Vass Tibor
Fejfájós naplós vers

 

Fejfájós naplós verset írni könnyű, adott esetben

kell hogy fájjon a feje az embernek

mikor motivációt érez naplós vers írására.

Meg kell várnom, míg fáj a fejem,

hogy a fejfájós naplós versben a motivációérzés

következtében könnyen megírhassam,

naplószerűen,

mi az ami foglalkoztatott az aktuális időben.

 

Megírom a naplós versben,

melyben aktuálisan motivál majd a fejfájásom,

hogy szerkesztőtársam szerint jó egy olyan irodalmi esten ülni,

ahol nincs hangosítás,

és nem hallasz az ég-világon semmit,

mert így nem zavar ez az egész.

 

Az irodalmi esten,

amelyen adott esetben nincs hangosítás,

ráérek azon gondolkodni,

mert nem zavar ez az egész,

hogy a fejfájós naplós versemben

minden bizonnyal szó lesz az éjjeli álmomról,

szőrén ültem meg egy lovat az éjjel, álmomban,

nem tudom, hogy került oda az a ló,

a valóságban sosem ültem még lovon, nemhogy szőrén,

nyaralómban, ebből lesznek olyanok, akik számára

Hernádkak megnevezése nélkül is egyértelműen kiderül majd,

hogy a fejfájós naplós versemben melyik faluról van szó,

hernádkaki nyaralómban lovagoltam

a frissen nyírt füvemen álmomban,

fontos, hogy az enyémben az enyémen,

vagy nem is azt írom,

hisz nem a frissen nyírt füvemen lovagoltam,

hanem egy lovon, aki a frissen nyírt füvön vitt engem,

az enyémben az enyémen,

féltem, hogy a zsenge füvecskémet kipatázza a ló,

de nem tudtam irányítani,

nem a zsenge füvecskémet, hanem a lovat,

kapaszkodtam belé, átöleltem a nyakát,

így nem láttam csak a zsenge füvemet,

ahogy patányi csomókban fordul ki a talajból,

kétségbe voltam esve, hogy a zsenge füvemnek annyi,

hát ezért ápolgattam, gondoztam,

gyomláltam négykézláb és vadásztam fél napokat vakondokra,

akik messziről megérzik a locsolást,

a frissen locsolt zsenge füvem alatt jól esik nekik a túrás,

jönnek hozzám túrni.

 

Mezítláb, lábujjhegyen közelítem meg a friss túrást,

ásóval a kezemben,

adott esetben kivárom,

míg mozdul a föld, aztán kifordítom,

a földet a vakonddal, a vakondot a földdel,

a napfényen hirtelen elkábult állatot

figyelmeztetésileg jól fejbe vágom,

de éppen csak annyira, hogy hirtelen megszédüljön kicsikét,

addig, amíg megfogom és belerakom egy befőttesüvegbe,

hogy megmutathassam a fiamnak,

itt egy újabb vakond,

gyere, vigyük ki őt is a Hernád partra, engedjük el.

 

A feleségem azt mondja majd

a fejfájós naplós versemben is,

hogy azok a vakondok jönnek vissza hozzánk,

akiket elengedünk a Hernád parton,

ott is megérzik a locsolást, és eltúrnak idáig,

szeretnek bennünket és visszajönnek,

túráztatják adott esetben az idegeinket,

képesek visszatúrni egész idáig, csak hogy újra velünk lehessenek,

 

no de az hagyján, hogy hazavágyik négy-öt bucka,

mikor itt ez a ló, nem tudom, hogyan került ide,

biztos nem az enyém,

mert ha az enyém lenne,

akkor nem a zsenge füvemen gondolkodnék azon,

vagy nem is azt írom, hogy a zsenge füvemen,

hisz nem a zsenge füvemen, hanem egy lovon gondolkodnék azon,

hogy miért nincs rajta nyereg,

s hogy egyáltalán, miért nem tudok én lovagolni,

tehát biztosan nem az enyém ez a ló, valaki idehozta,

mégpedig az a versíró barátom lehet,

aki adott esetben a szomszéd faluban lakik,

a fejfájós naplós vers hívségének kedvéért

meglehet azt is leírom majd, hogy Gesztely,

ami annyira a szomszéd falu,

hogy száz méter sincs az egyik vége és a másik eleje közt,

egy körforgalom szeli ketté, milyen hülyeség,

egy kör hogy szelhet ketté,

egy körforgalom ezt a köztes száz métert,

aminek adott esetben van értelme,

sok baleset volt ugyanis,

míg nem volt kettészelő körforgalom,

jöttek lefele a kocsik a gesztelyi hegyről,

adott esetben, mint az állat,

esetleg azt írom majd, ész nélkül, mint néha szoktak a lovak,

nem érdekelte őket, hogy Kakból Gesztelybe,

vagy Gesztelyből Kakba

ki nem akart életében utoljára átmenni

az egyetlen lehetséges kettészelő úton.

 

A gesztelyi versíró barátom hozhatta,

adott esetben, álmomban, a lovat,

mert a gesztelyi versíró barátom ott áll mögöttem

az álmomban, vagy nem is tudom, pontosan mögöttem áll-e,

mert félelmemben lehajtom a fejem,

átölelem a ló nyakát, nem látom csak a zsenge füvem,

fontos, hogy az enyém,

csak ő hozhatta a lovat,

nem a füvem, hanem a gesztelyi versíró barátom,

mert az álmomban van még egy ló,

amit a lovaglásom, vagyishogy a zsenge füvemen való

lónyakba kapaszkodásom előtt láttam,

igen, messziről láttam, ahogy a gesztelyi versíró barátom

kikötötte a lovát a tőlünk nem messze fekvő benzinkút

tetőszerkezetének tartóoszlopához,

a két ló nem kedvelte egymást ugyanis,

régről ismerhették és nem kedvelték egymást,

de az előzmények nem derültek ki az álmomból,

annyira emlékszem,

hogy a két lovat nem lehetett közel engedni egymáshoz.

 

A fejfájós naplós versben szóba kerül majd, hogy

a fiam a gesztelyi versíró barátom mellett ül

a hangosítás nélküli irodalmi esten,

adott esetben nem zavarja őket ez az egész,

jól elbeszélgetnek,

szóba kerülnek vakondok, lovak,

megbeszélik a fűnyírást,

ketten nyírnak füvet ugyanis,

a fiam segédkezik a gesztelyi versíró barátomnak füvet nyírni,

vezeti a fiam a zsinórt, mutatja, hol kell még a kertet borotválni,

 

tudom, hogy ez a kifejezés, a kert borotválása

felbukkan majd a fejfájós naplós versemben,

ha elkészítem valamikor,

 

a kert borotválásáról

a Kaláka Verskoncertre íródott műveim egyikében írtam,

öt éve, azt írtam, hogy apám a kertet borotválja, életlen emlék,

és ebből a fejfájós naplós versemben az jön majd elő,

hogy ezek itt életlen elmék,

hangosítás nélkül csinálják az irodalmi estjüket,

nem zavarja őket,

hogy nem zavar bennünket ez az egész, amit csinálnak,

 

gondolkodhatok a lovakon,

adott esetben a vakondokon meg a körforgalmon,

meg azon, hogy azt is írtam öt éve a Kalákára,

és nyilván az is felbukkan majd a fejfájós naplós versemben,

hogy a vakondtúrás gyulladt pattanás

ki kell nyomni összetapisgálni

és nem véletlenül jönnek elő ott ezek,

ebből az öt éves Kalákás versből,

hisz meg lesz említve a fűnyírás, megvannak a vakondok,

és ott beszél hangosítás nélkül

az a bácsi, aki az öt évvel ezelőtti Kalákás Verskoncerten

arról beszélt nekem,

hogy mennyire tetszik neki apám,

adott esetben,

ahogy a kertet borotválja,

és milyen szép az egy olyan fiatalembertől, mint én,

hogy a vakondtúrás az egy gyulladt pattanás, ki kell nyomni,

elmondja, hogy érzékeli, a vakondtúrások

adott esetben a kert gyulladásai, amelyeket ki kell nyomni,

a kinyomásnak itt az összetapisgálás felel meg,

a hívségnek pedig majd az,

hogy beszél itt, hangosítás nélkül a költő bácsi,

olyan költő, akihez kígyózó sorokban állnak oda,

azt hiszem, úgy mondják, s úgy mondom majd én is

a fejfájós naplós versemben, dedikálni,

ha megjelenik egy könyve.

 

Egyszer, hogy úgy mondjam, dedikáltam életemben kígyózó sornak,

mikor vele együtt kellett a könyvet, hogy is mondjam majd,

dedikálni,

együtt szerepeltünk abban a könyvben, a közös könyvünk lett,

gyakoroltam a szavakat: kígyózónak dedikálni.

 

Itt ez a bácsi,

eljött megnyitni a miskolci könyvhetet,

kutyákról beszél, és lovakról, hogy az ember legrégibb barátai,

hangosítás van,

adott esetben ilyentájt épül majd be

a fejfájós naplós versembe,

hogy lovakról is szót ejtett a megnyitó beszédében az a bácsi,

kutyákról beszélt és lovakról,

hogy az ember barátai, és harmadjára a könyvekről,

lehetett hallani, volt hangosítás,

hogy a barátai azok is, adott esetben, az embernek.

 

A könyvheti megnyitó után ez a bácsi átjött

arra az irodalmi estre,

ami nem zavarja a szerkesztőtársamat az egészben,

a fiamat és a versíró barátomat a beszélgetésben,

engem a fejfájós naplós versről való gondolkodásban,

abban, hogy összeterelődött mára minden,

a Kalákás könyvben szereplő költőnőtől

kapok reggel egy e-mailt,

megjelent az Ünnepi Könyvhétre egy könyve,

abban a szerencsében részesült,

hogy a párjával együtt jelent meg,

a párjának is jelent meg könyve az Ünnepi Könyvhétre,

ez nagy öröm, nagy szerencse,

gratulálok nekik, szeretem őket, mert szeretik egymást

ezek az emberek nagyon,

és szerencsére együtt jelentek meg a könyveik,

meghívnak szeretettel, de egy másik városba,

abba, ahol ünnepélyesen tiszteletbeli zuglóivá avatódtam

a közelmúltban, ebből lesznek olyanok, akik számára

Budapest megnevezése nélkül is egyértelműen kiderül majd,

hogy a fejfájós naplós versemben melyik városról van szó,

ahová mennem kéne a nagy szerencsét köszönteni,

hogy a szerető párnak így összejött.

 

Nem baj, ha lesznek ilyen és hasonló konkrétumok

a fejfájós naplós versemben,

elvégre a fejfájás mentségére is szolgálhat

az embernek versírás közben,

pláne ha a direkte fejfájós naplós versről lesz szó,

amelyben nem baj, hogy szerepelnek majd konkrétumok,

például a fiam neve, Levente,

az anyjáé, akit egy bankkártyára Lenórának írtak,

Lacié, a gesztelyi versíró barátomé,

megnevezem esetleg például

a miskolci könyvhetet megnyitó bácsit,

Sándornak hívják, azt mondom majd konkrétan,

s talán a költőnőről is megírom, hogy Annáról van szó,

együtt szerepeltünk a Kalákás könyvben,

amit Feri szerkesztett,

hármunk közös könyve volt, Sanyi bácsié, Annáé, és az enyém.

 

Az én keresztnevemet, engem Tibornak hívnak,

nem biztos, hogy leírom majd,

hiszen ez adott esetben kiderül

majd a fejfájós naplós verset olvasóknak,

feltéve, ha nem hagyják le a versem elejét,

amely lehagyás említésének a fejfájós naplós vers egy későbbi

részében érthetőbb oka lesz,

a fejfájós naplós versben lesznek olyan részek,

amelyek sajátosan, váratlanul utalnak egymásra,

lesznek olyanok, amelyek sajátosan sem,

mert semmi közük, várva-vártan, egymáshoz.

 

Nem lesz mellékes talán,

hogy Simon szervezte azt az irodalmi estet,

amely a szerkesztőtársammal, Gabival együtt

nem zavar a gondolkodásban,

van a fellépők között Ágoston, Sándor, István,

tisztára olyan az egész, mintha a Tokaji Írótáborban lennénk,

ahol a kitűnő hangosítás ellenére rendre előfordul velem,

hogy nem érdekel az egész,

itt ugyanazok ugyanarról ugyanúgy,

ott néhány találkozás fontos, semmi több,

néhány találkozás egyenesen nem fontos,

néhány egyenesen ellenemre van,

néhány embert kerülök, néhányan kerülnek,

itt ugyanazok ugyanúgy.

 

Már csak az kéne,

hogy Anna írjon egy verset a lovakról a Kalákás könyvben,

visszagondolok, adott esetben, de nem írt,

irtóztató patkányokról van egyhelyütt szó,

emlékszem, pókról és svábbogárról,

azért minden mégse terelődhet össze,

de lehet, meg kéne néznem, pontosítanom,

de fáj a fejem majd,

az direkte mentségemre szolgál, ha tévedek.

 

A fejfájós naplós versben több esemény

lesz egy tárgykör körül megemlítve,

a tárgykör talán a miskolci könyvhét lesz,

amelynek egy másik estjére bejön,

adott esetben egy emberbarát kutya,

a lovak ugye, meg a könyvek,

egybeterelődik itt minden, ezen a miskolci könyvhéten,

a szerkesztőtársam,

akit a főszerkesztőm, István, rendre Tibornak szólít,

lábunk alatt a kutyával,

elmondja, nem tartja szerencsésnek,

hogy mivel nyit a lapunk, az Új Holnap nyári száma,

azokkal mégse nyisson egy lap,

többen mondták neki, ez preferált hely,

János verse jobb lett volna ide, Csaba verse helyére,

János verse az kitűnő vers,

persze, tényleg kitűnő,

de János veszprémi, Csaba miskolci,

érvényesült most, hogy úgy mondjam, a lokálpatriotizmusom,

aminek adott esetben különben

jó ha semmi köze nincs az irodalomhoz,

furcsállom majd a fejfájós naplós versemben,

hogy szinte magyarázkodnom kellett,

magyarázatokat kellett hozzáfűznöm ahhoz,

hogy miért azzal nyit a lap, amivel,

magyarázkodtam szinte, a döntésemet magyaráztam,

a szerkesztésemet, adott esetben a sorrendjét,

meg azt is, miért van István versciklusából közölve

annyi, amennyi,

mert azt is megjegyezte, hogy sokallja,

nyugodtan ki lehetett volna hagyni belőle,

konkrétan megmutatja, hogy szerinte miket,

szerintem is nyugodtan ki lehetett volna hagyni belőle,

tudom konkrétan, hogy miket,

általában tudom, hogy mi az, amiből lehet, és mi az, amiből

nem lehet nyugodtan kihagyni,

a Bibliából is kihagytak,

vannak, akiket a kánonokból hagynak ki,

de nem hagytam, ki,

azt mondja, nyilván Istvánnal való

jó kapcsolatunkból következik,

hogy ennyi lejött a ciklusból, mondom igen, nyilván, annak is,

jó kapcsolat nélkül nem lehet megszerezni jó verseket a lapnak,

magyarázkodok, és furcsállom magam, hogy magyarázkodok,

hogy ezek jó versek, ennyi kellett ide belőlük,

aztán beszél még arról,

hogy a gesztelyi versíró barátomnak, Lacinak kell a kontroll,

mert úgy érzi nincs,

a közhelyeknek meg kell találni a motívumszervező erejét,

én voltam a kontroll, mondom,

egyes dolgokkal köztudottan túl toleráns vagyok,

ami nem tesz jót a versnek,

például az egyszerűen író emberekkel

és a közhelyekkel vagyok túl toleráns,

mert a közelmúltban úgy döntöttem, magam is gyártom őket,

egy idő óta jóban vagyok velük, a másokéival is.

 

Laci, a gesztelyi versíró barátom verset olvas föl,

kint ülünk a pulpituson egy sorban,

lapszámbemutató est van,

nem biztos, hogy a fejfájós naplós versemben feltárom,

előtte is, hogy a kitűnő hangosítás ellenére

azon gondolkodtam közben, hogy egy másik szerkesztő,

szintén Attila,

mit ír rólam egyik megyei napilapunk aznapi számában,

azt írja, hogy szembenézek a várossal, azzal, ahol élek,

ebből lesznek olyanok, akik számára Miskolc

megnevezése nélkül is egyértelműen kiderül majd,

hogy a fejfájós naplós versemben melyik városról van szó,

de miért gondolok én még Laci versolvasása alatt is magamra,

illetve arra, hogy hogyan nézek szembe a várossal,

azt is írja, hogy a személyessé tett históriáimban

megtalálom a magyarázatokat, miért érdemes itt élnem,

s azért is élek itt,

mert itt is lehet élni, bizonyítható,

hogy kurzusoktól függetlenül

ez nem az utolsó feltételes megálló a világ szélén.

Gondolkodom a kurzus szón,

miközben Laci, a gesztelyi versíró barátom verset olvas,

gondolkodom, hogy jó-e ez ide,

a kurzusról nekem a tanfolyam ugrik be,

de mire Laci, a gesztelyi versíró barátom végez,

nem tudom végiggondolni,

máson kell gondolkodnom magammal összefüggésben,

kicsit elkezdem sajnálni magam,

hogy lehetne jobb kedvem is,

de iszonyúan fáj a lábam,

nehezen ülök,

nehezemre esik, mondhatni, az itt ülés, fizikailag,

s meglehet, bevallom majd azt, hogy lelkileg is kicsikét,

mert lehetne jobb kedvem is,

de a színházból jövök,

ahol direktorválasztás van ma,

nem a színházban van a választás,

hanem a városházán,

a városházán színházigazgatót választanak ma,

épp benn jártam a színházban a választás napján,

ma, mikor azon is gondolkodom,

hogy megírjam-e a fejfájós naplós verset,

vagy hagyjam későbbre,

mikor intenzívebben fog esetleg motiválni a fejfájás,

vagy a naplóírás versben.

 

A választás rányomja a hangulatra a bélyeget,

a hangulatomra,

szervezek a közelgő operafesztiválon egy rendezvényt,

kiegészítő rendezvénynek hívják, amit szervezek,

vagy nem is azt írom,

hisz nem kiegészítőnek,

hanem kísérőnek hívják a rendezvényt,

és a direktorválasztás körüli hercehurca nem tesz jót

az operafesztiválnak és kísérő rendezvényeinek,

meg nekem se,

mert szervezek közülük egyet, ide a Galériába,

ahol a könyvheti hangosított és hangosítás nélküli

irodalmi estek egy része is zajlik,

amelyeken ráérek azon gondolkodni,

mert nem zavar ez az egész,

hogy a fejfájós naplós versemben

minden bizonnyal szó lesz arról,

hogy az egyik miskolci,

magát irodalomtörténésznek valló egyszerű bácsi, Béla,

irodalomtörténetet írt Miskolcról,

állítása szerint megírta a miskolci irodalomtörténetet,

írt benne rólam is,

számtalan butaságot,

de erről a fejfájós naplós versemben nem fogok bőven írni,

mert az ilyen vicceskönyvtől

már nem egyszerűen fáj az ember feje,

hanem beleszédül az ember feje,

migrénes tüneteket produkál az ember feje

meg a szervezete,

ha rágondol a sok butaságra,

amit az egyszerű Béla a fejéből meg a szervezetéből kiírt.

 

A vakond jut eszembe az egyszerű Béláról,

az, amelyiket még egyszer sem vittem le a Hernád partra,

nem a kinyomásról jut eszembe,

hanem a gyulladásról,

mert biztos van valami gyulladás az olyan ember szervezetében,

aki annyi butaságot tud összeírni a miskolci irodalomtörténetről,

egy gyulladás, ami megakadályozza a fejet és

a szervezetet abban,

hogy tényszerűen írjon miskolci irodalomtörténetet,

de a ló is eszembe jut, a szőr menténről,

a kutya is, a hűségről,

a füvem meg a zsengeségről.

 

Laci, a gesztelyi versíró barátom

jön hozzám füvet nyírni, megígérte, hogy a fiammal,

Leventével focizik egyet és utána füvet nyír,

de ezt majd másképp szervezzük

kiegészítőleg, vagy kísérőileg,

a letaposott füvet nem jó nyírni

a fejfájós naplós versben ugyanis,

illetve nyírni ugyanolyan jó lehet, mint a nem letaposottat,

csak nem olyan hatékonyan,

nyírjanak előbb füvet, mondom majd nekik,

aztán focizzanak.

 

Motivál majd a fejfájós naplós vers megírásakor,

hogy Laci előtt megjön a kolozsvári irodalmi folyóirat,

ebből lesznek olyanok, akik számára

a Korunk megnevezése nélkül is egyértelműen kiderül majd,

hogy a fejfájós naplós versemben melyik kolozsvári

irodalmi folyóiratról van szó,

ide jön meg Hernádkakba,

ahol minden bizonnyal írom majd

valamikor a fejfájós naplós verset,

mert a régi címemre küldik,

nem a fejfájós naplós verset,

hanem a Korunkat, anyámékhoz,

anyám kihozza nekem Hernádkakba,

ott lesz a Korunk Homo eroticus című tematikus száma,

melyben lemaradt a szövegem vége,

és a szövegemnek így más lett a vége,

szó nélkül hagyja le,

vagy nem is azt írom, hogy szó nélkül,

mert azokkal a szavakkal hagyta le,

amelyeket a végére írtam,

arról volt szó ugyanis,

hogy kaptam a szerkesztőségtől félszáz szót kábé,

írjak róluk akármit,

válasszak ki akármennyit,

mindet kiválasztottam, abban a sorrendben,

az volt a lényeg, hogy mindet, és abban, ahogy megadták,

felsorolásszerűen jeleztem, hogy melyik mindet,

a szövegemnek így,

a vége nélkül nem úgy van vége,

sose derül ki, melyikmindegyik szót adta meg a szerkesztőség,

az fog kiderülni csak, miért maradt le a vége,

magyarázatot szoktak adni ilyen esetben,

bár még nem kerültem ilyen esetbe,

vagy nem is azt írom,

hogy esetbe, mert helyzetbe kerül inkább az ember,

az eset inkább előfordul az emberrel,

szóval a közhelyek motívumszervező erejével azt írom,

hogy ilyen esetben szoktak előre szólni,

hogy mi lenne ha,

mondjuk mi lenne ha nem jönne a vége,

nem szokták úgy maguknak eldönteni,

hogy szerintük hol van az írásom vége,

vagy ha van eset, vagy helyzet, hogy úgy döntenek,

akkor szólnak előre,

vagy ha nem, akkor mentegetőznek utólag,

hogy lemaradt, mondjuk egyszerűen véletlenül maradt le,

vagy azért, mert nem tartottuk fontosnak,

és én minden bizonnyal megértem,

mert minden bizonnyal vannak olyan esetek, mikor nem fontos,

hogy szerintem hol van vége a saját írásomnak.

 

A fejfájós naplós versemben megemlítem majd,

hogy az egyik megyei napilapunk könyvheti jegyzetében

Lacit, a gesztelyi versíró barátomat idézik az Új Holnap estről,

olvasott verset Laci, hangosan olvasott,

miközben egyen-máson gondolkodtam,

hangosítás nélkül is lehetett volna érteni,

idézik egy mondatát.

A könyvheti jegyzetíró,

talán a keresztnevével konkretizálom majd őt is, Mariann,

azt írja, a fejében zakatol egy mondat,

Laci egyik mondata,

s ez jól esik nekem,

és Laci épp aznap jön hozzám füvet nyírni és Leventéhez focizni,

majd eldől,

de nem a fejfájós naplós versemben,

hogy milyen sorrendben történnek az említett dolgok,

Laci aznap jön,

egy mondatban majd emlegetjük Olivért, jegyzetileg,

aki szintén verset olvasott az Új Holnap esten,

aznap államvizsgázott, amikor verset olvasott,

sikerült neki, adott esetben tehát boldogan olvas verset,

ott van a barátnője, jegyzetileg Edit,

jót játszanak a fiammal, Leventével,

egy mondatban emlegetünk egy másik konkrét Olivért is,

aki szintén verset olvasott az Új Holnap esten,

ő érettségire készül, adott esetben boldogan olvas verset,

itt Laci majd közbe fog szólni,

ha készülése stádiumában

olvasom neki a fejfájós naplós verset,

hogy Olivér, a második Olivér, akit említek majd a versben,

egyesre érettségizik le magyarból,

vagy nem is azt írom,

hogy egyesre érettségizik le, egyesre nem lehet leérettségizni,

mert akkor nem érettségizik le az ember,

ha egyest kap,

legfeljebb arról lehet szó,

hogy egyest kapott az érettségijén magyarból.

 

A fejfájós naplós versemben minden bizonnyal

megírom, hogy melyik lesz az utolsó sor,

nehogy lemaradhasson,

akár véletlenül,

akár a verset szerkesztők jóakaratából,

megírom, hogy a fejfájós naplós versemnek az lesz utolsó sora,

hogy azok a szavak nem véletlenül kerülnek az utolsóba

és onnan is fogják tudni a szerkesztők,

a fejfájós naplós versem szerkesztői,

hogy hol a vége, hogy megírom,

egyszerűen, konkrétan, váratlanul és várva-vártan,

vagy legalábbis az a vége melyik lesz,

amelyiket én akarom,

amelyiket nem illik szó nélkül elhagyni,

vagy ha elhagyják, szó nélkül,

akkor mentegetőznek legalább,

magyarázkodnak szinte,

de nem arról, hogy miért azzal nyit a lap, amivel,

miért ott van ez, ahol,

az nem rám tartozik,

én többnyire tudom, hogy mi tartozik rám,

vagy nem is azt írom,

hogy tudom, mi az, ami rám tartozik,

hanem azt,

hogy tudom, mik tartoznak rám,

általában, hogy mibe szólhatok bele,

hol van Hernádkak, Gesztely és a tisztesség határa,

mire jó a körforgalom,

mibe lovalom bele magam feleslegesen,

miről írhatok butaságokat,

minek hagyhatom le, szó nélkül, a végét,

a vakondot miért nem ölöm meg,

s hogy a fejfájás,

adott esetben mentségül is szolgálhat,

például mikor majd a fejfájós naplós versemben

azt képzelem, az utolsó filléremből

veszek majd egy könyvet a könyvhéten,

az utolsóból, de azokban fontos szavak lesznek majd,

vakond, ló, kutya, könyv,

Levente, Lenóra,

motiváció, fű, Hernád,

nem sajnálom rájuk az utolsó filléremet,

azok a szavak nem véletlenül kerülnek az utolsóba.