Nagy Abonyi Árpád
Zentai capriccio


1.

Egy tavaszi délután, a Royal szálló kávézójában, miközben a csészémben lévő forró folyadékot kavargattam, mellém ült régi barátom, Milenkovics Atanáz, a város ismert bonvivánja.

- Hallottad, hogy itthon van Frantz Ödön? - kérdezte izgatottan, minden bevezető nélkül.

- Nem - feleltem kurtán, mert valóban nem hallottam, és fogalmam sem volt róla, kicsoda Frantz Ödön. Barátom izgatottságán egyébként nem lepődtem meg, hiszen egy ilyen lassú kisvárosban, mint Zenta, ahol szinte sohasem történik semmi, még a legkisebb hírfoszlány is felizgatja az embereket.

- Hogyhogy nem hallottad? - kérdezte meghökkenten - talán azt sem tudod, hogy kicsoda?

Válaszomat meg sem várva folytatta:

- Frantz Ödön már gyerekkorában apja tóparti szabóműhelyében inaskodott. Egy idő után úgy tűnt, még apjánál is ügyesebb kezű szabó válik belőle. Így is történt. Apja korai halála után csakhamar átvette a kis szabóműhely irányítását. Csakhogy a Jóisten nem csupán ügyességgel áldotta meg Ödönt, hanem rendkívül csinos ábrázattal is.

Itt megállt egy pillanatra, intett a közeledő pincérnek, majd kisfröccsöt rendelt, ahogyan mindig is. Ezüst cigarettatárcájából kiemelt egy rudacskát, megnyalta, majd a szájába dugta. Miután meggyújtotta és nagyot szívott belőle, a füstöt messzire fújta, majd így folyatta:

- A fiatalasszonyok és a süldő leányzók csakhamar felfigyeltek a jóvágású fiatal szabóra. Nemsokára mindegyikük legszívesebben nála varratott volna. Csakhogy abban az időben nem volt szokásos, hogy a nők férfiszabónál varrassanak. Volt közöttük azonban néhány elszánt lélek. Ezek makacsul a fejükbe vették, hogy ők igenis az újdonsült sikerszabónál készíttetik el ruháikat. Így tett szomszédom, Tóth doktor ifjú felesége, Incike is. A fiatalasszonyt már korábbról ismertem, pontosabban ifjúkoromból, ugyanis egy rövid ideig udvaroltam néki. Amikor azonban bevonultam, leveleimre egyetlen válaszlevél sem érkezett. Egy idő után, amikor sikerült néhány szabadnapot kicsikarnom, és hazalátogattam, kiderült, hogy már mással udvaroltat. Egy kicsit szenvedtem, de végül is nem vettem nagyon a szívemre. Fiatal voltam még, s annyi csinos lány volt a városban!

Ekkor Atanáz újra szünetet tartott, megköszörülte torkát, s néhányat köhintett. Ivott egy kortyot az italából, majd megtörölte harcsabajszát. Arca piroslott, s hatalmas pocakján úgy feszült fekete, finom szövetű mellénye, hogy attól féltem, a gombok azonnal lepattannak róla.

- Nos - folytatta -, Incike is Frantz szabóhoz járt esténként, nyilván míg a férje ügyelt. Hogy honnan tudom? Magam láttam egyik este a szabó házának ajtaján kiosonni, amikor huszonegyezni indultam a tóparti kiskocsmába. Persze mindketten úgy tettünk, mintha nem vettük volna egymást észre. Ettől kezdve aztán láthatatlanul újra összekötött minket valami. Nem sokkal később Incike várandós lett, s a rossznyelvek azt suttogták, hogy a leendő gyermek apja nem Tóth doktor, hanem Frantz Ödön. Az igazat megvallva, jómagam is hajlottam erre a véleményre, annál is inkább, mivel ismertem Incike élveteg természetét, s arról nem is beszélve, hogy hányszor hallottam holmi frivol kacarászást kiszűrődni a szabó házából, amikor esténként az ablaka alatt vitt el az utam... Nem tudni, vajon mindez eljutott-e Tóth doktor füléig, annyi azonban bizonyos, hogy a szabó csakhamar lemondott vidám agglegényéletéről, és nőül vette a gazdag Dugonics Szvetiszláv kereskedő kikapós és igen szemrevaló lányát, Ludmillát. Namármost meg kell jegyeznem engedelmeddel, hogy Ludmilla, ami a természetét illeti, semmiben sem különbözött Incikétől, sőt, talán még valamennyivel túl is tett rajta.

Atanáz barátom ekkor nagyot sóhajtott, és néhány hosszú kortyot ivott a poharából.

- Erről a történetről sohasem hallottam egy szót sem, s a szépséges Incikével való egykori románcodról sem - jegyeztem meg.

Válasz helyett megtörölte homlokát, s miközben bajsza le-fel mozgott, így folytatta:

- Nem sokkal ezután Incikének lánya született, s a doktor egy idő után egyre gyakrabban látogatta a kocsmákat, amit annak tulajdonítottak, hogy a pletyka mégiscsak a fülébe jutott. Csakhogy ez nem tartott sokáig. Tóth doktor csakhamar magához tért, és egy idő után a kocsmákat ugyanúgy kerülte, mint korábban. A pletyka ismét kész magyarázattal szolgált: a doktor segített elhajtani a fiatalasszony vesekövét, cserébe Ludmilla a bájaival Tóth doktor depresszióját kezelte, eredményesen. Ez persze igen jól hangzik, s mondhatnánk, így állt valamelyest bosszút a szabón a doktor, de erre semmilyen bizonyíték sincs. Egy szép napon azonban Frantz szabó feleségével nyomtalanul eltűnt. A házát egy zsidó kereskedő árulta, állítólag az ő megbízásából. A kereskedőből azonban senkinek sem sikerült egy szót sem kiszednie a szabót és feleségét illetően. Egyesek az állították, hogy kivándorolt Amerikába, mások szerint Erdélybe költözött, s ott öngyilkos lett a Havasokban a feleségével együtt, míg bizonyos szóbeszéd szerint Párizsba emigráltak, ahol Frantz úr részvényeket vásárolt, és dúsgazdag ember vált belőle.

- De hát most itthon van Zentán, nem igaz? - vágtam közbe türelmetlenül.

- Igen, így is mondhatjuk - dörmögte Atanáz -, de végül is nem ez a lényeg. A lényeg, barátom, az a képeslap, amely a múlt héten került a birtokomba.

- Képeslap? - kérdeztem, miközben kezdtem egyre jobban összezavarodni.

- Úgy bizony, képeslap - mondta jelentőségteljesen - de ne kérdezd, hogy hol szereztem, úgysem kötöm az orrodra.

- Nagyszerű - mondtam -, de elárulnád végre, hogy miféle képeslapról van szó?

- Hogy miféle képeslapról? - kérdezett vissza mosolyogva, miközben szeme élesen villant. - Az barátom már egy másik történet.

Egy bankjegyet dobott az asztalra, aztán felpattant. Éppolyan gyorsan és váratlanul távozott, mint ahogy nem sokkal korábban megérkezett és mellém ült, a kerek kis márványasztalhoz, amelyen most két üres pohár, s a jókora hamutálcában egy parázsló cigarettacsonk árválkodott.

 

2.

Néhány nappal később, egy színpompás alkonyatkor épp a Tisza-parton sétáltam, amikor szembe jött velem Tóth doktor. Ekkor újra eszembe jutott Atanáz barátom félbehagyott elbeszélése, amelyről időközben szinte már teljesen megfeledkeztem. A doktor magas, szikár alakja egyre közeledett, s szigorú tekintete éppoly tiszteletet parancsoló volt, mint mindig. Kissé meglepett azonban, hogy arca borotválatlan volt, s úgy tűnt, a szemében valami furcsa tűz ég.

- Jó napot, doktor úr - köszöntöttem barátságosan. - Hogy vagyunk, hogy vagyunk?

Meg akartam ragadni az alkalmat, s valamit kérdezni szerettem volna az orvostól, de aztán zavarba jöttem, és semmi sem jutott eszembe, hiszen valójában magam sem tudtam, mit is kellene kérdeznem.

Tóth doktor azonban (talán szerencsémre) válaszra sem méltatott, egyszerűen keresztülnézett rajtam, és továbbhaladt. Meglepődtem, mert ilyesmi azért eddig nem fordult elő velem. Gyorsan azzal próbáltam magyarázni (és egyben nyugtatni magam), hogy a doktor bizonyára szórakozott, vagy igencsak kimerült, ami tulajdonképpen nem is csoda, ilyen felelősségteljes és nehéz hivatás mellett, amilyen az övé.

A sétány új vaskorlátjához léptem, rákönyököltem, és tűnődve néztem utána, amint keménykalappal a fején, sétapálcájának csaknem ütemes koppanásaitól kísérve tovatűnt az alkonyatban.

Aztán gondolataimba mélyedve a sárgásbarna vizet bámultam, s a megáradt folyó zavaros sodrát. A vízen egy jókora uszály haladt felfelé, láthatóan küszködve a felgyorsult víztömeggel.

Meg kell vallanom, mindinkább izgatni kezdett Atanáz barátom elbeszélése. Valahogy úgy éreztem, egyre nyilvánvalóbb, hogy a folytatás még hátravan, s mindezen túl valamiféle homályos titkot sejtettem a csonka történet mögött.

Egy ideig még néztem a folyót, hallgattam a víz csobogását, majd úgy döntöttem, hogy a főtéri cukrászdában átfutom a helyi lapokat, és megiszom egy teát.

Amint lenyomtam a cukrászda kilincsét, tekintetem Hagyó Pista cimborám tekintetével találkozott. Tagbaszakadt férfi volt, valódi izomember, aki Zenta ismert tűzoltókapitányaként gyors karriert futott be. Régóta ismertem, hiszen valamikor együtt koptattuk az iskolapadot. A bejárati ajtó előtti asztalnál ült, s épp egy jókora habos süteménybe mélyesztette apró villáját.

- Jó hogy jössz - szólt vidáman. - El sem fogod hinni, hogy mi történt. Ezt aztán tényleg megírhatod, bár kétlem, hogy lesz, aki elhiszi!

- Szervusz - mondtam, miután magam alá húztam a piros posztóval bevont széket. - Mit kellene elhinnem?

A tűzoltókapitány gyorsan körülnézett a kis helyiségben - csupán egy távolabbi asztalnál beszélgetett halkan két úrhölgy -, majd közelebb hajolva hozzám, kerekre nyílt szemmel csak ennyit mondott:

- Tóth doktor megőrült!

- Micsoda?! - csattantam fel ingerülten. - Mit beszélsz?! Hiszen az imént találkoztam vele a Tisza-parton!

Úgy éreztem, a bolondját járatja velem.

- Hja, barátom - mondta jelentőségteljesen - te, mint afféle művészember folyton az illúziókat kergeted, miközben észre sem veszed, hogy mi történik körülötted!

Megjegyzését válasz nélkül hagytam, s rendeltem egy franciakrémest. Tea helyett ezúttal mégis egy pohár szódavíz mellett döntöttem.

- Tudom, hogy nem hiszel nekem - folytatta, miután lenyelt egy jókora falatot -, mégis ez az igazság: Tóth doktor teljesen megőrült. Már napok óta nem rendel, ehelyett az utcán kóborol egész nap, és senkit sem ismer meg. Állítólag már egy hete nem aludt, s még éjjel is az utcán bolyong, érthetetlen szavakat mormolva. Az a nő valóban a sírba viszi!

- Miféle nő? - kérdeztem.

- Miféle nő, miféle nő! Hát a felesége, fiatalúr! - mondta bosszúsan. - Nem elég, hogy a fél város a magáénak tudta, nemrég összeszűrte a levet még ezzel a nagy pernahajderral is, az Atanázzal!

- Hát ezt meg honnan szeded?! - horkantam fel, most már valóban türelmemet veszítve.

- Kérdezd csak meg a barátodat, ő majd megvilágosítja a homályos elmédet! De ez még mind semmi - tette hozzá azonnal. - A doktor halálosan szerelmes.

- Az előbb azt állítottad, hogy megőrült, most meg halálosan szerelmes - jegyeztem meg ingerülten.

- Az, barátom, csaknem ugyanaz. Ennyit tudhatnál. Méghozzá tudod kibe? A pancsovai főszolgabíró feleségébe!

Lassan kezdtem azt hinni, hogy nem Tóth doktor őrült meg, hanem a tűzoltókapitány intett búcsút a józan eszének. Részegeskedéseiről, nagy kártyacsatáiról városszerte ismert volt, s meg kell hagyni, a nagyotmondásairól is. Természetét tekintve a húgával egymásra ütöttek, aki tudvalevőleg zűrzavaros leánykort mondhatott magáénak. Aztán a városba települt Renner fényképész elvette feleségül, megmentve ezzel a további széthullástól. Mióta azonban a szerencsétlen fotográfus néhány éve a másvilágra költözött, volt felesége a pletyka koronázatlan királynőjének becstelen címét vívta ki magának.

A kapitány ekkor a szájához emelte poharát, majd nagy torokköszörülés közepette így folytatta:

- Ezt első kézből tudom. Vagy két hete ugyanis, vasárnap, a húgomhoz voltunk hivatalosak ebédre. Úgy végződött, ahogy végződni szokott: jól beboroztunk, s mindenféle anekdotákkal szórakoztattuk egymást. Ekkor a húgom egyszercsak előhúzott egy fotográfiát a fényképalbumból, amelyben megboldogult férjeura sikeresebb alkotásait őrizte. Tulajdonképpen egy képeslapról van szó, amelyből csak egyetlen példány készült. A Tisza-partot ábrázolja, s mit gondolsz, ki van még a képen? Tóth doktor két nő társaságában! A képeslapot ugyanis maga a doktor rendelte meg, s tetette rá önmagát. Hogy ne legyen olyan feltűnő, még néhány személy és tárgy is rákerült a képre a retus során. Mint mondtam, mindez személyesen Tóth doktor utasítására készült, a legnagyobb titoktartás közepette. Hogy a posta hogyan tartott titkot, azt ne kérdezd. A lényeg, hogy a kép visszakerült a sógoromhoz, tisztázatlan körülmények közepette. A húgom szerint maga Tóth doktor vitte vissza egy téli reggelen, miután állítólag az összes Pancsovára címzett levele és képeslapja egy kartondobozban visszaérkezett saját címére. Minden kísérőszöveg és magyarázat nélkül. Nem tudni, ki volt a feladó... Szerintem a doktor attól félt, hogy maga a főszolgabíró postázta neki a küldeményt, mintegy figyelmeztetésként... A legfurcsább azonban az egészben az, amit a húgom állít, hogy szegény sógor elbeszélése szerint a doktor váltig ragaszkodott egy bolond ötlethez, mégpediglen, hogy egy létra is kerüljön rá a képre, amelyen egy felismerhetetlenné satírozott figura éppen felfelé kapaszkodik...

- No, jó - vágtam közbe a türelmemet veszítve -, a fantáziádat azért ne rajtam köszörüld! Ha ennek a zagyvaságnak csak a fele igaz...

- Látszik kisöcsém, hogy csak a saját világodban élsz - szakított félbe ő is, némi sértődöttséggel a hangjában, miközben egyet pödörintett a bajuszán. - De nem untatlak tovább. A tények úgyis hamarosan megkopogtatják a homlokodat, aztán meglátod, mi igaz mindabból, amit elmondtam. Sőt, azt is hozzáteszem, hogy a képeslapot még az este magammal vittem, miután a húgomtól elkunyeráltam. Igaz, nem sokáig maradt nálam...

Itt mutatóujját sokatmondóan felemelve váratlanul félbehagyta a mondatot. Egy ideig tűnődve nézett rám, mintegy vizsgálgatva, akár egy rovarkutató, aki váratlanul valami különös ízeltlábúra lelt. Aztán felpattant, odalépett a süteményektől roskadozó pulthoz, gyorsan fizetett, majd anélkül, hogy egy pillantást vetett volna bárkire, köszönés nélkül elviharzott.

Utána néztem, és arra gondoltam, talán valóban megsérthettem, amikor a cukrászkisasszony az asztal fölé hajolt, és meggyújtotta az asztalon árválkodó apró gyertyát, melynek lángja éppoly reszketegen pislákolt, mint a tűzoltókapitány valószerűtlen története számomra.

 

3.

A napok persze ugyanúgy múltak ezután is, mint ahogyan egy ilyen kisvárosban múlniuk lehetséges: lassan csordogáltak a megszokás és az eseménytelenség széles medrében. Mindezt csak ritkán törte meg egy-egy nagyobb evészet vagy ivászat. A Tóth doktor körüli történet közben továbbra sem hagyott nyugton. Különösnek találtam ugyanis, hogy bárkitől tudakozódtam finoman a doktor felől, válaszul legfeljebb egy unott vállrándítás érkezett. Mindebből lassan azt a következtetést szűrtem le, hogy a tűzoltókapitány története feltehetően nem más, mint a városban keringő olcsó pletykák egyike.

Valamelyik vasárnap délután, amikor a bőséges ebédtől elnehezülve, álmatlanul forgolódtam a könnyű takaró alatt, s még a levegőben volt a húsleves és a kiadós sültek illata, hirtelen úgy döntöttem, sétálok egyet, s megiszom egy gyomorkeserűt a szálloda kávézójában.

A friss, tavaszi levegőtől erőre kaptam, s vidáman léptem be az épület halljába. A portás kis fülkéjében nagyot ásított, majd álmosan intett, mintegy üdvözlésképpen.

Leültem egy közeli asztalhoz, majd kezembe vettem a helyi újságot, miközben a szemem lassan megszokta a benti félhomályt. Mindössze néhányan voltak a helyiségben. Halkan beszélgettek, kávéjukat szürcsölték, vagy éppen az előttük heverő újság fölé hajoltak.

Megrendeltem a gyomorkeserűt, és egy ideig lapozgattam a Zentai Híradó legfrissebb számát, amikor egyszercsak alig hittem a szememnek: az egyik oldalon ez állt öles betűkkel: Megölte magát az életunt doktor. Dr. Tóth Sámuel, városunk ismert főorvosa ma hajnalban gyilkosságot hajtott végre önnön magán, amikor házának padlásán fölakasztotta magát. A hivatali személyek jelentése szerint...

Épp itt tartottam, amikor, kivágódott a bejárati ajtó, és Atanáz barátom lépett be a kávézóba, szemmel láthatólag feldúlt állapotban. Körülnézett, majd szó nélkül az asztalomhoz telepedett.

- Hallottad mi történt? - kérdezte izgatottan, miközben remegő kézzel cigarettára gyújtott. Láttam, nyitott zakója alatt ugyanazt a szűk mellényt viseli, mint legutóbbi találkozásunkkor.

- Hogyne - mondtam színlelt nyugalommal, és a vastagon szedett cikkre böktem -, erre gondolsz?

Egy pillantást vetett az újságra, majd bólintott. Nem volt jó passzban.

- Megöltem egy embert - mondta aztán halkan, maga elé nézve.

- Mit csináltál?! - kérdeztem meghökkenten, de aztán gyorsan rájöttem, hogy kérdésem fölösleges volt.

Egy ideig hallgattunk. Hol egymásra néztünk, hol pedig magunk elé meredtünk. Aztán intettem a pincérnek, és rendeltem két dupla gyomorkeserűt. Próbáltam összerakni magamban a történetet az általam ismert elemekből, de sehogy sem sikerült. Nem akartam faggatni Atanázt, hiszen tudtam, úgyis elmondja majd, amit el kell mondania. Néhány mondatban inkább gyorsan elmeséltem neki a tűzoltókapitánytól hallott történetet, hangsúlyozva, az nyilvánvalóan csupán egy pletyka a sok közül, ám keserűen leintett:

- Minden pletyka mélyén van egy szemernyi igazság, barátom.

- Rendben - nyugtáztam -, de hát akkor mégsem értem az egészet...

- Francz Ödönt nem említette a tűzoltókapitány? - kérdezte.

- Nem, nem említette.

- No, látod, erről van szó - mondta -, a szabó nélkül sohasem fogod megérteni a történetet.

A pincér ekkor elébünk tette a két kis poharat, Atanáz pedig így folyatta:

- Valószínűleg emlékszel még mindarra, amit a legutóbb elmondtam. Nos, a történetnek természetesen folytatása van. Az eset azonban egyszerűbb, mint gondolnád. Frantz Ödön nem Amerikába, Erdélybe vagy Franciaországba emigrált, hanem Pesten telepedett le feleségével együtt, s ott egy kis szabóműhelyt nyitott. Kezdetben minden a legnagyobb rendben volt, mígnem egy napon megjelent a pesti üzletükben Gyertyánffy Jenő, az ifjú pancsovai főszolgabíró, aki régi családi szokás szerint már évek óta Pesten csináltatta ruháit. A főszolgabíró feleségét nem sokkal korábban ragadta el a tüdőbaj, s hogy, hogy nem, valami módon szemet vetett a szabó feléségére, Ludmillára, vagy pedig az őreá, nem tudni, de nem is lényeges.

Itt rövid szünetet tartott, lepöccintette a hamut a cigarettájáról, és ivott egy kortyot az italából.

- Egy napon a szabó arra ébredt - folytatta -, hogy egyedül fekszik az ágyában. A felesége eltűnt, s csak a válóper napján látta viszont. Az történt ugyanis, hogy az asszonyka Pancsován kötött ki, egy sokkal puhább és szélesebb ágyban, mint amilyen a szabóé volt. A főszolgabíró könnyedén kieszközölte a válást, és feleségül vette Ludmillát. Közben nem tudni hogyan, de az újdonsült főszolgabíróné újra kapcsolatba került Tóth doktorral. A pletyka szerint egy Bécsbe tartó közös társasutazáskor került minderre sor. Feltételezem, hogy csak játszott az orvossal, csupán hamis reményt akart benne ébreszteni. Vannak ugyanis nők, barátom, akiknek mindenkori viszonyuk mellett szinte létfontosságú, hogy valami férfiembert az orránál fogva vezessenek, ha másért nem, csupán a könnyű flört kedvéért, mely különös izgalommal tölti el őket. E nélkül szinte nem is tudnának élni. Mindenesetre a doktor egyre jobban belehabarodott, s végül odáig merészkedett, hogy leveleket és üdvözlőlapokat írt Ludmillának...

- Szóval mégis igaz a képeslap-história - jegyeztem meg.

- Igaz - mondta -, de hadd fejezzem be. Úgy látszik, vannak kapcsolatok, amelyek sohasem érnek véget, csupán az életút egy-egy szakaszán szünetelnek. Ilyen volt Tóth doktor kapcsolata Ludmillával, és az én kapcsolatom Incikével...

- Micsoda? - horkantam fel. - Neked még viszonyod van a doktor feleségével?

- Csak volt - helyesbített Atanáz, és újból szájához emelte poharát. Én is ittam egy kortyot.

- Ne felejtsd el, hogy egykor udvaroltam Incikének. Ráadásul, mint tudod, a szomszédja vagyok, így gyakran találkoztam vele véletlenszerűen, olykor a piacról hazafelé jövet, máskor a késő délutáni söprögetéskor a ház előtt. Eleget hallgattam sirámait szerencsétlen életére, s később már a doktorral való viszonyára vonatkozóan is. Aztán úgy adódott, hogy egyik-másik nap vagy éjjel, míg a doktor hivatalos úton volt, illetve a szomszédos településekre ment vizitre, enyhítettünk egymás magányán. Az udvarunkat elválasztó kerítéshez létrát támasztottam, épp oda, ahol az ő barackfájuk áll, közvetlenül a mezsgyén. Nem járhattam hozzá a főbejáraton át az egész utca szeme láttára. Csakhogy mindez nem tarthatott sokáig. A doktor valahogy mégis tudomást szerzett az ügyről, s egyik este, amikor hazafelé tartottam, előbukkant a kapualjban. Elcsukló hangon megkért, hogy hagyjam békén a feleségét, ha másért nem, az ő hírneve és becsülete miatt. Lám, lám, a szigorú tekintet mögött milyen érző szív lakozott!

Atanáz itt gúnyosan elmosolyodott, majd nagyot sóhajtott.

- Lehet, hogy eme viselkedése miatt - folytatta -, ettől kezdve szinte a végletekig megvetettem a doktort, noha korábban még volt bennem némi respektus iránta. Egyszer csak úgy éreztem, megérdemli mindazt a szerencsétlenséget, amit a balsors rámért, s azt is, amivel még ezután fogja sújtani. Ez utóbbihoz, úgy gondoltam, magam is hozzá fogok járulni. Így is történt. Eszemben sem volt abbahagyni az immár kevésbé titkos látogatásaimat, miközben egyre jobban kezdtem gyűlölni Tóth doktort, s végül azon kaptam magam, hogy már Incikét is. Úgy láttam, meglehetősen szenvednek mindketten, s ez, meg kell vallanom, némi élvezettel töltött el. Egy nap azonban mégis erőt vehetett magán a doktor, mert egyszer csak elém állt újra, s bírósággal, csendőrséggel fenyegetőzött. A képébe nevettem, majd faképnél hagytam. Igaz, ettől kezdve úgy éreztem, magabiztosságom már nem teljesen a régi, mivel a doktor hangjából a sarokba szorítottak makacs elszántságát hallottam ki. Ezt valahogy nem vettem jó előjelnek... Ekkoriban jelent meg azonban újra a városban Frantz Ödön, az egykori sikerszabó. Tőle hallottam tulajdonképpen Tóth doktor Ludmillával való új keletű históriáját. Ez éppen kapóra jött. Végre van valamilyen adu a kezemben, ha végképp szorul a kapca, gondoltam. Csak persze bizonyítékom nem volt. De ez is meglett nemsokára.

- Érdekes - jegyeztem meg, majd kiittam poharamat. Atanáz a zsebébe nyúlt, és monogramos zsebkendőjével megtörölte fénylő arcát. Úgy tűnt, mintha egy kissé megkönnyebbült volna.

- Néhány nappal később, amikor a tóparti kiskocsmában huszonegyeztem, egyszer csak kivágódott a kocsmaajtó, és a tűzoltókapitány lépett be rajta, tökrészegen. Tudván, hogy - enyhén szólva is - meglehetősen járatos vagyok a kártyajátékokban, addig erőszakoskodott, mígnem rávett egy pókercsatára. A zsebéből előhalászott egy vadonatúj kártyacsomagot, és az asztalra dobta. Tétként azt az ominózus képeslapot ajánlotta fel, amit a húgától szerzett, vagyis amiről te is beszéltél. Nem akartam kötélnek állni, ám amikor megtudtam, hogy miféle lapról van szó, képtelen voltam visszautasítani a kihívást. Rögtön az jutott eszembe, ezzel a lappal szükség esetén zsarolhatom majd a doktort, azaz támadása esetén afféle önvédelmi eszközként használhatom. Mondanom sem kell egyébként, hogy ki nyert. S bár ne nyertem volna... Az emberi természet ugyanis, barátom, a gonoszságot illetően nem ismer határokat. Már vártam ugyanis, mikor toppan újra elém a doktor, hogy a fejére olvassam: ugyanazt a játékot űzi, mint én, ha nem rosszabbat. Nem kellett sokáig várnom. Néhány nap múlva ismét összefutottunk, és amikor megfenyegettem, hogy beárulom, s egy pillanatra felvillantottam előtte az általa írt képeslapot, elfehéredett, galléron ragadott, és ezt nyekegte rekedtes hangján: "Maga egy aljas gazember, egy aljas gonosztevő!" Aztán elengedte a galléromat, és eltántorgott. Akkor láttam utoljára...

Itt Atanáz elhallgatott, nagyot sóhajtott, majd tűnődve forgatta vaskos ujjai között az apró likőröspoharat.

- Sohasem gondoltam volna - mondta keserűen -, hogy ölni szavakkal is lehet.

Aztán benyúlt zakója belső zsebébe, és az asztalra dobott valamit.

- Már nincs rá szükségem - mondta.

Közelebb hajoltam, s a kezembe vettem a már kissé gyűrött képeslapot. Igen, rajta volt minden: a folyó, az uszály, a várossal szembeni parton sétáló úriemberek, s a kép jobb sarkában ott volt valóban Tóth doktor is a két hölgy társaságában. S alatta kacskaringós, csaknem öreges kézírással a következő: Kezeit csókolja: Dr. Tóth. Amint aztán jobban szemügyre vettem az enyhén színehagyott üdvözlőlapot, megláttam csaknem a kép középpontjában a létrát is, a rajta felfelé kapaszkodó, nehezen kivehető figurával. Egy ideig néztem, vizsgálgattam a lapot, aztán hirtelen az asztalra ejtettem, mintha csak attól féltem volna, hogy a létrára kapaszkodó alakban Atanázt ismerem fel.

Furcsa érzés kapott el: valahogy nem akartam felemelni tekintetem az asztal lapjáról; nem akartam, hogy találkozzon a pillantásunk.