Tóbiás Krisztián
Színésznők az erkélyen

1.

A holdvilág előcsarnokában
megolvadtak a falak
Emlékszel még?
Kilencvennyolc telén,
amikor a kompok
belefagytak a Dunába.
Beszélgettünk, hogy
így meg úgy kellene
és, hogy a színház meg a
szent őrület ami bedarál
minket. Mást kellene.
Valami újat, ami még
nincs és nem is volt.
Kinn az utcán,
Budapest hólatyakos utcáin
meg a metróban
(ablakain szétfolytak a csillagok)

Majd hívlak, mondtam.
Majd hívlak. mondom ma is.
Majd, ha ismét olvadozni kezdenek
a falak, Itt, bennem.
Addig is, ha olvadni kezd a jég
a Margit híd alatt,
néhanapján sétálj ki az erkélyre,
nézz körül. Mondd, mit látsz?

2.

Télikabátban sétálunk
a Szentkirályi utcától
a Semmelweissig.
Kezemben cigaretta,
nyakad körül boa,
az utcán latyak és
kutyaszar. Decemberdélutáni
idill. Ma ismertelek meg
és holnapra már el is fogsz
felejteni. Pedig kávét
is ittunk. Kávét csak a
számunkra kedves emberekkel
szabad inni. Például
a szüleimmel, minden délután.
Megittuk és már siettünk is
tovább. Te a színházba
Én az akadémiára.

Legközelebb, ha ismét
bemutatnak bennünket
egymásnak, talán eszünkbe
jut, kávét ittunk egy
presszóban. Fenn az erkélyen.

3.

Shakespeare-t játszik.
Júlia és az erkély.
A többi nem érdekes.
Ott, fenn a fejünk
felett bolondítja az angyalokat.
Megkezdődik a nagy
mutatvány. A söntés mellől
színre lép az Úr,
a nagy késdobáló és
ahogy az lenni szokott
minden este, legördül a
függöny.