Vass Tibor
Felsőházi Dr. Tóth Marcell levele alsókerti Kun Marcellához
Drága Marcellám, fogja fel pöttömnagy eszecskéje levelemhez mellékelt üdvözlőkártyám úgyan most, mint ahhoz hasonlatos kiváltságlevelet, melyet városom kapott az Ulászlók másodikától: függetlensége bizonyítékául.
Csinos eset volna, ha minden szavam eljutna az intellektusához. Hja, felesleges ebben bíznom. De azt kell mondjam a Maga haragos, sürgős távozását követően: nem tartozom ezentúl a szívéhez. Nem tudok tartozni, legfeljebb továbbra is csak úgyannyi pénzmaggal, mint Adymnak, amennyit azért kértem kölcsön, hogy pénzzavarom miatt a címerkészítő ne hitelbe tervezze nekem s a köznek Zenta új címerét. De a városházáról többet lopni én már nem tudok. Lássa e címert, idemásolom. Tanúskodjon benne a búzakalász túlérett, megromlott szerelmünkről, a kecsege a volt boldogságban úszásunkról, a két keresztben fekvő kulcsról pedig jusson eszébe a titkaink nyitja, miket bizony ezúttal se illenék feszegetni tovább. Vegye komolyan eme búcsúlevelem. Nem fölindulásból mondom csupán, hogy leveszem magáról a kezem. Cigánykodjon mással, hagyjon engem nyugton.
Feszegetek ezt-azt még, utoljára, kérem, hallgasson meg, álljon a drága kis füle hallásra. A zongoraleckékből nem evett, Adym állta volna a harmadát pedig. S doktorné lehetett volna, Dr. Tóthné, drága Marcella, de rám csapta az ajtót. S én most sírva emlékezem. Az épülő tűzoltólaktanya tövében - Lajta barátom tervezi az épületet, tudja, akivel a Népkertben összefutottunk egyszer, épp a zentai csata és a karlócai béke összefüggéseit méltatta balján egy fiatal hivatalsegéd kisasszonynak - sétálgatva minduntalan egy vallomására gondolok: sose feledem, az állványok alatt azt mondta, miközben majd megmarta egymást az arcunk, hogy oly roppant nagy lánggal ég a szerelme irántam, hogy azt ebből a nagy laktanyából sem tudnák elfojtani. Hát el tudták, pedig kész sincs még az épület. Az olthatatlan vágy feszítse más után, én lemondok e parázs szenvedélyről.
Mindazonáltal be kell valljam, átkelőhely a lelkem, drága Marcellám, mióta eltávozott. Átkelőhely, hasonló ahhoz a Tisza-parthoz, mit lapomon szemlélhet. Bár kerülnék én úgy most a Maga tulajdonába, mint ahogy Zentám került hatszáz éve Szegedébe. Jut eszembe, a Maga barátnője gyöttment szegediként Ady oldalán egyszer nagy társaságban, nyilvánosan kétségbe vonta, hogy én azon Tóthék leszármazottja lennék, akik kétszáz éve jöttek ide Heves megyéből, kétségbe vonta, kinevetett, mikor azt mondtam válaszul, hogy dédapám részt vett a magyar telepesek által kivitelezett templom építésében. Nem hitte csak a barátnője, vagy azzal is figurázott? Még azon is nevetett, mikor azt találtam mondani, hogy dédapám testvére az 1769-es nagy tűzvészben halt meg, melynek füstjét a maguk ősei is megbámulhatták a szegedi parton. Őseim pedig a gyöttment barátnője előtt is a maga külön kérésre firtattam, igaz, hogy apám édes testvére, Tóth Marcella miatt is, merthogy tudvalevőleg neki köszönhetjük a zentai óvodát. Utánakérdezett, már csak a közös Marcellaság végett is: s elmondtam, hogy Szabadka után másodikként lett ily intézményünk a vármegyében. De Magácska, meg a gyermekek: két különböző dolog. Tán azért, mert rokonságában oly sok mezítlábas, nem csak a kosztól fekete lurkó volt? Az ördögbe is, ne affektáljunk, a szívem Maga iránt kiömlésig tele volt szerelemmel. Igaz, Adyt nem olvasott soha, de Ady se olvasott engemet.
Ó, drága Marcellám, el tudná feledni, hogy kamaszkorunkban ott voltunk azon a vonaton, mely elsőként futott be a zentai állomásra? Igaz, tizenöt éve már. De tudná feledni mérnök testvérbátyám szavait - merthogy ugye érintett voltam rokonilag abban is -, mikor ünnepélyesen átadta a forgalomnak a Szeged-Szabadka-Becse vasútvonal zentai szakaszát? Tudná feledni, hogy tíz éve, mikor itt járt Ferenc József - jöhetne újra valami hasonló mindenható, hogy újból utcákat kövezzenek - mekkorát néztünk egymásra, hogy bevezették a villanyvilágítást?
De mit emlékezem én itt ilyenekre hasztalan, hiszen soha nem bocsátotta meg nekem, drága Marcellám, Maga és talán az egész családja nem, hogy a mi családunk a vagyonosabb réteg szokásaihoz híven a Fő tér körül, az oda torkolló utcákban vásárolnak vagy építtetnek maguknak házat. Hasztalan magyaráztam, hogy ez nem státusszimbólum, hiába kommentáltam, hogy megélhetésünk forrása, üzletünk forgalma máshol nem lehetne nagyobb. Maga, kedves Marcella, egy szó erejéig sem volt hajlandó őseit felemlíteni. Szégyellte tán, hogy anyai ágán túl sok köze volt az alsókerti roma negyedhez? Szégyellte, hogy egy földbevájt kunyhóban látta meg a napvilágot? Azazhogy nem látta meg, mert nem szivárgott oda be semmi fény. No, de hát mondtam, nincs azon mit szégyellni, hogy anyja kosarat font, hisz kettőnk történetében ettől függetlenül erős volt a "kézműves szerelmi szál": terveket szőttünk, de milyen nagy terveket. Hogy megvesszük majd az Eugen herceg szálló teljes fölsejét, vagy ha meg nem is vesszük, kibéreljük a tavaly épült színháztermét az esküvőnkre. Igen, jó volna egész megbolondulni, és úgy meghalni. Fogyasztani előtte a finomabb fajtából: a lelki spirituszokból. Voltam anarchista, fakír, bigott, pápista és magam-imádó művész. Adymtól tanultam, most már nem következhetik semmi új. Magától pedig úgy szaladok el, mint ahogy tőlem szaladt el lábain csinos altája az imént.
Tudom, nagyon bántotta, hogy annyit adakoztam új árvaházunknak. Meglehet, csak az a baj, hogy túl kopasz és komoly vagyok. Persze adhattam volna túlkopaszul, túlkomolyan ugye mind az alsókertieknek! Hja! Soha eszükbe nem jutna semmi pénzért kimászni a föld alól! Magát sikerült idejében kirángatnom, oda, ahol jól mosdanak, s nem csinálnak kedves kultuszt az érzések elfajtalankodásából. Hálátlansága rosszul esik nagyon. Most mondjam, hogy olyan helyekre vittem kirándulni előkelő társaságokkal, ahová Maga a természetes szagával soha be nem kerülhetett volna, sose látta volna pompás ruhákban, valóját elfedő Ady-hozta párizsi parfümgőzben a pompás Zenta-környéket, be nem tehette volna lábát Pána, Adorján, Nagyrét, Felsőhegy, Kerekszék, Sárgapart, Mákos, Bátka, Tiszaszentmiklós földeire. Hálátlan fúria! Nincs több pompa, nincs kirándulás. Illatozza csak a Fekete-erdő romlott avarának szagát. Lemondtam magáról, nincs bánatos aggodalmam további sorsa iránt. Ma, a névnapomon, hogy rám csapta az ajtót, faképnél hagyott, úgy döntöttem, máltai kőből leszek, nem fogadom vissza többé. Jöhet énhozzám fura szavakkal, hogy első vonatút, villanyfény, kirándulások, közös Marcellaságok, hogy mégiscsak érdekli Ady, a karlócai béke vagy a heraldika, hogy Lajtát szívből üdvözli, meg ilyenek. Hogy bocsássak meg újra. Nem teszem. Ki van rúgva, kedves Marcella. A szerelmünket a jó Isten félrenyelte. Cigányútra mentünk. Maga odavaló, ahonnan jött: a lapon is látótávolban van, a társaság tekintetére ácsingózó szutykosokhoz. Nem húzok ki a porból több magához hasonló ifjonc nőcskét. Romoljon, ha romlani akar, istenét ne imádja, papját ne tisztelje, Marcellját feledje. Nincs, ki mossa többé Önről a moshatatlan koszt. Kvártélyt adjon magának újból a föld, tőlem vonulhat a pamlagra ájuldozni. Kevés joga van, hogy így magamra hagyott, az ettől intelligensebb pusztuláshoz.
Adymtól tanultam azt is, hogy valaha, ha nagy, igazi, boldog kultúrája lesz a világnak, könnyű lesz a szűz barbársághoz átpártolni. A maitól, még nem is minden földön fölfogottól, hamistól és lakoltatótól szabadulni egyedül szörnyen nehéz. Még azután is, amikor aludni már nem tudunk, tombolunk, vérünk, vesénk rossz, és nem kívánunk voltaképpen semmit sem. Üdvözlő csók nélkül menekült, s oly halottfehér lett az arcom rögtön, amilyen még sose volt. De ne hívjon, ne keressen. Nem mondhatom, hogy máshol vonalasabb és melegebb ígéretű a magafajta lányok nyaka. Csak bánatos, finom, érzékeny és gőgös nők fognak megérteni.
1904. augusztus 14-én, Marcell napján