Bakos András
A fénykép

Mintha kifakadtak volna a hajszálerek odabenn, vagy eltört volna néhány vékony, fűtőfolyadékot szállító kapilláris. Melegség árad el jobb vállában. Nem húzni nehéz, hanem a húzás után megemelni az evezőt és újat fogni. Rossz érzés, de nem fájdalmas. Amikor viszont odaérnek a homokpadhoz, nem tudja elengedni az evező nyelét jobb kezével. Beleszúrja a lapátot a homokba, és lehúzza ujjait a nyélről, roppannak az apró csontok. Öregszik. Mióta a halásszal dolgozik, ezt több apró jelben is felfedezni véli. Abban is, hogy a halász egyik napról a másikra magázni kezdte.
A halász korábban őt is t
egezte, mint a többi gyereket, és úgy érezte, jobban kedveli a többieknél, s talán nem azért, mert távoli rokonok: megmutatta neki, hol érdemes márnára horgászni, máskor odaevezett a parton horgászó gyerekekhez, elkérte a fiú horgát, aztán ráakasztott egy kiló körüli kecsegét. Fáraszd, kisöcsém, mondta mosolyogva. A hal már csak nehéz volt, nem húzott, teljesen kimerülhetett, míg a marázsa vékony szálaiban vergődött. A fiú futott hazafelé; igen, a magáénak, saját fogásnak hazudta volna a halat, de ahogy belépett, apja meg sem várta, hogy megszólaljon. "Tóni bátyád küldte a halat? Na, végre."
Úgy érezte, játszanak vele, már nagyon régóta.
Anyja nevetve mesélte az ünnepi asztal mellett egyszer, hogy két héttel a szülés előtt létrát támasztott az utcán álló me
ggyfa törzséhez. Föl is mászott, és már javában szedte a gyümölcsöt, amikor finom csattanást hallott maga mögött, s ahogy hátranézett, valóban majdnem leesett ijedtében, mert öccse, aki fényképésznek tanult, és itthon volt Bécsből, nyári szüneten, suttyomban a fa alá állt az állvánnyal, és lefényképezte, szemtelenül, ahogy majdnem mindenkit a városban, és amikor felelősségre vonta, az öccse azzal védekezett, hogy az öröklétért nem nagy ár egy kis ijedtség...
Megint játszanak vele, gondolta a fiú, amikor ap
ja fölajánlotta neki: nyáron tényleg kipróbálhatja, milyen a halász munkája, elmehet segíteni Tóni bácsinak. Aztán, ha augusztusban is azt mondja, hogy tetszik ez a szakma, akár abba is hagyhatja a gimnáziumot. Meg akarta kérdezni, hogy vajon Tóni bácsival megbeszélték-e már ezt, de nem jött ki hang a torkán az izgalomtól, s ez, úgy gondolta a válságos pillanatban, intő jel. Egy szót se szólt, bólintott.
A halász azóta, hogy együtt dolgoznak, jó reggelttel köszön neki, és nap közben is csak néhány csöndes s
zót szól hozzá, mintha haragudna rá. Ő pedig azt várja, mikor neveti el magát végre valaki; a halász, vagy az apja. Szeretné azt hinni nap közben, hogy apja ott rejtőzik a sárgaakác-bokorban, s messzelátójával figyeli minden mozdulatát.
Amiről azt gondolta
, könnyedén menni fog, azzal is megszenvedett, mert szégyellte volna, ha kudarcot vall. Aztán jött néhány melléfogás is, de azok fölött meg nem szégyenkezett nagyon, mert közben saját magát figyelte, apja helyett is; annyi volt csak, hogy a szíve a torkáig dobbant fel egyszer-kétszer.
A halász egyáltalán nem magyarázott neki munka közben. Mintha kísérletezne vele; vajon magától rájön-e, mit hogyan kell csinálni. S volt, amire rá is jött, néhány ihletett pillanatban. A kishalat a hátúszó alatt kell megtűzni
az átkötő horgával, akkor jobban vergődik, és még azelőtt odacsalja a rablóhalat, hogy kimerülne. A varsakarókat le lehet döfni az iszapos partba egy mozdulattal is, de sokkal mélyebbre fúródik, ha kétszer-háromszor visszahúzva, szakaszosan szúrja le.
Ev
ezni pedig, igen, úgy lehet megállás nélkül kilométereken át, ha az ember időnként feláll a csónakban, és állva evez tovább, kinyújtóztatva a lábát, derekát. Ilyenkor mintha másfajta izmokat használna, a zsibbadás is elmúlik a karban. Aztán, ha elfáradt a lába a hajlongásban, visszaülhet a deszkára, és megint pihent izmokat használhat.
Amikor először nyúlt a bárkába, egy süllő kopoltyúlemeze megvágta a mutatóujját. Korábban többször is fogott süllőt, pucolt is néhányat, de csak mosolygott, amikor apja a kop
oltyúlemez élére figyelmeztette. Nem a csípős fájdalom ijesztette meg, hanem az a felismerés, hogy lehet, tényleg nem vigyáz rá senki, gondolatban sem. A halász ugyan nem mondta, hogy vigyázzon, de amikor meglátta a fiú kezén a vért, félrenézett és bosszúsan felnevezett. A fiút ez jobban megrémítette, mint a seb. Innen már nem lehet visszakozni, gondolta nehéz szívvel.
Ismét belenyúlni, kiemelni az egyik kékfarkút, ráfektetni a kézi mérleg tálcájára, aztán a fiatalasszony szatyrába süllyeszteni fejjel lefelé, letörölve közben a vért. Visszanyúlni a nyálkás, hideg vízbe, kiemelni Tóth tanár úr kedvéért a legnagyobb csukát, amelyiknek remélhetőleg nagy a mája is, megörülni már attól a váratlan ajándéktól is, hogy a tanár úr nem kérdezi, mit keres itt, komolyan hallgatni, amint a tanár úr kifejti, mi a jó a májban; mert már Mátyás királyról is följegyezték, sokáig nagyon szerette a csuka máját, ami valóban királyi eledel, aztán egyszer megundorodott tőle, mert egy csárdában, ahová álruhában tért be, tanúja volt annak, hogyan verekszik össze két jó barát a sült csuka máján, s hogyan sebzi az egyik a másikat halálra, egyetlen falat finomságért.
Amikor egy napos délelőttön kikötnek a lakatlan oldalon, pihenni, s ő leül a homokba, háttal a napnak, megvillan valami o
dafönn, a homokpad tetején. A fiú meglátja a fényképezőgépet, s nagyobbat dobban a szíve megint.
Most, most derül ki, hogy ez az egész csak egy rosszízű tréfa!
Elő is bújik az állványt tartó lepel alól nagybátyja, a fényképész mester. Vajon mióta figyelhe
tte őt? A fiú felemeli a kezét, a mester mosolyogva visszaint, aztán felemeli az állványt, és eltűnik a bokrok között.