Szabó Szilvia
A kővé vált könyvtár és a Duna olvashatósága

(Jókai Mór és a Duna-mítosz)

 

Bevezetés Jókai Duna-szövegébe

Ez a tanulmány Jókai Mór Duna-dialógusait veszi figyelembe, és azok olvasatait, olvasat-változatait.

A Jókai-féle Duna-szöveg értelmezése az összehasonlító irodalomtudomány egy lehetséges kérdése, és erre keresi a választ ez a dolgozat.

E tanulmány rámutat Jókai Mór Az arany ember és Kárpáthy Zoltán című regényeinek mítoszi, újmitológiai és magán-mitológiai vonásaira. A vizsgálat tárgyát képezi, hogy kapcsolódik-e Jókai Duna-képe a Duna-mítoszhoz. Jókai Mór még a Claudio Magris-i Közép-Európa meglétekor írta szövegeit, ezért nyilvánvaló, hogy nála nem a mai értelemben vett Habsburg-mítosz jelenik meg, de bizonyos kötődések már felmerülnek, és a tanulmány ezekre is felhívja a figyelmet.

A dolgozat elején szükséges a mítosz-interpretáció vázolása, hogy annak szellemében derüljön fény Jókai Duna-olvasatára. Duna-képét két regényében: Az arany emberben és a Kárpáthy Zoltánban valamint a Százszorszépek és a Komárom című novellában figyelte meg a tanulmány, és fedte fel Jókai mitologizáló attitűdjét.

A tanulmány kitér Jókai haza-fogalmára, mely szintén összefüggésbe hozható a Dunával, és utal azokra a szövegrészre, melyek a mai olvasóban intertextuális élményt keltenek, a toposzok feltűnésére. Ugyanis a mítoszkutatás erősen kapcsolódik az intertextualitás problematikájához, a toposzkutatás illetve a motívumkutatáshoz és a mítoszkritikához.

A kutatás törekszik a Duna-szövegek minél részletesebb elemzésére, de a Jókai-féle "kővé vált könyvtár" ma is működtethető, mindig újraolvasható.

(...)

Az újmitológia számára már nem a mítosz ókori szemléletű értelmezése érvényes (nem az aiszkhüloszi és miltoni értelemben vett mítosz), hanem az idők során kialakult más, immár újszerű olvasat. Ez az újmitológia hatott a reformkor íróira, így Jókaira is.

A mítosz felfogható apró kozmoszokként, amelyek a "kitaláló" számára érthető, megfogható, de mindenképp magyarázatot adó elemekből és helyzetekből épülnek fel. Ezek a kicsiny kozmoszok, azaz mítoszok, akkor teremtődnek, amikor az ember szembesül a világegyetemmel és annak határtalanságával. De nem elég magában a befogadás folyamata, az észlelet végtelen térnek tudatosulnia kell az egyénben.

A mítosz megközelíthető olyan fogalomként, amely képes a sokszínű valóság egységesítésére, ily módon rendet téve a "világ káoszában", harmóniát hozva múlt és jelen ellentmondásaiba.

Claudio Magris szerint: "A mítosz ambivalens fogalom, többre és kevesebbre is utal, jelenthet lényeget, az idő változásai felett álló értéket, jelenthet pozitív, igaz eszmeerőt, de jelenthet konstrukciót, sőt akár ideológiai hamisítvány is." (Magris, Claudio: A Habsburg-mítosz az osztrák irodalomban. 27.)

Magris kételyeket felvető mítosz-fogalma kiindulópontot biztosított a mítosz és az irodalom más nézőpontú vizsgálatához. A mítosz és az irodalom viszonyát értelmező kutatások számos mítosz-meghatározást alkottak, melyek szerint: "a mítosz az irodalomban nem jelenti az archaikus, az antik vagy a bibliai mitologémák motivikus utánzását" (Alois Woldain: A mítosz mint modell = (B)irodalmi álmok - (b)irodalmi valóság / Fried István. 93.), azaz valójában nem ott van jelen, ahol a régi mítoszok motívumai felbukkannak. A mítosz olyan képzetek társításával jön létre, ahol a valóság irodalmi formában modellálódik, hasonlóan a tudomány megjelenése előtti világnézetből kialakult magyarázatokhoz. Az újkori költészetben a mítosz jelképes, képzeleti világot megjelenítő történetként is meghatározható. Ezt a világot pedig értelmezhetjük a már említett apró kozmoszokként, amelyben a lírai én saját belső valóságát, létértelmezését a szubjektív tapasztalása révén alkotott világképét fejezi ki.

Ha a mítosz a logikán kívüli gondolkodás termékeként jelentkezik, akkor beszélhetünk magánmítoszokról. Ez esetben az emberi lét olyan eseményei válnak mítosszá, amelyek például a személyiség fejlődését segítik elő - ilyen lehet néha az emlékezés aktusa, az emberhez kapcsolódó tárgyak, utcák, terek stb.

A tanulmány az említettek viszonylatában vizsgálja Jókai Dunával való kapcsolatát.

Jókai Duna-olvasata

Haza és Duna Jókainál

"Ha ma elhagynám a földi világot, csak azt tudnám referálni annak a másik világi népnek, hogy ez az elhagyott nagyon szép világ volt." - írja Jókai Mór Önéletírásában. (A Jókai-jubileum és a nemzeti díszkiadás története. 154.)

A Jókai recepció utal arra, hogy: "Jókaiban erős és leplezetlen vágy élt, korának, a XIX. századnak Magyarországát megismertesse közönségével: a tájakat csakúgy, mint az eseményeket, embereket, életviteleket, vagy éppen társadalmi szokásokat" (lásd: Fábri Anna: Az eltűnt Magyarország Jókaija = Új Horizont, 2000. 3. 13.).

Jókai Magyarországáról beszélve azonban felmerül a kérdés, hogyan is definiálható a Jókai-féle haza-fogalom.

Jókai Mór a márciusi ifjak egyike volt, később eltávolodott a szabadságharc eszméitől, azonban elveihez való hűtlenséggel mégsem vádolható. Forradalmi öntapasztalatának következtében felismerte az egyetlen járható utat, mely biztosította mindazt, ami a magyarság számára fontos: egy független, nemzeti-demokratikus Magyarország létrehozását nemzeti kormánnyal, és szabadon választott országgyűléssel, nemesi előjogok nélküli, az akkori nyugat-európai értelemben vett liberális államot - melyet Ausztria kötelékeiben is meg lehetett valósítani. Hiszen - felfogása szerint - ez volt az egyetlen reális megoldás.

Jókait már a forradalmi kormány Debrecenbe érkezése óta foglalkoztatta a Béccsel való megbékélés gondolata, egyedül a kiegyezésben hitt, de bízott hazája szabadságában. Ez adott neki erőt, hogy tűrjön és várjon.

Az 1864-ben megírt, Az új földesúr című regényében olvasható reflexiók is a későbbi kiegyezés értelmezésével hozhatók kapcsolatba: "Az idegen, a megtelepült tíz év múlva már a "mi sorsunk"-ról beszél. És ez természetes. Nem varázslat ez, nem ördögi mesterség: igen egyszerű következmény.

Azt, aki maga is nemes szívet, lovagias szellemet hozott magával ide, magához ragadja az új honfitársak egyező jelleme, közös bajok, közös szenvedések egymáshoz törnek bennünket, s végül meghódít mindenkit a közös remény egy közös jövendő után.

És szokás szerint ezekből lesz a legbuzgóbb hazafi. (Jókai Mór: Az új földesúr. 342.)

A regény a Béccsel való "megbékélést, magánkiegyezést" jelzi a benne rejlő szerelmi történeten keresztül - Todor Manojlović is rámutat erre, a regény szerb nyelvű fordításához írt előszóban. (Novi spahija. Ford.: Aleksandar Tišma)

Jókai Mór két eszme - két hagyomány egységesítője: a kossuthi nemzethűségé és a Ferenc József-i királyhűségé. A két hűségaspektus egyesítésével tartja lehetségesnek a magyarság fennmaradását és fejlődését, a "Kárpátok karéjában" (Jókai), Közép-Európában.

Írásaiban ösztönzőleg hatott rá környezete, témáit és hőseit gyakran a körülötte élőkről mintázta, "bebugyolálva" őket saját tapasztalataiba. Négy olyan "korszakban" (Jókai Önéletírásában nevezi így) élt, melyek felfogása, eszmejárása teljesen különböző volt: gyermekkori emlékeiben a napóleoni harcok, a magyar nemesi felkelés képei éltek, amit a táblabíró kornak "csúfolt" ébredés és újjá alakulás kora követett. Ezután jött a szabadságharc és forradalom átalakító fordulata, negyedikként pedig a kiegyezés szellemét sugalló "korszak". Jókai felismerte, hogy az idők változnak, de elemeik ugyanazok maradnak, azonban soha semmi sem biztos, nem végleges, minden viszonylagos és kételyekkel teli, "ma hősök, holnap földönfutók; ma rémült szörnyetegek, holnap nevetséges karikatúrák; aztán rabok; népmesék hősei; a sorstól jobbra-balra forgatva". (J. M.: Negyven év visszhangja = A Jókai.jubileum.126.) Jókai ezt a lét- és történelem-értelmezést - mely egyébként a kortársakéhoz is kapcsolódik - többször is megfogalmazta.

"És amíg ezt a földglobust, aminek Magyarország a neve, annyiszor körülkeringtem, mennyi alakjával kellett megismerkednem az egymást váltó kornak! Élők és halottak nekem modellt álltak: hívásomra most is előjönnek, változatosságban kifogyhatatlanok." - írja a Negyven év visszhangja című írásában. (Uo. 120.)

Jókai minden körülötte zajló eseményt, a legkisebb történetet vagy csak egy életképet is regénnyé szőtt fantáziája segítségével.

Figyelmet érdemel Jókai utazói attitűdje. Ahogy azt önéletírásából, és vallomásaiból tudjuk, ő maga is sokat utazott - ebben szerepe volt a reformkornak, amely az utazás kora és persze a romantikus utazásnak is. Bejárta egész Magyarországot, és ez alatt nem a mai, hanem a történelmi magyar hazára gondolt. Talán e sok utazgatásból következik hőseinek az a sajátossága, hogy folyton úton vannak, keresik helyüket, hiszen a helyváltoztatás motívuma számos regényében megjelenik: például Az arany emberben, a Kárpáthy Zoltánban, a Politikai divatokban, az Enyim, tied, övében, a Hétköznapokban, de megtalálható a Fekete gyémántokban és A kőszívű ember fiaiban is.

Bármerre is járt, mindig talált valami érdekes történetet, amit terjedelmes regénnyé formált: "a vidék tele van anekdotákkal s a mező népdalokkal." (Uő.: Önéletírásom = Uo. 154.) Azt hiszem, nincs a régi Magyarországnak olyan tája, melyhez ne kötődne valamely mértékben egy Jókai-regény vagy elbeszélés. Színhelyül szolgáltak a Kárpátok, a Székelyföld, a magyar tengerpart, a puszták, a mocsarak, a magyar várak, a bástyák és nem utolsósorban a névtelen Duna-sziget is. Kemény Géza így foglalja össze költeményében:

"Micsoda tájak úsztak el szememben
Erdélytől Párizsig, Pétervártól Budáig,
az Al-Dunától Rév-Komáromig!"

(Kemény Géza: Magyar mesenábob = Új Horizont, 2000. 3. 51.)

Haza és Duna, e két szó Jókai számára szinte ugyanazt a fogalmat fedheti, hiszen a Duna az a folyó, amely átszeli Jókai Magyarországát, összekötve Komáromot, Pestet és Budát, a Senki-szigetét, a Vaskaput és sok más helyet, amelyek valamilyen szinten fontos szerepet játszottak a nagy mesemondó életében.

Az előző idézetek arra is rámutatnak, hogy az utazás illetve a Duna-kép Jókai hagyomány-értelmezésével is összefügg.

A Jókai-olvasó szemléletébe behatoló tájképek nem akármilyen látványok, hanem a magyar táj mitologizált variánsai.

Duna-beszéd Az arany emberben

kai életében döntő fontosságú a szülőház hatása, de a szülővárosnak, a Duna partján fekvő Rév-Komáromnak is rengeteget köszönhetett. Komárom címmel egy novellát is írt 1850-ben, amelyben a Dunának elhatároló szerepe van - a dunai törésvonal az ellenségtől választja el a magyarokat. Az 1852. évi Százszorszépek című novellájában a befagyott Duna átjárhatósága kap szerepet. A novellák mutatják, hogy a Duna kapcsán felmerül a törésvonal és az átjárhatóság mozzanata, mely a határsértés kérdésével függ össze. Komáromban nem csak a nemesség életével ismerkedhetett meg, látta a magyar iparos és kereskedő polgárság világát is. Nap mint nap találkozott a Dunán közlekedő gabonakereskedőkkel, ismerte a halászok, a szekeres gazdák életét, akik benépesítették a várost.

A recepció gyakran utal a regény befejezésére, Szűcs Lajosné "regéjére": "S aztán odaültetett maga mellé, s azalatt, amíg a hullám dobálta a hajót, hogy annak egyik lapátkereke folyvást a levegőben kalimpált, elregélte nekem azt a történetet, ami az "Arany ember" regényemnek a végét képezi." (J. M.: Utóhangok "Az arany ember"-hez = Az arany ember II. 293.)

Mikszáth a regény keletkezését, fikció és valóság viszonyát is kedélyes, szinte anekdotázó módon értelmezi, Jókait azonosítja Timárral, Jókainét Tímeával, Lukanics Otíliát pedig Noémivel, szerinte: "Amiről nappal beszéltek, amit éreztek, amit elgondoltak, azt este a költő beleöntötte "Az aranyember"-be. Így készült a regény, az egyik világ számára, a másik nagy titokban." (Mikszáth Kálmán = ) Lipták Gábor: Jókai Balatonfüreden. 26.)

Hogy ezeket az élményeket, történeteket, különös hangulatú helyeket Jókai rendezett sorba állíthassa egy egésszé formálva őket, megfelelő szilárdságú főtengelyt kellett keresnie. És meg is találta. A Duna lett ez a tengely, amely összeköti a regény epizódjait, a Kárpát-medencét átszelő folyó képezi az összekötő vagy éppen elválasztó hidat - és ez nem paradoxon (a kérdés: törésvonal-e vagy se haladásiránya) - Az arany ember szerkezeti egységei között, úgy, ahogy összeköt kilenc országot, kultúrákat, nyelveket, hagyományokat, politikai és társadalmi rendszereket.

Jókai ekképp kezdi Az arany ember című regényét, a Vaskapu leírásával: "Egy hegylánc közepén keresztültörve tetejétől talapjáig, négy mértföldnyi messzeségben; kétoldalt hatszáz lábtól háromezerig emelkedő magas, egyenes sziklafalak, közepett az óvilág óriás folyama, az Ister: a Duna." (J. M.: Az arany ember I. 5.) Már ebben az első mondatban is az ókori hagyományokhoz nyúl vissza, s a folyót az Al-Duna régi latin nevén nevezi meg, jelezve, hogy a kezdeti mítoszi időket a mával összekötő szál nem más, mint a nagy Duna. Hölderlin Az Ister című verse kapcsán Márton László Hölderlin Duna-mítoszáról beszél, amelyben a Duna "az utolsó antik eredetű istenség, akinek jelenléte még ma is érezhető." (Márton László: A folyamok kentaur természete = A Dunánál, 2002. 1.) Jókai az örökérvényű kérdés megfogalmazásakor a szoros keletkezését illetően az antik mitológiai istenekhez fordul segítségért: "Neptun alkotta-e ezt, vagy Volcan? Vagy ketten együtt? A mű istené!" (J. M.: Az arany ember I. 5.)

A pontos válasz kutatható ugyan, de az biztos, hogy isteni alkotás. Csak ő alkothat ilyen gyönyörűt és hatalmasat, az pedig, hogy Neptun vagy Volcan, azaz a tűz vagy a vizek segítségével készült a mű, már nem olyan lényeges filozófiai kérdés, hiszen a Duna rendelkezik mindkettőjük mitikus erejével.

A folyó valódi nagysága és Jókai mélységes tisztelete a Duna iránt már az I. fejezetben kitűnik, hiszen az ember nem illeti bármely folyót "a nagy, fényes folyam-ős" (Uo. 7.) megnevezéssel, amelyben a Duna-ősszöveg jelentkezik - ez egyfajta pretextus. Ez a megtisztelő cím csak annak az ősvíznek jár ki, amely képes legyőzni az útját álló torlaszokat, tajtékozva áthatolni a sziklákon, amely ha kell, a némaságnak is "isteni" hangot kölcsönöz. Csak annak a folyónak, amely képes uralkodni minden felett, beleértve az embert is, tehát az egyénnek meg kell vívnia a maga héroszi küzdelmét az ősvízzel.

Jókai antropomorfizálja a Dunát: mintha érző ember becsületéről lenne szó, úgy korholja Fabula uram a tisztítót, amikor az a folyóba köpi bagóját, "azt a Duna nem szereti." (Uo. 17.) Ugyanakkor a Dunától félni, rettegni is kell, hiszen ő képes ezreknek halálát okozni, ő akaratlanul is terjeszti különböző fertőző betegségek vírusait, történetünk során éppen a keleti pestist. A Duna szinte bálvány, akit mély tisztelet övez, azonban erejétől, hatalmasságától mindenki fél.

Timár Mihály sokszor megjárta már az utat a Vaskapun át, igen járatos volt az őt körülvevő, mesélő "kővé vált könyvtárban" (ez Jókai metafórája), melyben: "a sziklák nevei kifelé fordított könyvek sorai, aki azokat ki tudja nyitni, egy-egy regényt olvashat belőlük." (Uo. 18.) És ki az, aki ki tudja nyitni őket? Az olyan emberek, mint Timár Mihály, akiknek még van Duna-olvasatuk. Timár ismert minden sziklát, szigetet, barlangot, forgatagot, és ezekből a "sziklákba vágott betűkből" (Uo. 18.) olvasta ki Mirko és Miléva történetét, Szent Péter sírjáról szóló népmondát, Szkülla és Kharübdisz (Jókainál: Scyilla és Charybdis) mítoszát. E történetekkel próbálta elterelni a törékeny Tímea figyelmét az állandóan fenyegető veszélyről. Csakhogy e közben Timár figyelme is az alig tizenhárom éves lányra összpontosul, aki "magas, nyúlánk alak és komoly, szoborszerű arc, tökéletes antik vonásokkal, mintha anyja a milói Venus arcán feledte volna szemeit valaha." (Uo. 15.) - és nem a félelmetesen közeledő kövekre, melyeken a hajó zátonyra futhat. Jókai az al-dunai "kővé vált" világban Tímeát az ókori szoborhoz hasonlítja, így a kő-szobor motívumok révén teremt kapcsolatot a mítoszi világot idézve az antikvitás és a közép-európai történelem között. Ezekben a percekben Tímea Fabula Jánost - aki figyelmeztette Timárt - a hajósokat megrontó rajnai tündérre, a Loreleire emlékezteti, legalább is az olvasóban előhozza ezt a képet - (a Rajna pedig a Duna mellett a romantika másik nagy folyója).

A kormányosnak, Fabula Jánosnak is van Duna-olvasata, erre beszélő neve is utal: "Fabula deákul azt jelenti, hogy mese." (Uo. 36.) Ő közvetlen viszonyban áll a folyóval, így Duna-képe különbözik Timárétól, Fabula Jánosnak tapasztalati olvasata van - egyéni mese-reflexiója. Noha a neve Fabula, mégsem mesél a folyóról; ismerte a hajóshagyományt: "ismerte azokat a sziklákat, amik mellett elmaradoztak, hogy azt is meg tudta volna becsülni hány lábnyit áradt körülöttük a Duna a múlt hét óta." (Uo. 31.) -, állandó Duna-tapasztalattal rendelkezik.

Jókai számára a Duna mint ősfolyam pretextus, mely a mítoszi hagyományokhoz nyúlik vissza. Timár mítoszolvasata már intertextuális olvasat, mert mint hajós állandó Duna-szövegköziségben él, és mindig különböző Duna-olvasatokat alakít ki magának. Tud a helyhez kötődő történetekről, de hozzájuk nyúl, ezzel elmozdítva a mítoszt. Timár olvasata visszavezet az antikvitásig, de benne van a közép-európai soknyelvű kultúra (a kultúrköziség) és a "lenti" Duna is feltűnik az új mitológia - és ekkor megteremti magán-mitológiáját is. Így alakul ki Timár Mihály Duna-olvasatában a mitológia-köziség.

A Duna mint a goethei "ősegy" jelenik meg, mely sokféleképpen olvasható (mint pl. a Biblia), és e sokféle olvasási lehetőségből következik mitológiai lényege. Ezek az előre és hátra ágazó Duna-kijáratok vezetnek vissza a mitológiához, ebből jön létre maga a szövegköziség is.

Az arany ember Dunájához hasonlóan József Attila A Dunánál című versében a folyó az Egy, ő az idők tanúja, ő maga a múlt, jelen s jövő. A költemény a folyó látképével indul, majd koncentrikus szerkezetet alkotva, "a Duna egymást ölelő hullámainak látványával zárul, meggazdagodva azzal a szellemi tartalommal, amely a gondolatmenet során gyűlik föl a vers medrében." (Tverdota György: A Dunánál ciklusszerkezetéről = Irodalomismeret, 2002. 2-3. 83.)

Petri György például már ironikus módon közelít a Duna-mítoszhoz, ez az ő magán-mitológiája, ennek következtében A Dunánál című versében a folyó demitizáció áldozata lesz. Petri Duna-mítosza kitágul - nem csak a magyarok lakta vidékek összekötő fonala, hanem egész Közép-Kelet-Európa meghatározójává válik a folyó.

Illyés Gyulának A Dunánál Esztergomban című versében, Jókaival ellentétben, a Duna a közép-kelet-európai felosztottság jelképeként jelenik meg, a térképek vörös országhatára jut eszébe a folyamról.

A Tatalia szorosban, a szelíd, alföldi, lusta folyó felveszi hegyi jellegét, és kitartóan kell küzdenie az öreg, ellenálló kőzetekkel, ezt a véres harcot így írja le Jókai: "A Tatalia-szoros közepett jártak, ahol a Duna már kétszáz ölnyi széles, s a legmeredekebb esést képezi. Olyan ott a folyam, mint a zúgópatak; csakhogy a Duna van benne (...) Jövőnek és menőnek itt ezen a helyen összetalálkozni nem tanácsos, mert a kikerülés sok veszedelemmel jár. Északnak számos szirtfok rejlik a víz tükre alatt, miken fel lehet akadni, délen pedig képződik a nagy örvény, melyet a kőszigeten ismét összeömlő két folyamág képez, s ha az magához ragadja a hajót, nincs emberi hatalom, mely megszabadítsa. (J. M.: Az arany ember I. 19.)

A mai olvasói térbe behatol Esterházy Hahn-Hahn grófnőjének vonatkozása, miszerint a Duna "a Kazán szorosban él utoljára igazán." (Esterházy Péter: Könyvek = Hahn-Hahn grófnő pillantása. 394.)

Ilyen körülmények között kellett a hősöknek megküzdeniük az egyébként is nagy veszélyt jelentő malommal, amelyet az ár sebesen sodort feléjük. Jókai mindvégig érezteti a Duna nagyságát és uralmát: "A folyam olyan hullámokat hányt e helyen, hogy az öt férfi el-eltűnt a hullámvölgyben, s a másik percben ismét fenn lebegett a szilaj habgerinc tetején, hányatva a megbomlott ár által, mely habzott alatta, mint a forró, bugyborékoló víz." (J. M.: Az arany ember I. 21.), hogy még nagyobbnak tűnjön Timárék diadala a folyó veszélyei felett, ez Jókai romantikus írói gondolkodása, így teremtett héroszokat.

A Duna végletes erőkre képes: vize (amely toposz), hol hideg hegyi pataké, hol forró és bugyborékoló; a Duna jelent szörnyű veszélyt hajósaira nézve, de egyben szépet is tartogat számukra pl. a fehér cicát, a mormotákat, a színes aljzati kőzetek között úszkáló halakat, Timár "szép meséi" is a Duna ajándékai Tímea és az olvasó számára, a Senki-szigete is a folyó ajándéka: a Duna alkotta és a Duna kölcsön adta az új életre vágyó asszonynak és gyermekének a kormányos által ismeretlen földalkotást. így születet a Senki-szigete, a Duna jutalmaként a társadalomból kiszorított emberek számára: "Az úristen és a királyi Duna adták azt, s én őnekik minden nap megköszönöm." (Uo. 90.)

A sziget is toposz - a szigetfelfogás a kezdetektől él az emberi tudatban -, de a narráció felséges ajándékként mutatja be, mert egyetlen lehetőségként értékelődik át az egyén számára.

A folyó véglegessége (romboló és ajándékozó jellege) mindennek ellenére nem paradoxon, mert az belefér a romantika gondolkodásába.

Jókai érzékelteti, hogy itt nem holmi akadályocskákkal kell szembeszállni, hanem a nagy folyammal, a mítoszi őserővel Jókai a vizet a földdel együtt elemi erőnek nevezi (a mitológiában is így jelennek meg), melyeket Milethoszi Thalész óta a levegővel és a tűzzel együtt őselem-variánsoknak tekintenek, s noha ezek filozófiai őselemek, Jókainál fontos szerepet kapnak, hiszen a víz és föld határozzák meg a Duna és a szárazföld kapcsolatát.

Jókai a Dunát, mint tulajdonnevet írja le - a Duna név komplexitást jelent, egy olyan folyóról olvasunk, melynek arca, arculata van. A tulajdonnév Barthes szerint: "összeg és jel közé egyenlőségjelet tesz, azaz vonások komplexumát egyetlen nominális elemmel helyettesíti." (Barthes, Roland: S/Z. 125.) Jókai egy behatárolt Duna-képet alakít ki az Al-Duna nominális elem használatával.

A Senki-szigete, mint név is kapcsolható a mitológiai olvasathoz, hiszen Odüsszeusz pl. Senkiként mutatkozott be a Küklopsznak.

A folyam ereje emeli ki, hogy hőseinek jó tulajdonságait és tapasztaltságát hangsúlyozza: "Ez a legveszélyesebb hely a világ minden hajósára nézve. Itt ezen a helyen süllyedt el a legtöbb hajó. És e veszélyes szirtfenekű tavon keresztül mégis van átjárás, hanem azt kevés hajós ismeri, s még kevesebb merte valaha felhasználni." (J. M.: Az arany ember I. 29.) Timárnak azonban léteztek olvasatai róla, és merte vállalni az átkeléssel járó kockázatot, így másodszor is megmentve a Szent-Borbálát emberestül, rakományostul.

Jókai ír a bóráról, a fergeteget keltő dunai szélről. Ez valóban egy viharos erejű szél, de nem a Pannon-medence keleti peremén fúj, hanem az Adriai-tenger keleti partvidékét uralja. Az író azonban határtalan képzelőereje segítségével vonatkoztatja a távoli szél tulajdonságait az al-dunai tájra. Hasonló átszövésekkel és ötvözésekkel készült el az egész Al-Duna és a Vaskapu leírása. A még sosem látott tájat és a Duna által keltett borzalmakat, félelmeket és titokzatos veszélyeket nagy képzelőerővel írja le; vagy inkább festi le, hiszen az események és a környezet is piktúrák sokaságaként tárul az olvasó elé. Jókai nem a földrajzilag létező, valódi Al-Dunáról ír, hanem annak elemeit variálva sorakoztatja fel, számára és története szempontjából is kedvező irányba terelve. A konkrét térhez kötődő legendákat, meséket és történelmi mondákat meséltet el főhősével, így nem csak egy újabb, egy komplexebb Al-Dunát alkot meg, hanem egy sajátos dialógust alakít ki a Duna és Timár Mihály között.

Jókai romantikája nem öncélú csodagyűjtemény, hanem tudatosan felépített, megszerkesztett jellemzési módszer, és erre a legékesebb bizonyíték ez a romantikus Duna-beszéd, melynek kulcsa az én (timári én) és a Duna dialógusa, s mindez az olvasó számára szinte Duna-diskurzussá terebélyesedik.

Jókai sajátos Al-Duna-képe kapcsán felmerül az ecói kérdés: "Mennyire lehetünk bizonyosak a valós világnak azokban az elemeiben, amelyeket a szerző tévesen vesz bizonyosra?" (Eco, Umberto: Hat séta a fikció erdejében. 135.) Azonban Jókai fiktív Dunája oly hatásos, oly hitelesnek tűnő, hogy amíg a műben élünk, megszűnik a valós világ, s a képzeletbeli veszi át a helyét, az lesz az új valóság, amelyben Timár Mihály Duna-olvasatai fikcióként hatnak.

Arany János ladikja lefelé úszott a Duna vizén, Esterházy is lefelé halad a Dunán, Jókai Szent-Borbálája is a lenti Dunán halad, de a hajózás iránya fordított, felfelé halad. Közép-Európa labirintusaiban kanyarognak, azzal a különbséggel, hogy Timár még csak a "bejáratnál tart", az említett könyvek szerzői, én-narrátorai pedig a labirintus-nézőpontból tekintenek lefelé. Hölderlin így ír a Duna folyásirányáról: "Ő pedig mintha nagy erővel / Visszafelé haladna és / Úgy vélem, alighanem / Kelet felől jön." (Hölderlin: Az Ister = A Dunánál, 2002. 1. 25.) Az ő Dunája is "visszafelé folyik", keletről vonzza nyugat felé a népeket, seregeket.

A Duna vize tökéletes gyógyír is egyben. Timár Mihály nem félt a betegségektől se a Dunán, hiszen tudta: "aki a Dunán jár, az egész patikát magával hordja, mert hideg víz mindent meggyógyít." (J. M.: Az arany ember I. 108.) Nem ijedt meg látva az önkívületben levő, lázas Tímeát sem, mert tudta, a folyóvíz és ő együttesen képesek meggyógyítani. Itt kapcsolatba kerül a régi mitológia, a hideg folyóvíz gyógyhatása révén a magán-mitológiával, mely Timár képességeiben jut kifejezésre.

A Duna az élet vizeként, mint irodalmi toposz jelenik meg a hajóstemetés alkalmával, melynek lényege a vízbe (folyóba, tengerbe) való temetés, így a Duna ad új lehetőséget, új otthont a büntetés elől a halálba menekülő Ali Csorbadzsinak.

Amikor a "dunai út az alföldi magyar rónán egészen unalmassá válik" (Uo. 116.), azt hinné az olvasó, ezzel véget is ért a Szent-Borbála kalandos útja, a Duna síksági folyóvá válik, egyhangúvá. Amint peregnek a szemek a homokórán, úgy folyik tova a Duna vize, de egyszer csak feltűnik a hold, melynek vörös fénye megtörik az esti Duna habjain. A vörös félhold, amely mély titkát még nem fedte fel, gyanús fényével elárasztja a veszélytelennek hitt Dunát. Ezzel új időszámítás kezdődik - a monotonitásban hirtelen fordulat áll be, felgyorsulnak az események. Ott, ahol Timár bekötött szemmel is elkormányozná a hajót, ott fut tőkére a Szent-Borbála.

Az antropomorfizált folyó igazságot szolgáltatott - szinte eposzi igazságszolgáltatás ez - elvette a jogtalanul birtokolt, valószínűleg harácsolással összegyűjtött kincset.

A Duna nem csak teret és időt köt össze (nem csak kronotoposz), az epikus történet megértésének a kulcsa is a Dunában rejlik. Minden titok nyitjának a Duna az egyetlen ismerője.

Timár Mihály kettős élete során is gyakran visszajárt a Dunához, a parton sétálgatott, gondolkodott, emlékezett a boldog napokra. Úgy érezte, a folyó az egyetlen, amely összeköti kedvesével, hiszen az folyik északról délre, s közben az ő gondolatait is sodorja magával Noémi felé, a szigetre.

Timárnak bizonyságot kellett tennie a Duna előtt, hogy érdemes a kincsekre, és Tímea kezére. Ezúttal bizonyítania kellett, hogy megérdemli otthonául a Senki-szigetét. A bizonyságtétel pedig az áradó Dunán való átkelés volt: "A Duna rettenetes úr volt akkor, ki haragjában erdőket szaggatott ki gyökereiből; a hátára szállott ember csak egy féreg, mely szalmaszálon úszik. Hanem ez a féreg dacolt vele." (Uo. 154.) E harcban benne rejlik Jókai modernsége: a kép a kafkai átváltozást idézi a mai olvasó szemszögéből.

A megáradt Duna mint tengerszöveg

Jókai a Kárpáthy Zoltán című regényében örökíti meg az 1838-as nagy pesti árvíz történetét. Ő a Duna áradását isten próbatételeként fogja fel: "nagy, megpróbáló istencsapása, melyből, hogy újjászülettünk, ez tudatja velünk azt a vigasztalást, hogy sokáig fogunk élni." (J. M.: Kárpáthy Zoltán I. 154.) Jókai árvíz értelmezése kapcsolható a régi magyar irodalom büntetés elméleteihez.

A Duna teljes egészében megsemmisítette Magyarország fővárosát, porig rombolta házait, földönfutóvá tette lakóit, de: "Aki önmagát újrateremteni képes, az halhatatlan." (Uo. 248.) És a magyar nép képes volt pár év elteltével egy még szebb, még pompásabb fővárost építeni, újrateremteni önmagát. A magyar nemzet eme elszántsága és küzdőereje Jókai reformkori történelem-olvasatából eredeztethető. Széchenyi szállóigévé vált mondata: "A múlt elesett hatalmunkból, a jövendőnek urai vagyunk. Sokan azt gondolják, Magyarország volt, én azt szeretném hinni: lesz!" (Széchenyi István: Hitel. 270.) is azt sugallja, a magyar nemzet még évszázadokon át magáról sokat hallatva fog élni. A vízből való újjászületés utal a bibliai özönvízképre, a magyarság lesz Noé bárkájának közössége.

Ha nincs a Duna haragja, akkor nincsenek a nagy tettek és változások sem. A Duna küzdésre, élni akarásra ösztönöz. A szerző teljes bekezdéseket alkotó körmondatokkal mutatja be a folyót, de nem a lustán haladó alföldi Dunát, hanem a bőszt, a decembertől állandó áradásban levőt. Látványként mutatja be a márciusi vészhelyzetet, azt, hogy hol és mikor kell leginkább tartani a jégtáblák által alkotott jégtorlaszoktól, és azok áradásától. A márciusi vészhelyzet egy metatextus; allúzióként is felfogható, hiszen már a szabadságharc után írja Jókai.

A fenyegető veszélyről tudomást sem véve március 14-én este Tarnaváry hétszemélynök úr otthonában fényes estélyt rendeztek, ahol megjelent a város előkelőségeinek nagy része. Nem vették komolyan az áradást, mintha az csak mese lenne: "Aztán Pest jól meg van védve, nagy gát fogja minden oldalról körül. Ha éri is valami baj, az legfeljebb a külvárosban lesz érezhető. Ilyesmi sokszor előfordult, a józsefvárosi vityillókból kiönti a rongyos embereket, de ott a palotákban arról semmit sem tudnak. Azután nem is illik fölösleges aggodalmakkal rémíteni a szegény köznépet, sőt még igen célszerű és megnyugtató, hogy lássa mindenki, miszerint a legműveltebbek éppen nem aggódnak, hogy félelem nélkül járnak mulatságaik, kedvteléseik után, tehát nem félhet senki semmitől." (J. M.: Kárpáthy Zoltán. 156.)

A Duna összekötő szereppel bír, hiszen a külvárosban élő szegény köznép és a nemesség "egymástól független" életet él, két külön világban léteznek, de a Duna ott van mindkét világban.

Talán éppen a társadalmi magasabbrendűség-érzet és lenézés volt a Duna haragjának az oka. Jókai mulatsághajhász nemessége megelőlegezi a Magris Habsburg-mítoszában említett új embertípust, amely az élet komolyságáról megfeledkezve, álarcok mögé rejtőzve, önbecsapással játssza szerepét.

A Duna-dialógus elkülönítő szerepű is, ennek kapcsán válnak mássá az egyes hősök: az ifjú Kárpáthy Zoltán is ilyen elkülönböződő szereplő, aki csuromvizesen visszatérve az áradó folyótól a többiek kérdésére válaszolva csak megemlíti a megmentett és a Rákoson elszállásolt kilenc embert, de igazi hőstettét szerényen elhallgatta.

Jókai két nézőpontból szemlélteti a Duna áradását és az elkülönböződő ifjú hős cselekedeteit: közvetlen narrációval, illetve a mások által tovább mesélt, már történetté alakított változattal, melyek révén szinte azonnal anekdoták kapcsolódnak az eseményekhez.

"Az egész környék egy nagy kék tenger színe, melyen nagy fehér tömegben úsznak az elszabadult jégtáblák, s a fehér jegek között néhol egy-egy tömeg, - valami távolból elhozott hulla." (Uo. 167.) Minden felé csak vizet látni, egész falvakat öntött már el, mindenhol menekülők, és úszó jégmezők körös-körül.

A magyar irodalomtörténet szempontjából jelentős a Szőke Duna - Kék Duna kérdése. (Lásd: Kovács Sándor Iván: "S merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának." = Új Forrás, 2000. 9. 49.) A XVIII-XIX. századi költészet Dunája minden kétséget kizáróan szőke - Berzsenyinél, Aranynál, Battyányinál, Vörösmartynál, Vajda Jánosnál. Magris felveti a Duna-szín kérdését, szerinte a Duna szőke, de szőkesége csak francia udvariasság: "A Duna nem kék, ahogy Karl Isidor Beck költeménye állítja, amely Strauss keringőjének elbűvölő és hazug címét ihlette." (Magris, Claudio: Duna. 190.)

Jókainál a kék Duna jelenik meg, de ez nem a Monarchia derűs identitását és önbizalmát kifejező kékség, nála a tengerképzethez kapcsolódik. Egyébként Jókai Dunája sem nem kék, sem nem szőke.

"A jég sokkal zajosabban és sűrűbben jött, mint azelőtt, s a Duna oly szemlátomást áradt." (J. M.: Kárpáthy Zoltán. 170.), ilyen körülmények között, az őrnagyék sikertelen próbálkozása után Zoltán saját életét kockáztatva - "mert itt ezrek megmentéséről volt szó, nem az enyimről" (Uo. 173.) bátor férfiként gyújtotta meg a puskaporral töltött facső kialudt kanócát. Így mentette meg az ifjú Pestet a folyó egyik kitörésétől, és érte el a fékezhetetlen Duna pár hüvelyknyi apadását.

Az emberek csodálták, a nők ájuldoztak a történetet hallva, pedig ilyen helyzetben nekik is kint kellett volna tevékenykedniük a töltésnél, és hasonló helyzetben megtenni ugyanezt. Csodájára jártak az újtéri szökőkútnak, mondva, megelevenedett Mózes története, gyönyörködtek a látványban, pedig sírni több okuk lett volna.

És Tarnaváryék palotájában tovább mulatoztak, pezsgőt bontottak. Senki sem törődött a terjeszkedő folyóval. Amíg nem fenyegette őket a közvetlen veszély, úgy viselkedtek, mintha nem is lenne semmi szokatlan a városban.

Bekövetkezett a vész, amiről sokan azt hitték, nem történhet meg soha. A Duna megmutatta hatalmát és erejét, áttörte a gátakat, és földet rengetve ömlött medréből a víz. Hirtelen "tengeróriássá" fokozódott az alföldi folyó. Csak ekkor tudatosult a veszély, a rémség a vigadozókban, ekkor tisztázódott le előttük egy lehetséges jövőkép, de ha az nem is, a jelen igen. A veszélyben meggondolatlan viselkedéssel próbáltak menekülni a zárt szobából, amely az egyén lélekállapotával is kapcsolatban áll. A szoba-képzet szemben áll a tengerré fokozódott Dunával, s végül a határtalan relációja behatol a behatároltba.

Zoltán vállalkozott Kőcserepyék egyetlen leányának megmentésére, nem is sejtve, hogy azok halálos ellenségei. Ismét felvette a harcot a bősz Dunával, a víz ősi erejével. Amikor mindenki menekült az özönvíz elől, ő, a hérosz akkor gázolt lovával a jéghideg vízbe a Kőcserepy villa felé, csupán a segítőszándék által vezérelve.

Mintha árverésen lettek volna szegény menekülők, csakhogy itt az életük volt a tét, nem egy "ócska tárgy"; aki többet fizet a dereglyéért és a révészért, az marad életben. Hogy mi lesz azokkal, akik nem tudnak fizetni: A szerencsétlen koldusasszony sorsára jutnak, vagy, ha szerencséjük lesz, arra jár a Kovács által a Privoszkyban toborzott ifjúság vagy Wesselényi Miklós és csapata.

"Két-három helyen ömlött keresztül a víz a megbontott gát felett, zuhogó dörgéssel szaggatva tovább a veszélyes töltést. A sötét éjszakából messze kifehérlettek a zuhatagok, s mint amikor felhőszakadás után a hegyekről alázúg a rögtöni ár, olyszerű moraj terjedt el a város két oldalán, mely e percben tökéletesen sötét volt." (Uo. 198.)

A veszély nőttön nőtt. Már nem lehetett átjutni Pestről Budára - a Duna megtörte az átjárhatóságot, addig fokozta a víz erejét, míg az teljes elválasztó szereppel nem bírt. Zoltán továbbra is törtetett előre a tóduló zajban, igyekezett Vilma kisasszony megmentésére. Paripája fáradt volt, az éles jégdarabok kivérezték a szügyét, de a hűséges állat végig kitartott gazdája mellett, vele volt a legnehezebb pillanatokban is. Mintha az egész egy mese lenne a legkisebb királyfiról és hű paripájáról, és talán az is: Jókai meséje.

Zoltán már az összeomlás szélén állt, amikor megjelent egy tutajjal Wesselényi Miklós és csapata. Tutajuk az intertextuális olvasóban a mítoszi tutaj képzetét is felidézi. Vilma volt az egyetlen, aki "örült" a Duna áradásának, mert szerelmét a megmentő szerepében láthatta, a fiút, aki miatt már a halál küszöbén volt, hiszen ő Júlia, aki nem szeretheti Rómeót, mert az Montague. Vilma Shakespeare Júliájával szemben nem tudott lázadni a család ellen, nem mert szembefordulni anyjával, a "filozóf nővel".

Jókai több ízben is beiktatja a meseformulákat: három nap, három éjjel harcoltak a nagy vízzel, küzdöttek emberéletekért - nem csak meseszerűvé, de mítoszi erejűvé téve a történetet. A tizennégy éves Zoltán is ott maradt Wesselényi csapatában, hogy összefogva, közösen győzzék le a nagy folyót.

A Kárpáthy Zoltán héroszai - fiktív és történelmi személyek közössége - szálltak szembe a Duna ősi erejével, és győzték le. Zoltán, Wesselényi csapatával és még sokan mások felvették a harcot a nagy vízzel, dialógust folytattak a Dunával; küzdelmük már elindult a mitizálódás felé vezető úton.

Jókai Az arany emberben Teréza által artikulálta a megállapítást, a Kárpáthy Zoltánban a narrátor mondja ki, hogy a dunai árvíz valójában "Isten látogatása Pest felett" (Uo. 245.), azaz a Duna nem más, mint Isten akaratának végrehajtója.

Jókai mitologizáló attitűdje

A mítosz fogalma több szempontból is kapcsolatba hozható Jókai opusával. Regényeiben a prózaepika műfajai közül találkozhatunk krónikákkal, anekdotákkal, zsánerképekkel, mesei és eposzi jelenetekkel, de megtalálhatók a legendák és a mítoszi elemek is. A mítikus motívumokat alkalmazva olykor az ősi mese- és mítoszkincshez nyúl, és azokat illetve egyes részeit, elemeit vagy csak szereplőit emeli be saját fiktív világába. A Kárpáthy Zoltán olvashatunk ilyen mítoszba illő jeleneteket - erre Nagy Miklós is hivatkozik: amikor a halott Fanny megvédelmezi a Kárpáthy kastélyt a betolakodóktól, és egyetlen fiát a cselszövésektől; vagy amikor a nagy dunai árvíz idején Zoltán, az ifjú hős megmenti a gyenge, védtelen Kőcserepy Vilmát. Máskor az antik hagyományokban keresgél, kölcsönöz egy-egy nevet, eseményt: például, amikor Neptun és Volcan isteneket emlegeti, vagy amikor a Dunát Isterként nevezi meg. Tímea személyleírásakor is az antik hagyományokhoz nyúl vissza, amikor a milói Vénuszhoz hasonlítja.

Jókai Mór nem csak felhasználta az ősi mítikus elemeket, hanem ő maga is "mítoszteremtő". Nagy Miklós így ír erről: "éreznünk kell a mítoszteremtést: a költő szakadékokat mélyít Komárom és Pozsony közé, a színek erős kontrasztjával állítja szembe élete két szakaszát." (Nagy Miklós: Jókai Mór alkotásai és vallomásai tükrében. 10.) Ez a modell fel-feltűnik Jókai visszaemlékezéseiben.

Bori Imre írja: "Az íróban intenzív a vágy az ember és a világ, az ember és énje összhangja után." (Bori Imre: Varázslók és mákvirágok. 9.) Jókai hősei ezt a harmóniát gyakran a természetben lelik meg, ott találnak rá önmagukra, értik meg a világ és a természet rendjét.

Regényeiben a reformkor világát, így a Kárpáthy Zoltánban is, az évtizedek során történelem-olvasatként tudatosodott időszakként írja meg. A kor eseményei már egy sajátos mitizált valóságot tükröznek, melyet Jókai a "valóságnak önmaga fölé emelésével" (Barta János) teremtett meg.

A folyót a romantika és a századelő költői a sors kifejezőjének tartották: "a folyó az emberi egzisztencia, a sors jelképe, ahogy a forrásból, a születéstől halad számos kanyart téve, hol sietve, hol lassabban a cél, a tenger felé, ahol léte véget ér. A folyó azonban nem csak az egyéni létezés és sors jelképe lehet; olvashatták és olvasták belőle közösségek jellemzőit, hazák, országok képének sajátosságait is." (Kiss Gy. Csaba: Folyók mint nemzeti jelképek = Irodalomismeret, 2002. 2-3. 45.) Jókai tengerképzete azonos a Dunával, ez a folyó nemcsak beletorkollik, hanem az író tengerré fokozza - ez Jókai magán-mítosza. A Duna Magyarország földrajzi mitológiájának fontos alkotóeleme: "maga a haza egésze is sajátos kozmosz, a környező káosztól elkülönített tér". (Uo. 45.)

Jókai "a Dunában" fogalmazza meg egyéni meglátásait, sajátos gondolkodásmódját. Az író vallásos (kálvinista) szellemben nevelkedett, keresztény hívő volt, a Kárpáthy Zoltánt és Az arany embert olvasva mégis egyfajta panteizmust figyelhetünk meg. A természet, ez esetben a Dunát, ha nem is azonosítja istennel, de egy eviláginál magasabb szerepkörbe helyezi. A természet morális felmagasztalása a Rousseau-i természet és társadalom, ember és polgár viszonyának szembeállítására emlékeztet, melynek gondolatmenetét a romantikusok vezették végig. "A földi éden nagy mítoszát szövi Jókai tovább az általa teremtett al-dunai szigettel, ahol megvalósulhat ember és természet összhangja, s a polgári világban önmagával is meghasonlott arany ember igazi önmagára lelhet, miközben a természettel folytatott küzdelemben maga is a természet részévé válik" - írja Laczházy Gyula. (Laczházy Gyula: A Rajna és a Duna = Uo. 51.)

A Duna képezi a kapcsolatot a hagyományos megértés és a mai megértés között. A Duna az, "aki" alkotni képes, aki újat tud teremteni, de ha úgy látja jónak, percek alatt romba dönt mindent. A hősök jó tulajdonsága, egyéni nagysága, rátermettsége is a folyóval vívott küzdelem során kerül felszínre. Zoltán is e nemes küzdelem során válik felnőtt férfivé tizennégy évesen. A Duna ural, irányít - Timár hisz a folyóban, életét adja neki, s így sorsa harmonikus és szétválaszthatatlan egységbe olvad a folyó sodrásával.

Ravasz László interpretációja szerint Jókai álomvilágba menekült, mert nem akart tudomást venni a valóságról, úgy véli, ha nem rendelkezett volna írói tehetséggel, ő lett volna a magyar Don Quijote, de így létrehozhatta művészi világát, és meséi révén teljes életet élhetett, és ez a percepción kívüli, fantáziájában megélt szellemi élet teremtett teret mítoszképzésének.

A Jókai szövegek egyénítik is a megnevezett Dunát, és ezzel a magán-mitológiai vonatkozásokhoz kötődnek.

Jókai a "Habsburg-mítosz" valóságában

A természet hatalmának felismeréséből következett, hogy akkora szerepet tulajdonít az őselemek, kiváltképp a víz erejének - a hatalmas folyamnak, amely összeköt régmúltat és jelent, nyugatot és keletet, mely összeköt nemzeteket, összetart egy magyar hazát, egy dualista birodalmat - egy még létező, ám később "darabolt" Közép-Európát. Jókai Duna-képzetének sikerült összekapcsolnia valami hasonlót, mint amit a kossuthi Duna Konföderáció lett volna hivatott összefogni. A dunai szövetség eszménye, mely összefogná Kelet és Nyugat határállomásainak népeit, csak a Jókai-világban válik lehetségessé, neki sikerül összhangot teremtenie az életet jelentő nyugati (Esterházy szavaival) "gazdag Duna" és a halált hozó keleti "szegény Duna" között. Jókai képzete éppen abban különbözött Esterházyétól, hogy nem különbözteti meg olyan módon a lenti és a fenti Dunát. Az Al-Duna inkább Timár jellemformálásának szempontjából jelentős. Hamvas Béla utal arra: "az egység nem is valósult meg később sem, egyedül / Jókai műveiben."(Hamvas Béla: Az öt géniusz = Jókai Mór [A szellem zónái].53.)

Jókai Mór a Habsburg-birodalom írója, de jelen szemléletében az utókor világképe is feldereng. A szabadságharc óta a kiegyezés szorgalmazója volt, így noha az Osztrák-Magyar Monarchia létrejötte egy új korszak nyitánya a Duna völgyében, az ő munkásságában nem hozott radikális változást. Jókai Dunáját összeköti Bécset, Pozsonyt, Budapestet és Belgrádot, összetartja a Habsburg Ausztriát, vagyis Közép-Európát.

A Habsburg-mítosz megjelenik Jókai valóság-átlényegítő folyamataiban, "mesevilágában" a történelmi- társadalmi valóságot egy fiktív, illuzórikus valósággal helyettesíti. A monarchikusság tipikus jegyei, melyek a birodalom széthullásával erősödtek fel, előrevetítődnek. Jókai munkásságában: pl. Az arany emberben is megjelenik a "kafkai" bürokrácia labirintusa: "Timárnak csak bele kellett lépni a labirintusba, és soha ki nem találni belőle többet. Az udvari kancelláriától fogják utasítani a Hofkammerbe, onnan átteszik dolgát az oberste Justizstellehez, az belekeveri a Polizeihofstellet, az belekergeti a geheime Staatskanzleibe" (J. M.: Az arany ember I. 158.); csakhogy Jókai romantikus Timárja ravaszságával, furfangjával túljárva a tanácsadók eszén azonnal kiismerte magát a jozefinista hivatalok útvesztőjében.

A monarchikusság, a Habsburg-mítosz azonban csak a birodalom szétesése után válik igazán hatásossá és érdekessé az irodalomban, írja Claudio Magris. Ekkor válik igazán mítosszá.

Jókainál még valóság a Habsburg-mítosz, még létezik Közép-Európa, létezik a Monarchia.

Befejeződő Duna-reflexiók

A tanulmány végéhez érve választ kellene adni a kérdésre: kapcsolódik-e Jókai Duna-olvasata a Duna-mítoszhoz. De a felelet továbbra sem egyértelmű.

A mítoszinterpretációk révén tisztázott mítosz-fogalom segítségével kutatható a Jókai-féle mitizált Duna-kép, mely, noha mindig valami hasonlót hoz felszínre, mindig újraolvasható. Más volt a korabeli recepció, mint a mai befogadás, de a kettő nem különül el élesen, dialogizálnak egymással.

A Jókai Duna-olvasatban benne rejlik a haza fogalma, Magyarország (a Kárpát-medence) és az osztrák birodalom kapcsolata. Magába foglalja Jókai történelem-olvasatát és világszemléletét. A Duna törésvonalat képez, mely elválaszt tereket, időket, embereket, ugyanakkor össze is kötheti azokat.

Motívumai révén kapcsolatot teremt az antikvitás mitológiája és luhmanni újmitológia között, létrehozza magán-mitológiáját.

Fontos a folyó különböző Duna-szövegekben megjelenő haladásiránya, melyet az alvilág folyójához hasonlóan képes változtatni. Jelentős a Duna színének problémája is.

Jókai eszményíti a folyót, így a Duna, mint táj is mitizálódik.

A Duna szövegköziség és kultúraköziség, de felfogható ősszövegként, mely mindig olvasható, és részeiben is interpretálható.

Jókai Duna-textusa és a Duna-mítosz között felfedezhetőek bizonyos egyezések, hasonlóságok, a kettő azonban semmiképp nem egyenlíthető ki, hiszen Jókai még a Habsburg birodalmi valóságban élt. Műveiben, noha már egyes események, jelenségek megindultak a mitizálódás útján, előre vetítődnek elemek, melyek a Habsburg-mítosz szerves részét fogják képezni, ő még a magrisi értelemben felfogott Közép-Európa írója.

Jókai Duna-olvasata csak a mai olvasó tudatában kapcsolódik a Duna-mítoszhoz, térben és időben elhelyezve műveit, azok a magrisi értelemben csak a későbbiekben mítosszá váló kor képei, mozzanatai.

 

IRODALOMJEGYZÉK

A Dunánál, 2002. 1.
A Jókai-jubileum és a nemzeti díszkiadás története. - Budapest, Révai Testvérek Tulajdona, 1898.
Barthes, Roland: S/Z. Budapest, Osiris Kiadó, 1997.
Bori Imre: Varázslók és mákvirágok. - Újvidék, Forum Könyvkiadó, 1979.
Dávidházy Péter: Per passivam resistentiam (Változatok hatalom és írás témájára). - Budapest, Argumentum Kiadó, 1998.
Duna (Egy antológia). - Duna Kör, 1988.
Eco, Umberto: Hat séta a fikció erdejében. - Budapest, Európa Könyvkiadó, 1995.
Esterházy Péter: Könyvek: Hahn-Hahn grófnő pillantása. - Budapest, Magvető, 1993.
Fried István szerk.: (B)irodalmi álmok - (B)irodalmi valóság. - Szegedi Egyetem, 1998. 93-100.
Uő.: Lélektől lélekig (Osztrák - magyar - közép-európai összefüggések). - Szeged, 2000.
Uő.: Töprengések Kundera "Szépséges szép üveggolyójá"-ról (Kapcsolatok, hasonlóságok, jelenségek az irodalom Monarchiájában). - Szeged, 1997.
Uő.: Utak a komparatisztikában. - Szeged, JATE BTK összehasonlító Irodalomtudományi Tanszéke, 1997.
Gorebity József: Motívumkutatás és mítoszkritika. - Debrecen, Kossuth Egyetem Kiadó, 1998.
Gyeskó Ágnes: Irodalmi fogalmak gyűjteménye. - Budapest, Műszaki Könyvkiadó, 1996.
Irodalomismeret, 2000. 2-3.
Jászi Oszkár: A Monarchia jövője. - Budapest, Új Magyarországi Részvénytársaság, 1918.
Jókai Mór (A szellem zónái). - Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság, 1991.
Jókai Mór: Az arany ember. - Budapest, Akadémiai Kiadó, 1964.
Uő.: Az új földesúr. - Ua. 1963.
Uő.: Kárpáthy Zoltán. - Ua. 1963.
Uő.: Válogatott novellák. - Budapest, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1964.
József Attila összes versei. - Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1972. 330.
Kerényi - Nagy: Az élő Jókai. - Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum és a Népművelődési Propaganda Iroda, 1981.
Király István szerk.: Világirodalmi lexikon VIII. - Budapest, Akadémiai Kiadó, 1970.
Lengyel Dénes: Jókai Mór. - Budapest, Gondolat Kiadó, 1970.
Lipták Gábor: Jókai Balatonfüreden. - Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság, 1967.
Luhmann, Niklas: Látom azt, amit te nem látsz. - Budapest, Osiris Kiadó, 1999.
Magris, Claudio: A Habsburg-mítosz az osztrák irodalomban. - Budapest, Európa Könyvkiadó, 1988.
Uő.: Duna. - Ua. 1992.
Manojlović, Todor: Mor Jokai = Jokai Mor: Novi spahija. - Novi Sad, Matica srpska, 1951. 5-37.
Meletyinszkij, Jeleazar: A mítosz poétikája. - Budapest, Gondolat, 1985.
Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora. - Budapest, Országos Jubileumi Bizottság - Révai Testvérek Irodalmi Int. Rt. 1970.
Nagy Miklós: Jókai Mór. - Budapest, Korona Kiadó, 1999.
Uő.: Jókai Mór alkotásai és vallomásai tükrében. - Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1975.
Petri György: Amíg lehet. - Budapest, Magvető, 1999. 63-64.
Széchenyi István: Hitel. - Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1984.
Tokarev szerk.: Mitológiai enciklopédia I. - Budapest, Gondolat, 1988. 11-21.
Új Forrás, 2000. 9.
Új Horizont, 2000. 3.