Füzi László
,,Elhatároztam, hogy ma sietek a naplóírással"

"Ülök, csak itt, kételyek közt tépelődve." Az idézőjelben lévő mondatot Fekete J. József írta tegnap Zomborban, s azért idézem itt, mert ha napló-sorozat ez itt, akkor valóban legyen sorozat, hogy napló lesz-e belőle, azt nem tudom eldönteni, hiszen ma már naplót sem lehet úgy írni, ahogy, no nem a múlt században, hanem még az azt megelőzőben írtak: akkor még valóban élni segített, vagy az élet gondjait segítette megoldani, de ma mi segít, s mi oldja meg a gondokat? Márai óta azt is tudjuk, pedig ő a múlt század legnagyobb naplóírója volt - lassan ehhez az utaláshoz is edződnünk kell, a huszadik század a múlt század -, hogy valójában naplót írni sem lehet, legalábbis azzal a spontaneitással már nem lehet, ahogy a tizenkilencedik században még annyian a maguk naplóját írták. Nem, mert a napló, legalábbis ahogy Márai a naplót írta, mű volt, a maga megtervezettségével, tudatosságával: irodalmunk örök vesztesége, hogy naplói, úgy, ahogy Márai felépítette vagy felépítette volna őket, soha nem jelenhettek meg, hiszen életében az anyagi kényszer nem engedte, hogy az általa eltervezett kötetek napvilágot lássanak, holtában pedig már az építő szándék hiányzik, immáron végérvényesen: az, amit napló-folyamából kiadnak, az eltervezettség és a felépítettség jegyeit szükségszerűen nélkülözi, így aztán nem művel, hanem dokumentummal találkozunk. De micsoda dokumentummal, tegyük hozzá rögtön a leírtakhoz, mikor veszteség-listánkra újabb vonalkát húzunk.

Jobb zárómondatot az idézettnél Fekete J. József Zomborban nem is írhatott volna, hiszen a kétely nemcsak örök, hanem közös is bennünk, erről beszélgetéseink során meggyőződhettünk. Illetve: van, amikor a munka legyőzi a kételyt. Példának okáért Fekete J. József minden itteni során, betűjén is érződött, hogy munka közben van. A munka a Szentkuthy-monográfia, ami önmagában is fontos, de talán még fontosabb maga a munka. Ez rendszerezte minden szavát, utalását, nézzék csak meg az archívumban az első napok ihletett írásait, amíg Szentkuthyról írt, azokban a kétely egyetlen pillanatra sem tört elő. A Németh László-könyvem s talán a Lakatlan Sziget írásakor én is hasonló állapotban voltam, kételyeimet legyőzte a munka, az állítás kényszere, miközben, azt hiszem, észrevettem mindazt, amit akkor észre kellett vennem, s elmentem minden mellett, ami mellett nyugodtan elmehettem. Most is munka után vagyok: Márai naplóiról vagy inkább a naplóíró Márairól írtam hosszabban (a fenti pár mondat nem abból az írásból származik). Most azonban csak (csak?) olvasok, figyelem azt, ami közel enged magához. S én is közel engedem magamhoz a kételyt. Nem, nem engedem, jön az magától is. "Állok a világban, nézek és hallgatok" - ahogy Fejtő Ferenc Bessenyei György (!) zseniális sorát idézte. (Zseniális az előtte lévő sor is: "Kérdezed barátom, hogy vagyok, s mint vagyok", azért is fontos idézni, mert ma már egyre kevesebben kérdezik ezt.) S hogy mit olvasok? Az utóbbi hetek legfontosabb könyvélménye Saramago mestertől a Jézus Krisztus evangéliuma: fantasztikus könyv, Jézus életének az újramondása a huszadik század vége által megteremtett nézőpontból. Aztán színház: Moliere Don Juanjának kecskeméti bemutatója, Bodolay Géza rendezésében, Kaszás Attilával és Epres Attilával. Jelentős darab, jó előadás, az intellektuális erkölcstelenség drámája. Kaszás Attila Don Juanként kilép korából, az örök különbözőséget képviseli, Epres Attila "benne marad" a szerepében, de betölti a teljes színpadot, olyan természetességgel, mintha a színpadon született volna. (A két hős: Krisztus és Don Juan, a Saramago által életre hívott Krisztus és a Moliere által megteremtett Don Juan szemben áll egymással: Krisztus az erkölcsi idealizmus, Don Juan pedig az erkölcsi gátlástalanság képviselője.) S amit még láttam: telnek a szemek a rózsaágakon, bújnak a tulipánok. Ilyenkor Buda Ferenc márciusi verséből hallom: "bizakodván levelet bont / a bodza. Ma / ne gondolj semmi gonoszra, / szennyre, halálra, vérre. / Tárj ablakot, / húzd a függönyöd félre, / hisz március tizenöt van". Nem, még nem bontott levelet a bodza, s március sincs még, de a tulipánok már kibújtak a földből, már lehet őket nézegetni, hogy mennyit nőttek, vagy nőttek-e valamennyit.

S várom, hogy március legyen.

Maradjunk még a kételyeknél. Vekerdi László recenzióját olvasom, a tizenkilencedik és a huszadik század különbözőségét érinti. (Fontos számomra ez a kérdés, hiszen Németh László világában a tizenkilencedik századi és a huszadik századi jelenségek ütközését figyeltem meg.) Vekerdi László a huszadik század legnagyobb felfedezésének a határozatlansági relációt tartja, a bizonytalanság elkerülhetetlenségének élményét és érvényét. Arról, hogy igaza van, nem kell meggyőznie, előttem is rengeteg példa bizonyítja ennek a gondolatnak az igazát. Vegyünk csak párat. József Attila legjobb kutatói szinte állandóan idézik Féja Géza szavait, Féja szélkakas költőnek nevezte József Attilát, merthogy nem tudta értelmezni a költő világnézeti útkeresésének különböző stációit. (Azt, hogy nem volt szélkakas költő, talán fölösleges is bizonygatni, akinek mégis kételyei lennének, az olvassa el Lengyel András és Tverdota György ide kapcsolódó tanulmányait.) Maga a jelenség azonban jól mutatja a kétely jelentkezését, a kételyét és a hiányét is. ". e léha, locska / földön szorongva keresek / bizonyosabbat, mint a kocka" - írta József Attila az Eszmélet egyik változatában, a Vekerdi László által említett "bizonytalansági reláció" pontosabb és szebb megjelenítésével még nem találkoztam. S ha József Attila legnagyobb verseit olvassuk, akkor is érezhetjük, hogy az állítás bizonyossága a szellemi - s hát szükségszerűen: az egzisztenciális - elbizonytalanodás legyőzésének szándékából fakad. A másik idekapcsolódó tapasztalatomról is hadd beszéljek: sokszor hallhattam-hallhatom Buda Ferenc verseit író-olvasó találkozókon, a költő előadásában, de ha nem hallgathattam volna őket, olvasva is észre kellett volna vennem, hogy az a költő, aki átélte és magában őrzi a "versemben hatalom van" költői léthelyzetét, legnagyobb verseiben kérdések sorát fogalmazza meg. Tudatos-e ez? - kérdeztem egyszer tőle, mire ezt a választ kaptam: "Persze... Az ember maga is választ keres a dolgokra, és kínok-keservek közepette jó esetben eljuthat odáig, hogy a kérdést fel tudja tenni. Talán ez sem kis dolog. Ezek egyszerű, elemi kérdések: Ki látogat meg tarló arcú öreg? vagy: kié a nyűg? kié a konc? Vagy kicsit transzcendentálisnak tűnik, de hát ez is egyszerű kérdés: Ki űzi el az ördögöt? Vagy: kell rá hitel? van rá hitel? ki dönti el? mi dönti el? Ennyire egyszerűek a kérdések, mint ahogy az életünk is pár alapkérdésre egyszerűsödik le." Észre kell vennünk, hogy ez a pár alapkérdés, s azoknak a megválaszolása rokon azzal, amit József Attilánál az
állítás bizonyosságának neveztem. S hogy miért fontos mindez? Azért, mert a racionalitás végső uralomra jutásának évszázadában tört a felszínre az a bizonytalansági tényező, amelyik József Attilánál és Buda Ferencnél is megfigyelhető, s amelyikről Vekerdi László is beszélt. S ha valakinek még mindig nem lennének elegendőek ezek a példák, akkor olvassa el Márai időrendbe állított Naplóit, vagy ne is csak Naplóit, hanem mindazt, amit az Egy polgár vallomásaitól elindulva vallomásos prózában írt. Ha lefokozzuk ezt a prózát, azaz dokumentumnak tekintjük, akkor is a század egyik - s nem csupán terjedelmében - legnagyobb dokumentuma ez, a szétesés dokumentuma. Abban, amit a század racionalitásának neveznek, Márai nem talált kapaszkodót. Élete végén talán ezért is folytatott hatalmas küzdelmet a rátörő Semmivel. S talán ezért értette nagyon mélyen József Attilát. "Babitscsal egy időben a legjelentősebb magyar költő volt: másféleképpen volt 'költő', szó-látomásai voltak, s ez a másféleség, amelyet a tudat már nem kontrollált, nagy erővel szólalt meg költészetében. Látomásai, szóképei, titkos utalásai, az őrültnek és a költőnek ez a jajongó jelbeszéde ritka tünemény az irodalomban. Hölderlin és Verlaine, Kleist és Rimbaud között van valahol. De József Attila az őrület erejével, egy-egy szavával néha mélyebbre nyúlt, mint bárki más előtte"- írta róla 1957-ben.

Hova léphetnék ki az életemet kísérő kételyek elől? Ilyenkor télen-télvégen még erősebben érzem a bezártságot, mint máskor. Hiába bújnak már a tulipánok, parányi kertünkbe éppen csak kilépünk, hogy aztán vissza is térjünk a szobába. Még nem érkezett el annak az ideje, hogy naponta körbejárjuk az egész kertet s megnézzük a növények növekedését. Még a Nap sem süt úgy, hogy ebéd utáni kávénkat - ha itthon ebédelünk - Ágival a kertben álldogálva igyuk meg. Ráadásul ilyenkor csak képzeletben indulunk el itthonról, pedig már érzem, hogy menni kellene, menni, igaz, nem messzire, csak éppen a kedvenc helyeinket megnézni. Húsz éve élünk Kecskeméten, úgy kerültünk ide, hogy előtte nem is jártunk itt, minden idegen volt, mára aztán nemcsak a várost ismertük meg, hanem a megyét is. Nem tudok úgy elindulni, hogy ne ismerősökbe botlanék, vagy ne idéződnének fel emlékek egy-egy helyen. Félegyháza környékén Ági elég sok ásatást vezetett, Kunszállás vagy a haleszi csomópont - a csomópont az autópályára utal - környékét ekkor szerettem meg. Aztán Császártöltés környéke, ahol a Duna is folyhatott egykor, s ahol az alföldi síkvidék dimbes-dombossá vált, hihetetlen szelídség és harmónia figyelhető meg az egész tájban. Császártöltésen már a főútról is láthatók a pincék, Hajóson pedig az út mellett húzódik a híres pincesor. Kicsit odébb a bronzkori földvár, onnét már a Dunáig látni, aztán Sükösd következik. Ha északnak fordulunk, akkor Dusnok jön a Vajas patakkal, Peti ott aratta eddigi legnagyobb pecás sikerét,, aztán Fajsz, a kompnál az ország talán legkedvesebb fekvésű csárdájával: a csárda épülete párhuzamos a Dunával, mi a parton ülhetünk, csak a hatalmas nyárfák "lógnak" bele a képbe. Ha Sükösdnél délre fordulunk, akkor Érsekcsanád következik - innét juthatunk el a varázsos Veránka-szigetre, aztán Baja, a maga más városéhoz nem hasonlítható légkörével. S halott barátaim, Kőhegyi Mihály és Kelemen Márton emlékével. A Duna hatalmas medencéjét mindenütt az öntözéses kertészkedés uralja, a szemnek is szép az, amit itt láthatunk. De ha Soltvadkertnél nem Kecel vagy Kiskőrös irányába indulunk el, hanem megyünk tovább Halasnak, akkor is varázsos dolgok következnek. Igaz, a régi népélet eltűnt már, de maga a mondás, "Halas nagy, Halas hatalmas!" máig megőrződhetett, Halasnak valóban hatalmas határa volt, ahogy emlékeimből próbálom felidézni a Lakatos Vince által leírtakat, százezer holdnál nagyobb, a maga sajátos törvényeivel, szokásaival. S ha Halasról is továbbmegyünk, Bajára vagy Szabadkára juthatunk. Baján nagy megbecsültségnek örvendett a Zomborban élő Herceg János bácsi, a bácskai pusztákról, történetekről alighanem ő tudta a legtöbbet. (Azt most csak zárójelben jegyzem meg, hogy János bácsi barátjáról, a szintén Zomborban élt Milan Konvojićról pedig Benes József tudja a legjobb anekdotákat.) A legszebb tanyákat a Félegyháza és Majsa közötti úton láthatjuk, a leginkább kinyíló Alföldet a fischerbócsai nagykanyarban, vagy ha Félegyházáról Alpár, Kécske irányába fordulunk, Alpár, Tőserdő, Tiszakécske külön-külön is sajátos mikrovilágot képvisel. Számomra, aki gyerekkoromat a Kisalföldön töltöttem, s a Sopron környéki hegyeket leginkább csak vonatablakból figyeltem, ennek a tájnak a változatossága a legérdekesebb. Apró, külön-külön álló egységek, ligetek, erdők, gyümölcsösök - miközben a nagyobb tájegységek is harmonikusan simulnak egymáshoz. A képzelet a mostani télvégi szürkeség helyére is képes a tavaszi vagy nyári zöldeket beilleszteni, ezekkel a zöldekkel teljesebbé válik a kép.

Olimpia. Figyelem a körülöttem lévő világot, még senkit nem hallotta, hogy az olimpiáról beszélt volna. Majd fog, nagy esemény, fontos esemény, ráadásul pedig média-esemény, ha valaki akarna is menekülni előle, nem teheti, hiszen a tv-ben az események menthetetlenül utolérik.

Néztem a megnyitó közvetítését, szép volt a megnyitó, de hát ezzel nem mondtam semmit, ezért más kifejezést használok vele kapcsolatban: felemelő volt, ahogy a jamaicai és a mongol, a kameruni és a kirgiz versenyzők egymás mellé kerültek - ma talán nincs is más idea, ami így egymás mellé állíthatná a különböző nemzetek képviselőt. A mosolyuk, az örömük is biztató volt, mintha valóban örültek volna annak, hogy ott vannak, s akkor talán nem a győzelem kényszere töltötte ki gondolkodásukat. Talán, bárha így lett volna, akkor sem csodálkozhatnánk, ők győzni mentek oda, az a feladatuk, hogy győzzenek vagy hogy minél jobb eredményt érjenek el, ezen nem lehet csodálkozni. Ám hiába a felemelő idea, hiába a versenyzők oldott mosolya, a közvetítéseket mégsem tudom azzal az őszinte érdeklődéssel figyelni, mint korábban. Erről persze nem az olimpia résztvevői tehetnek, ám lehet, hogy én sem tehetek róla, lehet, hogy a világ tehet róla. Az, hogy az olimpia is média-esemény, hogy egy hétig vagy két hétig ez lesz a televíziók fő programja, aztán jön a helyére majd valami más, ahogy ez is helyettesít valamit. Mintha a tömegesség a sportra, vagy arra, amit sportként van módunk látni, ráütötte volna a bélyegét. Arra, hogy hol és hogyan hallottam a magyar labdarúgó válogatott tokiói győzelmének hírét, pontosan emlékszem - mindez vagy negyven esztendővel ezelőtt volt. Emlékszem arra is, ahogy Szepesi György a vízilabda-döntőt közvetítette, s ahogy Dömötört lövésre bíztatta. A '66-os magyar-brazil minden pillanatára emlékszem, még arra is, hogy hogyan ültünk a szobában - otthon akkor vettünk tv-t, azon a napon, emlékezetes nap volt - ám azon, hogy mi is történt a legutóbbi vb-döntőn, már gondolkodnom kell. Számomra még mindig Harlamov a legnagyobb hoki-szélső és Davidov a legkeményebb bekk, ám ha egy-egy este a Eurosporton levetítenek egy világbajnoki foci-döntőt, gondolkodnom kell, hogy mikor is volt az a meccs, amelyikbe pár percig belenézek, s mi volt az eredmény. Ennek a jelenségnek bizonyára az a magyarázata, hogy tíz, ötven vagy száz "legnagyobbként" megmutatkozó sporteseményt nem tudunk befogadni, főképpen akkor nem, ha ezek szinte futószalagon követik egymást. Ám ez csak az egyik magyarázat lehet. A másik minden bizonnyal az, hogy elvesztettük korábbi, a mostaninál mindenesetre természetesebb kapcsolatunkat a sporttal. Valódi nagy sporteseményt csak a tv-ben láthatunk, a tv-n keresztül pedig a sport is ugyanúgy valódi dimenziói nélkül mutatja meg magát, mint a háború vagy a pusztulás. Hiába hallom, hogy a síelők százharminc kilométeres sebességgel siklanak le a meredek hegyoldalon, erről a jelenségről nem tudok képet alkotni magamnak, hiszen ezt a sebességet csak az autópályán, a kocsiban ülve tapasztaltam meg, ráadásul a képernyő előtt ülve ezt a sebességet nem is viszonyíthatom semmi más jelenséghez. A harminc kilométeres sífutás által megkövetelt erőfeszítésről sem tudok képet alkotni egy pár perces "összefoglaló" alapján. Arról pedig, hogy az emberi teljesítőképesség határát ostromló teljesítmények - ide sorolom azt is, hogy a legnagyobb foci-játékosoknak két-három naponta kell a legjobb formájukat hozniuk, kiélezett lélektani helyzetekben - milyen áldozatot követelnek a sportolóktól, úgyszintén nem tudunk semmit. Azt hiszem, a sportból eltűnt a reflektálás lehetősége, nem tudom ugyanis elképzelni, hogy egy síelő vagy egy szánkózó - valószínűleg bármelyik sportág képviselőjét megnevezhetném - arra figyelne, hogyan csinálja azt, amit csinál, vagy éppen mit érez a száguldás közben, hiszen akkor kilépne a szerepéből, s menthetetlenül a pusztulásba rohanna bele.

Hallgatok a baráti véleményre, mely szerint a napló szerkezetével nem kell törődni, hiszen az, mármint a napló szerkezete magam vagyok, vagy azok az események, amelyek megtörténtek velem, ezért aztán eltekintek a szövegbe nyilván dramaturgiai okokból belépni akaró kételyektől, helyettük kikötök a Csányi Erzsébet által is említett éveknél. Mindenekelőtt azonban köszöntöm a születésnapját ünneplő Csányi Erzsébetet, s megnyugtatom, fényképe alapján megmaradt olyan fiatalnak, mint amilyen jó huszonöt esztendővel ezelőtt volt, akkor, amikor személyesen utoljára találkoztunk. (Írásait, könyveit figyelem azóta is.) Ő az újvidéki egyetem hallgatója volt, magam a szegedi egyetemre jártam, s a két egyetem magyar irodalmi diákköre közös tudományos konferenciát rendezett, Újvidéken Nádas Péter Egy családregény vége című könyvét elemeztük. Jó csapat volt az övüké, Erzsi mellett Faragó Kornéliára, Balázs Attilára, Mák Ferire, Sebők Zoltánra emlékszem, jó csapat lehetett a miénk, többet már soha nem leszünk úgy együtt. Újvidék szabad légköre él bennem, bementünk Bori Imre előadására, a tanácskozás előtti este meghallgattuk az akkor Újvidéken átutazó Méliusz Józsefet, vele Bosnyák István beszélgetett, az estről, Ilia tanár úrral s a szegedi egyetemistákkal való találkozásáról Méliusz József is megemlékezett a bukaresti A Hétben vezetett naplójában, íme megvalósult az, amit a másik oldalon Erzsi az irodalmak interakciójáról vagy az irodalmon belüli interakcióról mondott. Aztán emlékszem a Balázs Attila albérleti szobájában átvitatkozott éjszakára is, talán nem is volt ez annyira régen.

Az évek múlását mi a feleségemmel a gyerekeink "növekedésén" szoktuk észrevenni. Szó, a mi szó, nőnek szépen, ma ünnepeljük Ági lányunk tizenkilencedik születésnapját, éltesse az Isten őt is sokáig. Ágika tizenkilenc éves, Zsófi lassan huszonkettő lesz, gyerekként, úgy ahogy megszoktuk a lányoknál is, már csak Peti van velünk, a lányok az egyetemről-főiskoláról csak hétvégére jönnek haza, már ha hazajönnek. Most itthon lesznek, így a torta nálunk vasárnap válik esedékessé, Ágival pedig ismét egymásra nézhetünk: öregebbek lettünk megint. Finoman fogalmazva akár a nagyszülő-kor alsó határának is nevezhetném azt a pontot, ahova "elérkeztünk", ezt viszont mégsem tudom elfogadni, ez ellen mindig tiltakozni szoktam, gondolatban és szóban is, s valószínűleg akkor is tiltakozni fogok, ha már valóban nagyszülők leszünk.

Az évek múlásának azonban másfajta jelei is vannak. Azokra a jelekre gondolok, amelyekről Kosztolányi írt. "Ha negyvenéves elmúltál.", írta, de nem idézem tovább, amire kell, úgyis megismeri mindenki, ha meg nem ismeri, akkor úgy is mindegy. Igen, ha negyven éves elmúltál, akkor már másképpen látod az életet, mást fogadsz el értéknek, van, hogy hajnalban is felébredsz, s lassanként a régen olvasott könyveket is előveszed újra.

Elhatároztam, hogy ma sietek a naplóírással, mert tegnap majdnem lekéstem róla. (Csak zárójelben: nem is értettem sohasem, hogyan lehet az, hogy valaki napról napra képes lejegyezni a vele történteket. Azt, ami fontos, amit gondolatban kiküzdöttünk magunknak, valóban meg kell írni, s nem is hagyja az embert békén, amíg meg nem írta, úgy, ahogyan elképzelte - de azt, hogy tegnap történetesen kivel találkoztam, s miről beszélgettem vele, soha nem éreztem rögzíteni valónak. Talán azért nem, mert a naplót a belső történések műfajának tartom.) De visszatérek a tegnapi naphoz, Ágival Pesten voltunk, az OSZK-ban nyílt meg a Múzsák kertje című kiállítás, annak a megnyitóján vettünk részt. A kiállítás a magyar múzeum-ügy korai szakaszát mutatja be, az ország első múzeumait, s a múzeumokba került első tárgyakat. Fontosak a tárgyak is, de még fontosabbnak tartom azt, hogy a tizenkilencedik század második felének múzeumalapító törekvései a kiállítás által pontosan érzékelhetővé válnak. Egymás mellett a múzeumok vitrinjei, a vitrinek mellett pedig az egyes múzeumok történetének rövid összefoglalása. Szinte párhuzamos történeteket olvashatunk, eszembe jut Németh József tanár úr, nagybányai Naplójában ő is beszámolt a Múzeumegylet alapításáról. A megnyitón talán még a szokásosnál is nagyobb tömeg, muzeológusok az ország szinte minden pontjáról. Ágiék akár rögtönzött csoporttalálkozót is tarthatnának: Veszprémből, Miskolcról, Pestről, Kecskemétről kerültek ismét egymás mellé. S barátok, ismerősök az általunk "meglakott" városokból, Szegedről és Egerből is. Az ezt megelőző estén itt Kecskeméten voltam könyvbemutatón, a Megyei Könyvtárban. A szóban forgó könyv Az új magyar szőlőfajták címet viseli, szerzői: dr. Hajdu Edit és dr. Ésik Andrásné, a Szőlészeti és Borászati Kutató Intézet munkatársai. A szőlő és a bor történetét a kultúrtörténet részének tudom, így gondolhatják ezt a szerzők is, hiszen előadásaikban nem csupán a technológiai kérdéseket érintették, hanem a nagy szőlőnemesítők munkásságát is bemutatták. Sokan voltunk, talán százan is, vagy még többen (Kecskeméten egy könyvbemutatón tulajdonképpen megszokott ez), de csak páran a "szakmán kívülről". Igaz, annál többen a szakmából, s ez sem lebecsülendő. A könyvbemutató meglepetése a borkóstolás volt (meglepetés, hiszen könyvbemutatón ehhez hasonlóval még nem találkoztam): az új fajtákból készült borokat kínálták, elindulva a kövidinkától. Tiszta, jó borok, ahogy a szakemberek mondták, a fajtajelleget tisztán őrzik. A gond csupán annyi velük, hogy nem lehet őket megvásárolni, fajtánként kétszáz liter ha készül belőlük, s az új fajta kvalitásait hivatott érzékeltetni az a kétszáz liter is, így bemutatókon szerepeltetik őket. Mindenesetre a borkóstolás megfelelt feladatának: a könyvbemutató az ízlelgetés során békés hangulatú beszélgetéssé alakult át, más céljuk nem is lehetett azoknak, akik ezt az estét megtervezték.

Tavaszi beszámoló a reggeli hidegből: a kerti borbolyabokron már apró levelek vannak - s a piaccsarnok előtti téren is egyre többen árusítanak. Télen a piac behúzódik a csarnokba, máskor viszont kinti árushelyek körül zajlik az élet. A valódi piaci nap a pénteki, azt követi a szombat, a vasárnap már csak azoknak szolgál megnyugvásul, akik korábban elfeledkeztek a bevásárlásról. Pénteken nem tudunk piacra járni, a vasárnap délelőttöt általában féltjük a kapkodástól, ezért a mi valódi napunk a szombat. Minden szombaton - szombaton, ha mégsem vasárnap - körbejárunk, megnézünk minden árut, noha állandó vevők vagyunk, szinte mindenkihez visszajárunk, minden héten ugyanott veszünk mindent, ahol korábban is. Nagy a kínálat, alkudni ennek ellenére sem lehet, a piac szabályozza magát, mondják a szakemberek, azt teszi a kecskeméti piac is, egy-egy áru a legkülönbözőbb helyen is azonos áron kínálja magát. De hát én nem is alkudni megyek a piacra, hanem., hanem miért is? Azt hiszem azért, mert belenőtt a hétvégénkbe, nélküle üresebb lenne ez a két nap. S hát azért, mert ez a piaci világ az életnek más oldalát mutatja, nem azt, amelyikben élek. Igaz, valamikor még a könyves asztalokat is megnéztem, jó tíz évvel ezelőtt ezeken az asztalokon minden jobb könyv ott volt, a könyvheti sikergyanús könyvek is előbb tűntek fel itt, mint a boltokban, mára azonban csak a tömegkönyvek maradtak rajtuk. Hanem az arcok. Az arcok és a kezek. Az idős nénik és bácsik, ahogy a környékről bejőve árulják a krumplit és az almát, vagy ősszel a szőlőt, vagy a birsalmát. Ha beszélnének, s sokat beszélnének, mi mindent tudnának elmondani. Vagy a túrót áruló nénik, mennyit dolgozhatnak, mire az árujukkal eljutnak a piacra. Mindenki mögé külön-külön világot lehet képzelni, talán ez a legszebb ebben a hétvégi egy-két órában. S a találkozások, az a pár mondat, amire azért mégis szükségünk van. S hát maga a vásárlás, Ági összeszedi mindazt, amire a jövő héten szüksége lesz, az egésznek a végén pedig megvesszük a reggelire valót, a hétszer hajtogatott töpörtyűs pogácsát, ilyennel másutt nem találkoztam, s a kelt buktákat, kinek-kinek kívánsága szerint. Ha valamit, akkor a piacot megmutatnám a barátaimnak, csak hát ők nem a piaci napokra időzítik az érkezésüket. Weöres Sándor írt egy verset A kecskeméti piacon címmel, varázsos vers, de nem tudom, hogy járt-e valójában a kecskeméti piacon. Azt tudom, hogy sokszor járt Kecskeméten, Szekér tanár úr, Varga Mihály sokat beszélt ezekről a látogatásokról, a legemlékezetesebb az lehetett, amikor verset is írt Kecskemétről, mivel az irodalmi est előtt pár perccel kiderült, hogy nem hozott magával verset. Hány percünk van a kezdésig? -kérdezte, s megírta a Szekér Endrének Kecskeméten című versét, a meghívó hátlapjára, összesen két javítással. Weörest Kecskeméten nem hallottam, hallottam viszont Kálnoky Laci bácsit, az esten is, s az est után is, ahogy kedvünkre a magyar irodalom legrosszabb verseit mondta-szavalta, felejthetetlen volt.

Ha hét vége, akkor piac, aztán újságok, könyvek, kert - metszeni kellene a meggyfát, a naspolyát is, a többit Ági már a múlt héten megmetszette, ezeknél már nekem is segítenem kellene, s hát dolgozni is kellene, a Márai-írás még javításra vár, a jegyzeteket pedig még le sem gépeltem (ha a jegyzetekre gondolok, még az élettől is elmegy a kedvem, ott már végképpen hiányoznak a gondolatok), aztán folytatása - folyománya - is lenne annak az írásnak, azzal is törődni kéne. Ahogy visszajutok az írásokhoz, úgy erősödik bennem a kétely ismét, csak azt nem tudom, hogy újra kezdek-e vele valamit, vagy éppen folytatódik minden tovább, mint eddig.