐL

Octavio Pázt parafrazálva, ha minden olvasó egy másik költő, akkor minden monográfus egy másik élet(mű) (de)konstruktőre. Azért vegyük ezt csak átvitt értelmében, hiszen az áll legtávolabb tőlem, hogy dekonstrukciós módszerekkel forduljak a Szentkuthy-életműhöz. Ez az anyag nem is tűr el semmilyen más megközelítést, mint a legmélyebb "emberi beszédet". Az már persze közel se biztos, hogy az én beszédem bármi tekintetben is mérvadó lehet, ám az biztos, hogy ha valaki egyszer felfedezte, hogy Szentkuthy a maga végtelenül összetett és bonyolult módján a világ legegyszerűbb dolgairól beszél, az többé Szentkuthyról nem beszélhet végtelenül bonyolultan és összetetten, hanem csupán a legegyszerűbben, s miként kiderült, hogy a "fordíthatatlan" regényei igencsak sikeresen és eredményesen fordíthatók pl. franciára, úgy remélem, arra is fény derül, hogy ezekről a művekről sem a tudományosság magas iskolázottságú semmitmondásával kell szólni, hanem az egyedüli lehetséges módon, amit ezek a művek meg is kívánnak, el is várnak: mítosszal, pátosszal, hisztériával. S részletekkel.

Bár a részletekkel továbbra is kétközben vagyok. Egy ismeretlen szerzőjű aforizma azt állítja, hogy Isten benne lakozik minden kis részletben, ugyanakkor egy régi angol közmondás ennek éppen az ellenkezőjét állítja: "Az ördög a részletekben lakozik.". Akkor most hogy is van: merjek a részletekre hagyatkozni, és írjam meg az óhajtott, gargantuai méretű és mértékű könyvet, és elemezzem elementáris nüansz-kimerítéssel ("outprousting Proust?") ezt a gigantikus életművet, vagy legyek gazdaságos, és egy karcsú kötetben foglaljam össze az ott elmondhatókat? De hiszen írtam már róla három karcsú kötetet és még szinte semmit se mondtam el róla. Halálom lesz ez az egyetlen téma, ez az egyetlen stílus. Bűnös vagyok, ez lesz a vesztem. Az Irodalom Visszavág 2000/tavasz-nyár jelzésű számában egy névtelen levél szerzője a következőképen vélekedik erről: "Aki ma könyvet ír, bűnt követ el, mert a könyv több rombolással jár, mint amennyit használ a világnak. Kaufen, anlesen, weglegen: megvenni, beleolvasni, félretenni. Hiába vered az írógéped billentyűit, a papíron nem lesz semmi. Az írás halott." Bár vigasztalhatom magam Dean R. Koontz meglátásával is: "A nyelv képtelen leírni a valóságot. Az irodalomnak tehát nincs stabil viszonyítási pontja, nincs valódi értelme. Ezért minden olvasó mindegyik értelmezése egyformán érvényes, s mint ilyen, fontosabb, mint a szerző szándéka. Valójában az életben semminek sincs értelme. A valóság szubjektív. Mint ahogy szubjektívak az értékek és az igazság is. Az élet maga egyfajta illúzió."

OPUS MAGNUM

Matatok a Szentkuthy-monográfia körül, írni kellene, olyan jó tempóval haladtam az első másfélszáz oldalon, amikor megtorpantam, utána kell olvasnom valaminek, aztán olvasok, és az olvasás újabb olvasáshoz vezet. Drága barátném, "Kedves Néném", Juhász Erzsébet írta az olvasólámpa fénykörének rezervátumából, hogy az olvasás a legfőbb jó dolog a világon. Igen ám, csak azért írni is kellene, főként a határidős dolgokat. S ha egyszer megtorpansz az írással, jaj neked író!, íróasztalodról, polcaidról nyakadba zúdulnak a felütetlen kötetek, folyóiratszámok, előtolakodnak a csúsztatott határidők, mintha Isten feltekerte volna az idő rugóját, átfolynak az órák a bamba mélázáson, átperegnek a betűk az ujjaid alatt, és az Opus Magnum máris a háttérbe szorul, ha ki is kerül valami a szövegszerkesztőből, bagatellek azok, igaz, ezekért talán fizet valamelyik lap, a pénzből meg megint folyóiratot, könyvet veszel, és magad csapod magadra a tétlenségnek tűnő aktivitás koporsófedelét.

Csekélységek - írtam az imént, "melléktermékek", szoktam volt mondani, pedig dehogy azok. Akkor minimalizálhatnám, bagatellizálhatnám el ezeknek az írásoknak a jelentőségét, ha maga a tervezett vaskos könyv is haladna. Ha lenne valami, aminek mellékterméke is lehet. Vagy mégsem? Szentkuthy ennek ellenkezőjére tanít. Amióta 1937-ben kifundálta a Szent Orpheus Breviáriumá-t, folyton azt rebegte, kiáltotta, apologizálta egy hitvitázó vehemenciájával, hogy a szerzőnek nincsenek külön irodalmi művei és magánlevelezése, nincsen naplója és lírai opusa, nincsenek tudományos értekezései és nincsen regénytrilógiája, azok csak egyetlen életmű egymással harmonizáló megnyilvánulásai. Menyire ellentéte vagyok Szentkuthynak: én csak kritikát, esszét, tanulmányt tudok Fekete J. Józsefként írni! Tudok? Na jó, igyekszem. Amíg ő egyetlen műbe (még ha életműbe is) passzíroz bele minden műfajt, addig én egyetlen szerzőt - magamat - bontom műfajokra. A külön írásoknak külön szerzőjük van. Boško Krstić írja a magyarul is megjelent, Vízöntő című regényében, hogy "Látszólag csak egy életet élünk, ami viszont millió élet, millió különböző világban és millió különböző időben." S mennyire igaza van. Szentkuthy ugyanezt érezte, tudta, hogy más az alkotói pozíciója, ha az alkalomhoz nem megfelelő nyakkendőt öltött, ha gyomrában savasodni kezdett a bor zamata, ha szivárványhártyáján a hajnali vagy az alkonyati fény tört színképére, de mindezt ő egyetlen metafora irányába terelte. Én kedvelem, ha kicsit tudathasadásos vagyok, most egyik, vagy másik stílusban vagyok csak képes megszólalni, és ennek semmi köze a próteuszi hajlamhoz. Zsigeri késztetés, aminek nem kívánok ellent állni, hadd fusson minden a maga szálán, ha az esszé nyomán kipattan egy kis bagatell, vagy tanulmányírás közben nem hagy nyugodni egy emlék, vagy egy vágy, hadd folyjék. De ne a megkezdett műbe. Ahhoz Szentkuthy intellektusa kellene. Külön, mert az külön szerző fantáziája. S a szerzőnek neve van. Álneve. Ami nem szolgál egyebet, mint a szétszórás rendbe fogását.

AZ ÁLNEVEKRŐL

Az álnevek alatt való jelentkezésem újabb keletű hóbort. Néhány éve tart, mondjuk valahol negyven évesen kezdtem. Rendes író, még a későn érő is, ilyenkor már regényt ír, Mert az a felnőttkor műfaja. Akkor én nagyon késő érésű lehetek, bár megvallom, nem is olyan rossz állapot kicsit mindig gyereknek maradni. Még kocsit vezetni se tanultam meg, igaz, nem is próbálkoztam vele, de saját kisvárosomban, Zomborban is eltévedek, ha máshol jár az eszem. És be kell vallanom, ha kijöttem a Hírgyárból, odahaza már nem tudok beszámolni a friss eseményekről. Addigra már regénytervek, novellaindítások, aforisztikus gondolattörmelékek túrnak ki minden realitást agyamból. Persze ritkán fordul elő, hogy ezekből le is jegyeznék valamit. Későn kaptam észbe, hogy valaki más akar megszólalni belőlem, sőt még később, hogy ez a hang bárkit is érdekelhet. És azt is tisztázzuk, nem is szándékom egy nagy balkanyarral a kritikusi vizsgálódás felől a szépíróság felé fordulni. De most már - ahogy fogy az időm - megengedem magamnak a bagatellekkel való pepecselést, jól esik látni, hogy valaki pöcögteti a billentyűket és abból történetek állnak össze, közben tudni, hogy az a valaki olyan személy, akiről eddig nem tudtam, hogy én vagyok.

Ne gondolja hát senki, hogy az álneveken való jelentkezés számomra valami rejtőzködést jelente. Nem álarc, ami eltakar, se nem maszk, ami hangsúlyoz, hanem rendszerezés: ez kritika, az tanulmány, az esszé, amaz meg napló, az feszes ívű parabola, ez meg tanulság nélküli csalimese, esetleg szociográfiai kórkép - és ez utóbbiakat mind valaki más írta. "Minden kicsúszik a kezem közül. Az egész életem, az emlékeim, a képzeletem, és amit magában hordoz: a személyiségem, mind kicsúszik a kezem közül. Szüntelenül úgy érzem, hogy valaki más voltam, hogy másként éreztem, hogy másként gondolkoztam. Olyan előadás szemlélője vagyok, ahol más a díszlet. Önnönmagam szemlélője vagyok." Jó, hogy ezt, mint szinte minden mást már megfogalmaztak előttünk. A fentieket Fernando Pessoa. És akkor megint Szentkuthy. Bálint Péter írása hívta fel erre a párhuzamra a figyelmem, szerencsére, hogy belássam, nem valószínű, hogy a saját elhülyülésemnek vagyok a szemtanúja, hanem általánosabb jelenségről van szó. Ő idézi Pessoa mellett Szentkuthynak a következő mondatait: "Különböző személyiségeket teremtettem magamban. Állandóan személyiségeket teremtek. [.] Hogy alkotni tudjak, megsemmisítem magam; annyira külsővé lettem önmagamban, hogy még önmagamban is csak külsődlegesen létezem. Eleven színpad vagyok, ahol különböző színészek lépnek fel, és különböző darabokat adnak elő."

Ám jó lesz felhagyni ezekkel a gyanús analógiákkal. Pessoa meg Szentkuthy néhány efemer rugódzás viszonylatában? Vissza a Kalász István barátomtól "örökölt" BlueNote-hoz meg a monográfiához! Bár most megint inkább olvasni, mint írni lenne kedvem. Vagy inkább meginni egy konyakot.

KONYAK ÉS DUNA

A konyakról valahogy mindig Gion Nándor jut eszembe. A múlt nyár elején a kecskeméti Forrás írótáborában ketten képviseltük a vajdasági írótársadalmat, Gion Nándor, ő már Budapestről, én még itthonról. Korelnöke volt Gion a társaságnak, többször is hangsúlyozta, hatvan éves, és azt is, hogy jól érzi magát ebben a hatvan esztendős bőrben, bár nem ártana, ha a folyóiratok többet fizetnének írásaiért, meg ha a rendezők jobban megrendeznék forgatókönyveit, de különben oda se neki, csak délután lehessen egy jó nagyot szundítani, az éjszaka az irodalomé. Itt, hallottam, hogy táborbéli barátai hízelgően, nevének franciás kiejtésével becézik: Zsion.

Franciául ugyan nem tudok, hiába fúrta az oldalam, lehet-e e névnek valami különös jelentése, egészen addig, amíg néhány hónapra rá olvasmányaim sirályszárnyain - ezt szépen mondtam, nem? - el nem jutottam Japánba, annak is talán a legszebb városába, Kiotóba, annak is talán legszebb negyedébe, a Gionba. A Gion Kiotó szórakozó negyede, de nem ám valami hamburgi stílusú, szentpálutcai piroslámpás városrész, hanem a keleti mértékletességet és életélvezetet egyesítő világ, gésaházakkal, teázókkal, parányi éttermekkel, pazar látványkonyhákkal, a harmincas évek szvingjébe keveredő honi dallamokkal, udvariassággal, előzékenységgel, tarka lampionokkal, a világ minden tájáról idesereglettek színpompás forgatagával, benne néhány vidám zsebmetszővel és sötét tekintetű jakuzával, gengszterrel. Itt értettem meg, mi a Gion, amit szinte természetszerűleg Gion Nándornak a dúsított realizmussal megírt prózavilágával azonosítottam. Sőt, magunkat is felismertem ebben a világban, azokat, akik jelen vagyunk ebben a teremben, illetve a vajdasági művelődési életben és művészi világban. Hiszen mi sem teszünk egyebet, mint a magunk sajátos módján és eszközeivel igyekszünk összeházasítani a múltat a jelennel, olymódon, hogy az előzőből lehetőleg minél több megmaradjon, az utóbbiból pedig minél kevesebbet veszítsünk el. Hellyel-közzel jól érezzük magunkat ebben a világban, szórakozást is nyújt nekünk, néha ugyan benyúlnak a zsebünkbe, vagy mi kotorászunk elődeink felöltőjében, s néha egy-egy gengszter is feltűnik közöttünk.

Szóval (és főleg kitartó tevékenységgel) Gionnal jókat lehet konyakozni. Meg sörözni. S ülni mellette, hallgatni. Hallgatni a történeteket, amelyek olyan széles mederben áradnak, mint a Duna az egykori Kabdebó-sziget, Veránka partjainál.

A MÁGIKUS REALIZMUS A SZEGÉNYEK VIGASZA

Boško Krstić regénye, a Vízöntő - és ezt a Forum-kiadvány nem jelzi -, második, magyarul megjelent regénye a szabadkai szerb szerzőnek: 1996-ban az egy évvel korábban az év regényévé nominált Kaštel Beringert jelentette meg a budapesti Orpheus Kiadó A Behringer-kastély címmel, majd tavaly ugyanezt ugyanabban a fordításban éppen az újvidéki Forum. Hogy honnét ez a magyar nyelvterületen belüli érdeklődés, a megjelenéseket a könyvszakma átfutási idejét ismerve szinte szinkronidejű nyomon követés egy szerbül író szerző munkái iránt? Talán az irodalmi regionalizmusnak az a földrajzilag, történelmileg, lélektanilag azonosítható megnyilvánulása, amely felismerhetővé teszi a magyar olvasó számára is a regények helyszíneit, szerepeltetett típusait, a történéseket. Talán az az írói eljárás, és nem utolsó sorban tehetség, amely lehetővé teszi a lényegtelennek tűnő eseményeknek a lényegessé emelését, a fantáziátlan környezetnek, a szociális nihilnek az irodalom általi érdekfeszítővé tételét, egyáltalán irodalommá értékesülését. Meggyőződésem szerint ez utóbbi.

Bodor Ádám mondja/írja erről az adottságról és tehetségről Balla Zsófia kérdéseire válaszolva A börtön szaga című könyvében, igaz kissé távoli, de annál sematikusabban szemléletes összehasonlítást keresve: " Latin-Amerika innen nézve nagyon egzotikus táj, tele vámpírral, lajhárral, örvös pekarival, titokzatos asszonyokkal és átitatva egy olyan izgalmas mesztic kultúrával és identitással, amelynek a mélységeiről nekünk itt fogalmunk sincs. Közelről mégis úgy néz ki - azért mondom, mert megfordultam arrafelé -, az emberi egzisztencia kérdései, azok a késztetések, amelyek mindig az alkotás hátterében állnak, jobbára ugyanazok, mint a mi földrészünk kietlenebb vidékein. Mi ezeket a latin-amerikai történeteket - kiötölhette volna őket Gogol, Dosztojevszkij vagy Babel is - egy hallatlanul színes környezet fülledt légkörével együtt kapjuk, amelyet betölt a papagájok rikácsolása. Kelet-Európa kétségkívül nem ennyire egzotikus táj, errefelé ridegebb szelek fújnak, legfönnebb egy kis medvetáncoltatásra futja, mégis mindkét térség a harmadik világ fenyegetésében él, annak belső, anakronisztikus viszonyaival egyetemben. És egy ilyen anakronisztikus térségben rendkívüli dolgok, csodák történhetnek. Mi sem természetesebb, mint az például, hogy az utcákon éjjelente megjelennek az egyszarvúak. Csodák, mesébe illő események sohasem a gazdagok közelében, hanem a szegények világában történnek. Az élet túlságosan egyhangú, a kiszolgáltatottság, a reménytelenség érzése elnyom minden egyebet, ettől merészebben álmodoznak az errefelé lakó népek."

KANONIZÁLATLAN KÉTSÉGBEESÉS

Melyik a helyes, melyik az igazi formája a víznek - egy tó-e, vagy egy pohár, a vízesés-e vagy a váza?

Melyik a kék szín hordozója: az óceán, vagy az égbolt? Merj egy maroknyit a tenger vizéből, s látod, nem kék. Zárj palackba néhány korty levegőt, s látod, az sem kék. A kék szín csak illúzió, valóságát a forma adja meg. A nagyság formátuma ruházza fel azzal a tulajdonságával, a kékségével, ami valójában nem is létezik. Másfelől meg ott a víz, kényszerítheted bármilyen alakba, kitölti edényének minden pórusát, s minden formájában önmaga: az utolsó cseppjéig benne van minden óceán, minden tó és vízesés, a felhő, a szomjúhozó pohár-vágya, de benne tükröződik még az égbolt kékje is. Az óceánban az arcod, könnycseppedben a világ. S ha most azt hiszed, líra ez, szenvelgő picsogás vagy hagymázas mellébeszélés, nagyon tévedsz, vagy én vétettem irányt nyegle mondataimmal: a formáról akartam beszélni. A részletekről, az egészről és a teljességről, a hozzájuk vezető útról, a csalóka illúziókról és a folytonosan a szemünk előtt bíborló csodáról, csak így, egyszerűen a levegőről, ami láthatatlanságában is gondolkodásra sürget - vajon mikén nyomatékosodik bennünk a tudat olvasmányaink nyomán, hogy most egy olyan alkotással találkoztunk, mint a levegő. Formáját nem tapasztaljuk, de zamata van, belemarkolunk, de kicsúszik ujjaink közül, langyos és melenget bennünket, máskor éles és fájdalmat okozva hatol tüdőnkbe, mintegy emlékeztetve nélkülözhetetlenségére, mert a húskoporsóból való előevickélés és a gyászkoporsóba való vak beleszédülés közti efemer pillanatot éltető közegként burkolja magába. Teremthet-e ember ilyen, ennyire képlékeny és mindenki számára halálosan fontos "ősmasszát", a biológia örömét utánzó intellektuális örömforrást? Mi szükségeltetik hozzá: mítosz, pátosz, hisztéria? A fegyelem zabolátlansága, a káosz szigora? Vagy spontaneitás, miként az első sokk átélte után a seggreveréssel kikényszerített lélegzetvétel után működő respirációs rendszer automatizmusa? Van-e módja a formátlan formába öntésének? Mert ha az élőbeszédet stilizálod verssé, novellává, drámává, már soha többé nem eshet szó az élőbeszéd spontaneitásáról, ha meg az irodalmi alkotást szeretnéd visszafordítani a köznyelvi megnyilatkozásra - legyen ez esetünkben a légzés természetessége -, nem kapsz egyebet, csak csikorgó bábszínházat, csempe figurákat és raccsoló, ripacskodó színészeket. Valahol útközben elveszik a tökély, mintha a lepárló edényben hevített levegő lehűlés után már nem az óceán kékségét idéző fűszeres illatokat hordozná tovább, hanem a Styxen hajózók penészes nyelvén galvanizálódó obulusok miazmás dögbűze lobogna violaszín álarca mögött, kicsúfolván természetet, metafizikát és (poszt)alkimistát egyaránt.

Ülök csak itt, kételyek közt tépelődve.