Varga István
Rejtélyes költősors

Gulyás László: A másik nap (A költő összes versei és más írásai)

Grafoprodukt, Szabadka 2001.

Egy mondhatni különös könyv jelent meg a múlt év közepén Szabadkán. Címe A másik nap, szerzője Gulyás László azzal, hogy kiadója bátyja Gulyás József. A szerzőről a könyv a kiadója írt tárgyilagos, tömör és tájékoztató jellegű rövid ismertetőt, amely a könyv végén található. A kötetet Kopeczky László egy-egy írása nyitja, illetve zárja. Az előbbi 1960-ban jelent meg a 7 NAP-ban, míg az utóbbi keltezése ismeretlen. A könyv többi részét Gulyás László versei és más írásai (kispróza, naplórészletek) teszik ki. A mai olvasók számára Gulyás László ismeretlen alkotó, könyve eddig nem jelent meg, nem szerepel Gerold László Jugoszláviai magyar irodalmi lexikonjában. Gulyás József szerint műveit újságok közölték. Egyedül az ő ismertetőjére támaszkodva, amely elmondja azt is, milyen az eredete a könyv anyagának, megtudhatjuk, hogy öccsét a hozzáértők igen tehetséges költőnek találták felbukkanásakor és, úgy tűnik, támogatásban is részesítette a társadalmi közvélemény. Ebben bízvást szerepet játszhatott az akkori korszellem (az alulról jövő, spontán alkotók rokonszenvezése ás felkarolása), de Gulyás László esetében, könyvét olvasva erről meggyőződhetünk, ehhez nagyban hozzájárultak verseinek esztétikai értékei is. Nem volt "proletár-szocialista-népi" költő, bár származás alapján közéjük lehetett volna sorolni. Mert életútja különösen alakult, töretlen szellemi-alkotói autonómiája egyik jellegzetes ismérvéje lett.

A másik nap az említett kísérő szövegeken kívül tartalmazza a költő kilencven versét, tíz kisprózáját és két időszakból származó naplójegyzeteit. Összességében nézve életműve nem terjedelmes, de természetesen a bőség és a minőség nem mindig jár együtt, épp Gulyás László példája bizonyítja azt, hogy néha mindössze néhány alkotás teheti "halhatatlanná" megteremtőjét Ha műveit vizsgáljuk, szem előtt kell tartanunk két tényt: az egyik az, hogy költőnk igen korán kezdett el verseket írni (a kötetben időrendi sorrendben szerepelnek a versek - és ez jó "kapaszkodó" tanulmányozásukkor -, azzal, hogy az első 1956-ban készült), már tizenkét évesen megírja Papír, ceruza című nyolcsorosát. A másik tény az, hogy a kezdeti nagy írókedv, alkotói motiváció igen gyorsan lelohadt, az ötvenes évek végén már kulminált, majd utána szinte teljesen megszűnt. Ez alkalommal is ki szeretném hangsúlyozni, hogy vizsgálódásom csak A másik napra támaszkodik, más szóval: nem lehet kizárni annak a lehetőségét, hogy valahol kallódnak még írásai, illetve azt, hogy egyes műveit maga költő semmisítette meg, amire jómaga is utal. Egyelőre erre a kötetre úgy kell tekintenünk, mint Gulyás László összes műveit tartalmazó gyűjteményes kötetre és minden valószínűség szerint az is marad. Így aztán a könyv lezárt egységnek tűnik, de ugyanakkor nem tudunk megszabadulni a beteljesületlenség érzésétől akkor, amikor kiolvastuk.

Gulyás László verseit olvasva tudomást szerezhetünk viszonyulásáról a valósághoz, annak áttranszformálásáról a versbéli valóságba. Lehet, hogy amikor belső kényszer hatása alatt leírta első ránk maradt versét - az említett Papír, ceruzát - tizenkét évesen már ösztönösen érezte azt, hogy az, amibe belefogott, a versírásba, nem könnyed játékos, hanem bonyolult és emberpróbáló folyamat, és ez az érzés világosan felfedezhető a versben. Ugyanakkor különös és minden szempontból rendhagyó, hogy a kötet második versében (Ha mások látták), ahol egy egyszerű juhász haláláról ír, azonnal jelentkezik az elmúlás képi megjelenítése.

A következő esztendő aránylag termékeny volt a költő számára, tíz verset írt, de szem előtt tartva azok rövidségét, egyáltalában nem mondhatjuk azt, hogy "ontotta" volna magából a műveket. Versei továbbra is aránylag rövidek, rendkívül tömörítettek, nincs bennük egyetlen felesleges kitérő vagy akár szó. Metaforákban bővelkednek, nyelvezetük világos, a mondatszerkesztés egyszerű. Legjellegzetesebb ismérvei a képek kivetítése, ezek mindig jelentéssel ("üzenettel") terhesek és egy meghatározott életérzés hordozói. Falusi, tanyai jelenetek sorjáznak, legtöbbször magáról vall teljes őszinteséggel, de több alkalommal beszél, de több alkalommal beszél az őt körülvevő emberekről, mindenekelőtt szüleiről. Megtörtént talán vele az, hogy elbarangolt, magányt keresve a természetben (Hazafelé a soron, Vers iskolakerülésről). Úgy tűnik, szülei elfogadták különcködését. Néha kiábrándultnak érezte magát (A nyulakat ígérte), fájt neki a nincstelenség, félelemmel töltötte el, hogy lassan felnőtté válik (Boltsarkon), "olyan jó élni", most még kicsi, "de nagy a szívem", vallja nagy adag naivitással. Nyomorúságos gyermekkorára utal a Sárfészek című vers is. Már vannak emlékei is a tizenhárom éves fiúnak: a diófa, melyről lehullott a fészek (a fészek gyakori kép verseiben), az iskolánál levő gólyafészek visszavárja "bús madarait". Ugyanakkor szinte idegenül hatnak egy ilyen fiatal lény szájából a halállal kapcsolatos gondolatok, de megjelenik nála az éjszaka is (Az éj nyíló árnyaiban, Megáll a szél), mint a szürrealista látás- és írásmód egyik jellegzetes napszaka.

1958 volt a könyv szerint Gulyás László legtermékenyebb éve: abban az esztendőben huszonöt verset írt. Ekkor tizennégy éves, de úgy érzi, hogy már nagyon sokat írt (Elég volt kidobni), bár örömei igencsak rövidek voltak (Az öröm élete). A borúlátás szinte búcsúra sarkallja (Utoljára): mintha az élettől búcsúzna, megáll a szíve, "ez az a perc, mely elveszi az agy egyensúlyát", mondja ki állapotáról. Tizennégy évesen úgy érezte, hogy képtelen racionálisan gondolkodni. Egyedülálló vers ez egy még gyerek tollából. Ezt az érzést felerősítve érezhetjük Próbálok még verset írni című költeményében is. Bevallja, hogy kísérletezik az írással, de nehezen megy neki, mert "fejében felhő.én pedig a fejemből írok, a szívem kifacsart". A szívemből milyen vágy című versében felteszi a kérdést: "a minden-akarásom /miért is lehetett semmi?" Már azzal is kísérletezik, hogy összegezze addigi életét: szíve szállni akart és nem tudja, folytassa-e útját (Alig száradt meg). Az életről és alkotásról töprengő versei mellett egy újabb típusú vers jelenik meg 1958-ban Gulyás László költészetében, amelyet, némi túlzással, szerelmes verseknek nevezhetnénk (Oly nagy itt az ősz, Sóstó-környéki versek, A másik nap, Várakozás). Nem a beteljesült szerelemről, hanem nehezen megfogalmazható vágyódásról, itt-ott mégis pillanatnyi boldogságérzetről szólnak, mert az életet csak akkor szereti "ha van miért" (Egy virághoz). Még mindig szeret bolyongani: "legkisebb gyerek, mint pillangó elszálldos mindig egy napot" (Heten), árva csónakot bámul (Csónak a parton), apja száradó ködmönében csicsergő madarakat lát. Talán ez volt az az év, amikor a koraérett fiú felnőtté kezd válni ("ízlelem, kóstolgatom a felnőtt kor éveit") és az élet bonyolultsága megriasztja, újabb próbatételt jelent számára verset írni róla.

1959-ben a költő tizenhárom verset írt. Ezekben a versekben meghatározható változásokat tapasztalhatunk, amelyek csírái már korábbi verseiben is jelen voltak, de most erőteljesebben kibontakoznak. A versek elvontabbakká válnak, a valóságos valóság elemei mind jobban kiszorulnak belőlük, mind jobban az érzelmek törnek az előtérbe. Így például a költő félelmetes sejtést érez, mert találkozni fog egy "nagy fekete árnnyal", úgy érzi saját életünket cibáljuk (A foszlott bársonyt), elvágyódik (talán a tengerre), megjeleníti saját temetését (Az élők imádkoznak), vak emberről szól, akit az "aranytorkú madár mindig elkerüli (A vak ember), máskor első gyermeki szava után kérdez (Az úton), lelkében tél van, mindig csönd, a nap se hatol be oda (Ó, nap), egy versében kimondja, hogy "kell nekünk a tiszta gondolkodás". Ebben az évben írta szinte egyetlen játékos versét (Az út, vers megadott rímekre), bár abban is vannak sötét színek.

A könyv tartalma alapján mondható, hogy Gulyás László szinte teljesen felhagy a versírással a hatvanas években. Erre utal a tény, hogy az említett időszakban mindössze nyolc verset írt. Ezekben többször szól idős emberek sorsáról (Megírni, Délután), illetve apjáról (Álom ás valóság), érezhető bizonyos érdeklődés a szegény emberek sorsa iránt (Álom és valóság, Partoldalban lakó), de ugyanakkor borúlátó hangon ír a világon uralkodó helyzetről, ahol, úgy látja, mindenki bűnben, félelemben és gyűlöletben él, az embereken átok ül (Átok). Ebből a korszakból ki kell emelni fontossága miatt 1961-ben írt Felnézek című költeményét. Munkásként dolgozva egy gödörben segítségért fordul az erősekhez: "húzzatok ki a gödörből/az életre kényszerítsetek, /bennem tehetetlenség dörömböl. Verjetek meg, ha nem tudok úgy élni, mint a többiek, /ha ilyen erőtlen vagyok, /most érzem, a kényszer segíthet. Mert engemet anyám/az életre nem készített elő, /a csodák most úgy hullnak rám/mint meztelenre a jégeső". A vers egyértelműen a költő válságállapotára utal, amely sorsa alakulásában jelentkezett.

A hetvenes évek folyamán alkotói kedve mintha visszatérőben lett volna, a megírt versek száma megnőtt. Mintha valami újba kezdene, mert szomorú versire utalva azt mondja: elégettem mindent, ami szomorú volt bennem és bennetek" (Hol vagytok). 1971-ben úgy érzi, még várnak rá megpróbáltatások (Huszonhét év), úgy érzi, alig élt addig. Ideje van verselésre (Nagy pecsétek), járja az utat, "verset írok gyalogolva" (Verset írok gyalogolva). Anyjához írt versében (Anyám görbe dereka) valamilyen segélykérésnek érezhető, viszont a Vadkacsa száll szinte idillikus kép. Ezzel szemben a nád mozgásában a vad című versében a részeg gyilkolás mámoráról ír, "a vérző nap hátuk mögött aléltan bukik alá". Akárcsak a már idézett Fölnézek, a Józanodás is őszinte vallomás A költő kívánja a józanságot, számára a versírás "lassú hányás, józanodás". Ki akar józanodni bajaiból, fiatal éveiből, a mámoros gondolatokból. Ezek a sorok is válságállapotra utalnak azzal, hogy a versírás egyfajta terápia. 1971-ben megkísérti a halál, erről ír 1973-ban A vak a kanyarban című versében, D.S. (Dóró Sándor ?) halála című versében felidézi annak halála előtti pillanatát, fiatalon meghalt barátjához írt versében (Karcsi) azt üzeni neki, hogy "kint is sok minden szomorú". 1978-ban meghalt anyja, de emlékétől képtelen elszakadni (Míg élek látlak). 1979-ben sorsát szinte reménytelennek találja (Hó és tüzek): "ó, milyen kalitkában lakom én, kalitkaházban, amely már csak az enyém", s közben "a halál a számig ér". Utolsó rövid versei szertelenek, de még telik neki egy rendkívül ügyes szójátékkal megírt versre a bánatról (Bánat volt).

A nyolcvanas évek első felében a költőnek van egy utolsó, fényes fellobbanása. Mintha összeszedte volna maradék alkotó erejét és meg akarta volna írni legjobb versét. Igaz, először még megírja saját sírfeliratát, amelyben a majdani sírlátogatót arra buzdítja, hogy "álljál a sarkadra" (Sírfelirat), de aztán versei kezdenek végérvényesen széthullani, bár összefogó erejét, úgy érezzük, kétségbeesetten megkísérli összpontosítani. Erről tanúskodik először Órák című szürrealista, megbomlott verse az idő múlásáról az óra ingájának ütemére írva. Aztán 1984-ből ránk maradt két utolsó verse. Ezek erősen elütnek eddigi életművétől, méghozzá több dologban. Elsősorban összegező jellegűek, tehát nem pillanatképek, hanem egy világkép megjelenítői, másodsorban pedig hosszú terjedelmük miatt. Ez teljes mértékben újszerű Gulyás László költészetében. Ugyanakkor kétségbe vonható hitelességük, mivel a szerzőről szólva Gulyás József kiemeli, hogy a "hosszú vershez sajnos helyenként elkerülhetetlenül hozzá kellett nyúlnom (de ilyenkor mindig az anyag parancsolt, természete, szándéka vezetett)". A két vers (Vers, alcíme légszomj, és Álmatlan éjjelek) új technikával íródtak: teljes mértékben a szabad képzettársításon alapulnak, játékosak, gúnyosak, meghatóak, megmosolyogtatóak, és a végsőkig őszinték. Erősen emlékeztetnek Gulyás József óriásverseire. Vallomás és búcsúzás? Igen, mindkettő, "Sokat írtam / még többet sírtam .felakasztom magam.idegház / idegösszeomlás", ezek a kulcsszavai a Versnek, míg az Álmatlan éjjelek visszaemlékezés, mintegy összefoglalása életének. A költő a palicsi vasútállomáson ül és ahogyan mennek a vonatok, az emberek, úgy rajzanak szertelenül gondolatai. Idézzünk néhány jellegzetest: "éltem én már / s írtam annyi de annyi verset.ilyen is olyan is az élet / hogy elszaladt.az életben pedig ügyetlen vagyok.remekmű lesz ebből és ebből a gyerekből.amikor ha boldog és / öregkort élek / írok majd szép verseket.ez lett volna a legszebb költeményem.még gyerekfejjel babért arattam / korán kezdtem / és korán abbahagytam / (vagy félbemaradtam?).ez az én stílusom / szétszed összerak koncol-boncol.elmebetegek írnak így / nem lehet kiolvasni". S vajon ki lehet Ilona, akit a költő kétségbeesetten keres és hív?

A tíz prózai írás esztétikai értéke jóval elmarad a verseké mögött. Gulyás László elsősorban és mindenek előtt költő volt, prózai próbálkozásai eléggé erőtlenek. Főleg a hatvanas években kísérletezett e téren. A Lent a folyónál álomszerű írás anya- és nőkeresés jegyében, leír munkanapokat (A gyengébbek hátul mennek, Az erdő), amelyek arra utalnak, hogy a hétköznapi munka nem gyakorolt rá semmilyen hatást, ami az élményszerűséget illeti, annál több van bennük szó a szegénységről, kiábrándultságról, érezhető, hogy az írások szerzője nem ért egyet a parasztok nehéz életének elfogadásával, de nem is "lázad" ellene. 1981-ben írt Délutáni séta egyike a ritka írásainak, amelyben városi élményt dolgoz fel. Kiderül: a város idegen közeg számára. Utolsó prózai írása (Tragaccsal a szőlőbe) gyerekkori élményt dolgoz fel, egy számára feledhetetlen pillanatot anyjával kapcsolatban, de adós marad a válasszal: miért is látta akkor olyannak anyját, mint akkor, ahogy megérkeztek a szőlőbe. Ezt immár csak ő tudja.

Két naplójegyzettel is rendelkezünk. Az első az 1979.január 31-e és 1980.május 4-e között íródott, tehát vagy három hónapot ölel fel azzal, hogy nem minden nap jegyzetelt. Igen keveset talál érdemesnek felírni, néha mindössze két-három mondat erejéig. A naplójegyzetekből kiderül, hogy egyedül élt, nem dolgozott. Inkább a ház körül tesz-vesz, olvasgat, de nem tudjuk meg, mit. Napjai egyhangúak. "Unom a magányt. Menni volna jó mindig", jegyzi le. "Ülök az ágyon, akár egy számkivetett és rágom a ceruza végét. Írnom kellene még, de esteledik." Ez a naplójegyzet két rövid verset is tartalmaz. A második versben közli, hogy látogatói "sajnálkoznak fölöttem, aztán elmennek, magam maradok ismét, örökölt bútorokkal." A második naplójegyzetek az 1981.május 9-e és június 29-e közötti időszakot ölelik fel, tehát másfél hónapot. Bátyja egy városszéli tanyára hozza. A naplóból kiderül, hogy vonzódott a tanya tulajdonosa húga iránt. Az is szerencsétlen, volt már az idegosztályon. Az ekkor harminchét éves költő már nyugdíjas. Nyíltan leírja, hogy őt ás a tulajdonos húgát a család egy kis gyerek tagja gyügyének nevezi. Ezt a naplójegyzetet egy 1959-ben írt versével zárja: valakire régóta vár, de az nem jön.

Amennyiben röviden jellemezni akarnánk Gulyás László ránk maradt költészetét - bár a rövidség magában hordozza a leegyszerűsítés veszélyét -, talán azt mondhatnánk, hogy nem gazdag életműve tartalmaz néhány olyan verset, amely kiváló esztétikai értékeket hordoz magában. Tömören, megragadó képekben, nagyfokú intenzitással és őszinteséggel vall bennük önmagáról ás az őt körülvevő sajátos világról. Az egészben az a lenyűgöző, hogy ezt még szinte gyerekfejjel sikerült megvalósítania. Ahogyan az évek múltak, úgy csökkent megírt verseinek száma és, mondjuk ki, esztétikai értéke, de így is figyelemreméltó jelenséggel állunk szemben. A lehető legtermészetesebb kérdés, amelyet az olvasó feltehet a könyvet kiolvasva, az, hogy miért nem lett igazi "nagy" költő Gulyás László, hiszen korai versei erre szinte predesztinálták. Vizsgálódásom második részében erre a korántsem egyszerű kérdésre próbálnék választ adni.

"Nem volt erős, éltre való.tragikus alkat.az életet nem bírta el, csak megírni", mondja öccséről Gulyás József a könyvben olvasható írásában. Említi azt, hogy öccse betegsége először 1971-ben jelentkezett, aztán az évek folyamán kiújult és egyre súlyosbodott, előbb kórházba, majd a kanizsai intézetbe került, ahol ma is tartózkodik. Így szerzünk tudomást arról, hogy Gulyás László elmebetegség áldozata lett, a pontos kórisméről a könyvet olvasva nem tudunk meg semmit. Kétségtelen, hogy ez a körülmény akadályozta meg a költőt abban, hogy mint alkotó kibontakozhasson. Márpedig az az alkotói kibontakozáshoz Csányi Vilmos szerint - amit Az emberi természet című könyvében bebizonyítani igyekszik - két körülménynek kell egybeesnie: a környezetei tényezőnek és a genetikai hatásnak. "Bizonyos génkomplexek meghatározzák, hogy tulajdonosuk milyen tapasztalatoknak teszi ki magát", írja a genetikai hatással kapcsolatban. Ennek eredményeképpen az ember, aki aktívan választja meg környezetét azzal, hogy az örökölt a külső hatás alatt erősödik vagy elhal. Fontos megállapítása Csányinak az, hogy az emberben nincs kódolva valamilyen tulajdonság (nincs tehát sorsszerűség), hanem csak annak lehetősége. Az ember fajspecifikus tulajdonságait vizsgálva a kutató kiemeli a humán szocialitást (az ember az egyetlen faj, amely érdeklődéssel fordul fajtársai felé), ezen belül kialakul a csoportidentitás, amely kizárja deviánsokat. Értelmezésében a szocializáció nem más, mint a kialakult kulturális normák elfogadása. A fentiek ismeretében, úgy tűnik, hogy Gulyás László genetikai adottsága a környezet hatása alatt nem a szocializáció irányába bontakozott ki. Természetesen ez a valószínűség nem jelentette azt, hogy teljességében elutasította volna a társadalmi normákat. Versei erre nem utalnak, de viszont liérezhető belőlük nagyfokú autonómianézet, a sa ját elméje által kretaívan kialakított világkép. Hiányzott belőle talán a szinkronizációs készség, az egy csoportba tartozó emberek viselkedését tudat alatti vagy tudatos eszközökkel való összhangolása.

Hasonló megállapításokhoz jut Czeizel Endre Aki költő akar lenni, pokolba kell annak menni? (Magyar költő-géniuszok testi és lelki betegségei) című könyvének alapfogalmakat tárgyaló bevezető fejezetében is. Véleménye szerint a kivételes talentumnak - márpedig Gulyás László minden kétséget kizáróan az volt - három karakterisztikuma van: ritka, összetett és két gyökerű. A két gyökér pedig az adottság és az edukáció (szerzettség, tanultság). Ez a két fogalom nagyjából talán megegyezik Csányi Vilmos genetikai hatásával és környezeti tényezőjével. Czeizel Endre igyekszik világosan szétválasztani a kivételes adottság és a képesség fogalmát. Értelmezésében a kivételes adottság természetadta lehetőség, a képesség pedig a megvalósult adottság. Úgy tűnik, Gulyás László nagyjából megmaradt a kivételes adottság szintjén. Amikor Czeizel a költői talentum összetettségéről szól, akkor annak összetevőit a következőkben látja: általános értelmiség adottság (ez konvergens, azaz az elsajátítottat tudatosan felhasználja), specifikus költői képesség (ez a költői talentumnak nyilvánvalóan meghatározó eleme), kreativitás adottság (ez divergens, azaz a másképpen gondolkodás) és a motivációs adottság (akarat, szorgalom, megszállottság a meglevő adottságok valóra váltása érdekében). Úgy tűnik, Gulyás László esetében nem mindegyik adottság volt jelen egyenlő arányban és ez is akadályozta költői kibontakozásában. Így például a motivációs adottság hiányára utal a tény, hogy néha hosszú éveken át alig írt. Érdemes lenne foglalkozni a külső tényezők (család, iskola, társadalom, kortárs csoport) tanulmányozásával is: hogyan befolyásolták azok alkotói kibontakozását. Gulyás Lászlóra vonatkoztatva feltétlenül ki kell emelni Czeizel következő gondolatát: "A kivételes adottság valóra váltásához bizonyos életkort meg kell élni és a különleges költői képesség igazolása a későbbiekben is megköveteli az egészségi állapot bizonyos minimumát. Másképpen szólva: meg kell érni az alkotást lehetővé tevő életkort". Gulyás László esetében ez nem valósult meg. Az egészségi állapot bizonyos minimumától a sors megfosztotta.

Érdemes Gulyás Lászlóról szólva kitérni Varga Zoltán két írásásra is. Az egyik címe Bolondok és szabványemberek (megjelent a Búcsú az utópiától című kötetben), a másiké Devianciáról deviáns módon (Farkasok és filozófusok). Ezekben a másság problémájával foglalkozik. Véleménye szerint "bárki idegbetegnek nyilvánítható, ha a közmegegyezéses értékrendszert vonja kétségbe". Márpedig Varga Zoltán szerint az irodalom "normáliselllenes.irodalmat nem normális emberek írnak nem normális emberekről nem normális embereknek". A normális alatt a szabályokat, fennálló értékrendet tagadót érti. Felteszi a kérdést: vajon a másság lelki baj, elmebetegség, mentális zavar? Bolond az, aki szembeszáll a közfelfogással? Hiszen a "bolond" nem tesz egyebet, mint kreatív módon eljut a maga igazához, az ő szemében a környezet a bolond. A másság jele az az íróknál és költőknél jelentkező belső kényszer egy külön világ megalkotása. Számukra az alkotás a szabadság biztosítása a valósággal, a világgal szemben. Legnehezebb az életük azoknak, akik a normális és a nem normális, az alkalmazkodás és az öntörvényűség között rekednek meg. Vajon ez volt Gulyás László sorsa is? Mindenesetre érdemes volna talán költészetének tanulmányozásával foglalkozni szem előtt tartva Csányi Vilmos, Czeizel Endre és Varga Zoltán gyakran egybevágó, de árnyalatokban esetleg különböző, de más fogalmakkal kifejezett gondolatait.

A másik napot kiolvasva idézhetjük Balzacot is (A falusi plébános): "A szellemi fölény egyébkéntis csak megriaszt bennünket, a nagyképességű embereket csodabogaraknak bélyegezzük". Gulyás László rejtély maradt számunkra.