Kezeit csókolja Dr. Tóth...

Danyi Zoltán
Az elherdált vagyon

A nagyapám elbeszélése szerint kilencszáznégy nyarán az ükapám, néhai D. Dömötör - miután fia, vagyis az én dédapám, néhai D. Kálmán megszökött otthonról, mert nem tudta elviselni, hogy a szülői ház a drága édesanya, vagyis az én néhai ükanyám halála után immár csak atyai ház volt számára - minden vagyonát, tehát az összes földjét, jószágát, házát, az összes ingóságát és ingatlanát, beleértve a moholgunarasi és az algyői tanyát is, alig két hét leforgása alatt pénzzé tette, fogatot bérelt magának Bácskossuthfalva legmenőbb lókupecánál, és elhajtatott Szeged városába, ahol az idő tájt, pontosabban kerek egy hónappal azelőtt nyílt meg a Reökh Emma-féle úri kaszinó;

ükapám, néhai D. Dömötör csupán egyetlen éjszakára bérelt magának szobát itt, ebben a nevéből ítélve az emelt szintű, úri szórakozást és a szabad beszélgetések által a szellem csiszolását szolgáló intézményben, amely mindazonáltal, miként az mindenki számára ismert és teljesen nyilvánvaló volt, nem annyira a "felső", hanem sokkal inkább az "alsóbb" régiók kényeztetésére volt kiválóan alkalmas, mégpedig nem másnak, mint az előkelő családokból származó, csinosan öltözött és magukat szépen viselő úrhölgyek jóvoltából, akik a hír szerint mindenre hajlandók voltak (ahogy az egyik ifjú, egyébként kicsapongásokra hajló unokaöccse írta néhány héttel korábban ükapámnak: "urambátyám, biz' isten, ezek a hölgyek: mindenre!");

az ötvennegyedik évébe lépő Dömötör ükapám, aki ekkoriban tehát nem volt éppen ifjú legény már, de azért még nem is mondhatnánk korosnak őt, hanem éppenséggel az arany éveit járó, megfontolt és tapasztalt férfiembernek, miután teljesen egyedül maradt (hiszen a felesége halva, a fia szökve volt), a reá egyébiránt nemigen jellemző módon engedett egy felmerülő szeszélyes ötletének: nevezetesen, arra gondolt, hogy ha már ezek a szegedi úrhölgyek, úgymond, mindenre hajlandók, hát ő bizony nem hagyja ki ezt a - talán soha vissza nem térő! - lehetőséget, és mivel immáron számára "úgyis minden mindegy", próbát tesz ezekkel a jó nevű családokból származó fehérnépekkel, vajon tényleg mindenre hajlandók-e, amiképpen azt a szóbeszédben mondogatták;

Reökh Emma úri kaszinója egy tejfehérre festett palotában volt a Stefánián, bejáratát, mely a zöld hajú Tiszára nézett, telt idomú oszlopok díszítettek, ezeket a telt idomú oszlopokat meg vörös tulipánok tették az építészet szépségeire is fogékony szemek számára édesebbé;

ide érkezett meg augusztus tizenharmadikának szeles délutánján ükapám, néhai D. Dömötör, előkelő bérelt fogatán, és egyetlen bőröndjének elrendeztetése után bőséggel kifizette a kocsist, megköszönte a szolgálatait, majd utasította, hogy még aznap induljon vissza gazdájához, a lókupechez Bácskossuthfalvára; ő maga pedig keménykalapját megemelve belépett az úri kaszinó épületébe, és bejelentkezett hálóvendégnek; furcsamód azonban nem a saját becses nevén, hanem dr. Tóth Sámuelként íratta be magát a kaszinó vendégkönyvébe;

ki tudná megmondani, miért, mondta a nagyapám;

ükapám, vagy hát nevezzük inkább Sámuelnek most már, bőségesen megozsonnázott ezután - szendvicseket, pástétomokat evett, és gondolom, a jó hírű szegedi szalámikból is vett magához néhány falatot, hogy a szokásához híven piros borral öblítse le végül mindezt, és elmajszoljon egy rumos mignont is desszert gyanánt -, ozsonna után szundított egy félórát, majd rövid sétát tett az épület előtti, árnyas kertecskében, jó mélyeket szippantva az augusztusi Tisza-illatból;

visszatérvén szobájába, utasította a ház úrnőjét, Reökh Emma tekintetes asszonyt, hogy a négy legnevezetesebb úrhölgyet bocsássa rendelkezésére az elkövetkező éjszakán, mégpedig a következőképpen: a hölgyek kétóránként váltsák egymást, és mindegyik találkozó között negyedórás szünet legyen közbeiktatva, mely idő alatt küldessenek be neki a szobapincér által fél deci unicumot, valamint egy kispohárba töltött nyers tojást;

na mármost, mondta a nagyapám, szíves örömest mesélném el a továbbiakban azt az éjszakát, amely ezután következett el, de erőt veszek magamon, és mégsem teszem; éspedig nem amiatt nem, mert hogy erről az éjszakáról nem sok hiteles elbeszélést sikerült volna összegyűjtenem, hiszen bevallhatom, hogy ez egyáltalában nem képezne akadályt a számomra, ugyanis egy-egy régi történetben a homályos részeket kedvelem a leginkább, mivel ilyenkor a hiányzó láncszemeket a nekem legjobban tetsző módon, a képzeletemre hagyatkozva tudhatom kipótolni; továbbá még csak nem is azért nem mesélem el ennek az éjszakának az eseményeit részletesen, mert hogy ez nem volna ildomos e helyütt, hiszen egyébiránt sem a túlzott szemérmességemről vagyok ismert errefelé;

hanem egész egyszerűen azért nem, mert a történetünk szempontjából most egyedül annyit lényeges elmondani ennek a rozmaringillatú éjszakának a mámorító eseményei közül, hogy Sámuelnek - aki másnap késődélelőtt kipihenten, bár a derekában és a combja tövén némi nem túl jelentős izomfájdalommal ébredt egy rövid, de a mézzel ízesített tejhez hasonlíthatóan édes álomból - az előző, feledhetetlen éjszaka négy hibátlan asszonya közül sikerült a két legalkalmasabbat kiválasztania szeszélyes ötletének kivitelezéséhez;

ezt a két asszony tehát, az erős csípőjű, vadító hangú, vörösesszőke Szoniát, valamint a dús keblű és forró leheletű, gesztenyebarna Johannát egy teljes napra és a rákövetkező egész éjszakára kibérelte magának Reökh Emma tekintetes úrnőtől, ráadásul a kérés szokatlan voltát szem előtt tartva azonnal egy igen jelentős felárat is kínált a ház úrnőjének, mondván, a hölgyek teljes kétheti bérét hajlandó kifizetni előre, készpénzben;

a dolognak természetesen nem volt semmi akadálya, így a könnyű reggeli elfogyasztása után a két, mindenre kapható úrhölgy Sámuel akaratának megfelelően ott várta őt a kaszinó recepcióján;

nem maradt hát más hátra, mint napernyős kocsit hívatni, kivitetni magukat a szegedi nyári kikötőbe, egy takaros sétahajót bérelni egy teljes napra és a rákövetkező egész éjszakára, majd holland szivarra gyújtva megindulni szépen délre, Zenta város irányába;

ükapám, avagy jobban mondva dr. Tóth Sámuel szeszélyes ötlete ugyanis, immár elárulhatjuk, nem volt más, mint hogy két tüzes asszonnyal lefényképeztesse magát boldogult ifjúkorának kedves Tisza-parti városkájában, csakhogy nem ám akárhogyan (mert hát mi lett volna akkor a szeszélyes ebben az egész ötletben, ugyebár!), hanem bizony azt tervezte el, hogy a két vérpezsdítő szegedi nőszemélyt teljesen pucérra vetkőztetett testekkel, esztétikus, egyszersmind "erotikailag" is figyelemre méltó módon beállított pozitúrákban állíttatja majd maga mellé, mikor is a hölgyek hol a karjaiba ölelnek, hol az arcát simogatják, hol pedig a lába elé heverednek, mindvégig kihívóan mosolyogva.

Ennek megfelelően Sámuel még a szegedi kaszinó recepcióján megfogalmazott egy sürgönyt R. úr, a zentai fotográfus és üdvözlőlap-készítő számára, akivel az imént említett boldogult ifjúkorban került igen közeli, soha meg nem romolható barátságba, következésképpen tehát bizonyos lehetett abban, hogy R. úr minden további nélkül vállalni fogja a nem mindennapi megbízatást;

és nem kellett csalódnia: R. úr a megbeszélt helyen, a zentai hajókikötő északi dokkjánál várta őket, pontosan a megbeszélt időben, felvették tehát őt is, és áthajóztak szép lassan a folyó túlsó partjára;

ott aztán a fotografálás a lehető legnagyobb rendben és a lehető legjobb hangulatban meg is történt, tegyük hozzá: a mindenre kapható hölgyeknek is kiváló örömére és élvezetére, hiszen valóban olyasféle fehérnépek voltak ezek a szegedi úrhölgyek, akik számára igazi kihívást jelentettek a szokatlan kérések és ritka feladatok, és mindent meg is tettek azért, hogy az elvárásoknak megfeleljenek;

a fotografálás végeztével, miután az úrhölgyek a Goldstein-féle gőzfürdőben rendezték a toalettjüket, Sámuel a legelőkelőbb étteremben, az Eugén Herceg Szálló Üvegtermében tisztességesen megvendégelte Szonia és Johanna asszonyt (hatalmas virágcsokrot is hozatott a számukra a szálloda portásával); majd pedig érzékeny, de azt is mondhatnánk, érzéki búcsút vett tőlük, kocsit hívatott és levitette őket a kikötőbe, hogy takaros hajójukkal még aznap éjjel, tehát valamivel a megbeszélt határidő letelte előtt visszatérhessenek vörös tulipánokkal díszített szegedi palotájukba;

Sámuel pedig, avagy most már helyesebb lesz ismét a valódi nevén, néhai ükapámként emlegetnem őt, tehát:

D. Dömötör pedig kivette magának arra az éjszakára a királyi lakosztályt, és a szálló kaszinójában másnap reggelig sikeresen elkártyázta az összes maradék pénzét, és ezzel végérvényesen elherdálta a D. család addig összegyűjtött teljes vagyonát.

Másnap, augusztus tizenötödikének perzselő délelőttjén R. úr egy küldönclegénnyel eljuttatta ükapámnak a remekül sikerült fotókat (Dél-Magyarország legelső erotikus felvételeit!), és azt az üdvözlőlapot is, amelyet teljesen a maga szakállára készített egy, az "erotikai" képek előtt mellékesen felvett fotó felhasználásával, amelyen tehát még mind a két úrhölgy tetőtől talpig ruhástul, bájos kalapban látható;

ez utóbbira aztán az ükapám, akinek megmagyarázhatatlan, bár nagyon is érthető fájdalom szaggatta a szívét ébredése óta, gondos betűvetéssel ráírta az előző napi dátumot és a következő rövid szöveget:

"Kezeit csókolja: Dr Tóth";

és utolsó garasán elküldte Reökh Emma tekintetes asszony címére, aki - s ez csaknem elviselhetetlenül nyilallt most D. Dömötör lelkébe - olyan szép, egyszersmind olyannyira megközelíthetetlen asszony volt, hogy ükapám még élt, nem tudta elfeledni őt;

de nem kellett sokáig emlékeznie rá, mondta a nagyapám, mert ükapám nem is élt sokáig ezután már: azon a télen, egy szerencsétlenség folytán, mikor is a zentai városháza porig égett, a levéltári iratokat menteni próbáló két tűzoltóval együtt D. Dömötör is a lángok között lelte halálát;

végezetül pedig már csak annyit kell még elmesélni e helyütt, hogy a sors különös szeszélye folytán így éppen az ükapám, néhai D. Dömötör lett az a szerencsés ember, akit az újonnan megnyitott és máig működő Középvárosi temetőben első megboldogultként örök nyugovóra helyeztek, és azóta is ott nyugszik békében, ha fel nem támadt;

ámen.