Barácius Zoltán
Tájkép csata után
A szabadkai magyar társulatok (Népszínház, Kosztolányi Dezső Színház) breviáriuma a közelmúltban és ma.
1985-ben a Szabadkai Népszínház addigi munkássága "átértelmezésre" szorult, s a város pártszervezte, az elöljárók megengedték Ljubiša Ristićnek, hogy megszüntesse a magyar és a szerbhorvát társulatot. Az elképzelés szerint egységes szemléletű, a színházművészet élvonalába tartozó, működtetésében és hatásában egyaránt nemzetközi szintű, rangú szuverén művészi program volt születőben. Az újságírók egymással versenyezve hajlongtak a "csizmás hadúr" előtt. Radics Melinda arról cikkezet, hogy Lj. R. a mi színházi világunk legérdekesebb, legvitatottabb egyénisége, aki 1978-ban megalakította a KPGT-tömörülést, Eörsi István megállapította, hogy a Madách-kommentárok - a rendező első munkája Szabadkán - "egységes víziót" alkot, Ristić vitára, álmélkodásra késztet minket. Bögel József: ".a rendező célja a magyarságot, e jelentős kisebbséget e perifériális kultúrális helyzetből, mindenekelőtt a színházművészeti zártságból, hanyatlásból kiemelni". Forgách András dramaturg megnézte a Shakespeare-FEST előadásait - és rajongott értük. Csupán Gerold László nem dicsérte, hanem temette Ristićet: tessék az elvtársat elzavarni a városból és környékéről, mint tették azt Újvidéken, Belgrádban, Splitben, Zágrábban, mindenütt, ahol a rendező az úristen akart hasonlítani.
Bartuc Gabriella és még sokan mások nem szedték elő a ködlámpájukat, nem akarták megőrizni a múltat. Erőszakkal gázoltak bele szellemiségünkbe, s a Vajdaság - úgy tűnt - kiheverhetetlen vereséget szenvedett. "Ez Hirosima, nem a Szabadkai Népszínház", mondta Radoslav Zlatan Dorić, amikor megpillantotta a romba döntött teátrumot. Még csak azt sem mondhattuk, hogy a színház a saját halottunk. Itt és most, sehol másutt és soha máskor nem tettek annyi rosszat a színházkultúrával, a magyar társulattal, mint Szabadkán.
* * *
Könyveket, szövegkönyveket, plakátokat, fotókat, valakit, Dévics Imrét például - aki a színházat elvezette Szlovéniába, a Muraközbe, Horvátországba, Dél-Bánátba, Belgrádba és Budapestre - máglyára akarták vetni, és a színházépület is lángra kapott.
Vajon mikortól szolgálta Szabadka kultúrális hídfőként a tartományt és az országot? A színjátszást itt a XVIII. században a papok és német hivatásos színészek élesztgették. Maria Theresiopolisban már 1780-ban széthúzták a rongyfüggönyt, 1818-ban már tömegek látogatták a magyar nyelvű előadásokat is. A színházépület egy esztendő alatt elkészült, 1854-ben. Ugyanabban az évben, december 16-án az érdeklődők megnézhették Jósika Miklós Két Barcsay című színművét. Az akkori viszonyokhoz képest a színház "fényes" volt és "előkelő". Miután 1915-ben a színház belseje teljesen leégett, bezárták a kapukat. 1927-ben felújítva adták át rendeltetésének, de a magyarok ez időben a sorompón túlra szorultak. Hivatásos magyar társulat alakításáról szó sem lehetett akkor.
1945-ben Szabadka hivatásos horvát, majd magyar társulatot kapott. Hozzá lehetett látni a tagság toborzásához. Örömmel várta-e a város az első magyar bemutatót, Balázs Béla Boszorkánytánc című nagyon rossz darabját, ma már nem tudni, de végre azt mondhattuk, hogy apró lépésekkel elindultunk előre. Volt ún. "aranykorszaka" is a társulatnak a '60-as években, amikor Dévics Imre vette át a művészeti vezető posztját, aki nem tudott/nem akart sem gyűlölni, sem pusztítani. Halála után a színház kapkodott, nem találta a helyét - és végül 1985-ben bekövetkezett Ljubiša Ristić. Egy vödör ürülékkel állított be a színházba.
Évekig, évtizedekig a színháznak állt a lobogó a múltban. Sokan leírták, hogy a Népszínház magyar társulata a '60-as évekig csak vegetált, tengődött, de a részeredményére fel kellett figyelni. A '60-as években az igazi "népszínház profil" érvényesült, s a színészek, rendezők magas színvonalon teljesítettek.
Évadonként 10-12 bemutató előadás, mintegy 400 reprízzel a községben, a tartományban, Szlovéniában és Horvátországban, részvétel a Sterija Játékokon (Léda, Áfonyák, Légszomj, Jób). Helytállás a népművelés-közoktatás területén, magyarországi sztárszínészek (Sinkovits Imre, Pécsi Sándor, Kiss Manyi, Latinovits Zoltán, Gobbi Hilda, Psota Irén, Mezei Mária stb) és rendezők (Kerényi Imre, Szinetár Miklós, Seregi László stb.) szerződtetése, műsoron Brecht művek (Koldusopera, Kurázsi mama, A kaukázusi krétakör), Max Frischtől a Biedermann és a gyújtogatók, Lorcától a Vérnász, Williamstól Az Iguána éjszakája és a Macska a forró bádogtetőn, Millertől A salemi boszorkányok, Miroslav Krleža-drámák (Léda, Út a paradicsomba, Szentistvánnapi búcsú, Glembay Ltd.), Madách Imrétől Az ember tragédiája, a vajdasági magyar szerzők munkái (Deák Ferenc Áfonyák és Légszomj, Tóth Ferenc Jób), s az előadásokban már fel lehetett fedezni a modernebb színjátszás szuverén jeleit (Camus Caligula, Deák Áfonyák és Légszomj), Dürrenmatt Angyal szállt le Babilonba és Remenyik Zsigmond Blőse úrék mindenkinek tartoznak). Igaz, a társulat patinásra nyűtt vígjátékokat, blődliket is bemutatott, de merte vállalni a stílusváltás kockázatát is. 1965-ben Színészképző Stúdió nyílik Szabadkán, az első emeleti kamarateremben rövid időre a Cabaret-műfaj kap otthont. Sok-sok teremtő erő, újat teremtő szándék, terv, akarás és tehetség szorult be Dévics Imrébe, Virág Mihályba, Petrik Pálba, Radojević Radmilába és a színészekbe: Romhányi Ibibe, Fejes Györgybe, Szilágyi Lászlóba, Pataki Lászlóba, Árok Ferencbe. A színház néha hátra is nézett, de előre lépkedett. Egészen 1985-ig.
Nézd, a cápa szája tátva
A '90-es évek derekán az egész ország a csőd szélén tántorgott. S ekkor, ezekben a nehéz, sorsdöntő pillanatokban, 1994-ben a Ristić-féle intézmény megmaradhatott állami támogatást élvező pozíciójában, az új községi kormányzat viszont létrehozta, életre hívta a Kosztolányi Dezső Színházat, a magyar nyelvű teátrumot. A védnökséggel nem lehetett sokra menni. Az épület visszaszerzésére gondolni sem lehetett. Mégis október hónapban a Szabadkai Gyermekszínházban az alkalmi társulat színre vitte a Schmürz című Boris Vian-darabot, majd a Fecskelányt. Nem lehet tudni, hogy az új színház kit/mit akar szolgálni, mert a nyitóelőadást nemcsak a szabadkai ún. "nagyközönség" nagy része, hanem a színikritikusok többsége is elutasította. A színészek nem a királyok útján érkeztek. Itt voltak azonban azok, akik az elmúlt évek során végigszenvedték a magyar nyelvű színházak agóniáját, s most esélyteleneknek bizonyultak. Gondolták, azon a kis helyen elfér a tehetségük kevés pénzből is lehet valamit mondani Schmürzről.
Színészek. Egy görög bölcs szerint a színház csak színész igényel, semmi mást. alatta a deszka, fölötte a mennyország. Vagy a pokol. Most igaz tant adtak a szabadkaiaknak. Hevesit idéztem akkor: "A legnagyobb társadalmi és nemzeti feladat, a jövő nagy kérdése tehát az: milyen ideálokat, világnézetet, milyen erkölcsi felfogást lehet az emberek lelkébe plántálni: mert a jövő nemzedékének is csak olyan színháza lesz, amilyet megérdemel."
Közönségünk/közvéleményünk úgy volt a Schmürzzel, mint a '60-as években a Koldusoperával. "Nézd, a cápa szája tátva", mondták - bekap mindent és mindenkit szőröstül-bőröstül. A színház, nézőt nyúzó sárkány lesz? A profizmus, a tiszta színházkultúra volt a tét akkor is, most is 1994-ben. Javulni látszott a felső színt. A Koldusoperánál és a Schmürznél kevés revelatívebb és felrázó erejűbb előadás futott az országban akkor. Mindkét előadás mécsese volt az örökkévalóságnak.
A színművész, Kovács Frigyes helyébe lépő színművésznő, Jónás Gabriella - nyári alkalomra - Carlo Goldoni Tengerparti csetepaté (Chioggait csetepaté) című vígjátékát választotta, a rendezéssel a magyarországi Beke Sándort bízta meg. Nyári műsor - limonádéval, vagyis a színházban kezdetét vette az esztétikai (és egyéb jellegű) interregnum, azzal az üzenettel, hogy "Minden jó, ha a vége jó". De hát nehéz volt akkor, a háború és a dühödt nacionalizmus éveiben színházat életben tartani. Miről is szóljon ma a színház, miről szóljon úgy, hogy arra bemenjen a néző, sőt megszólíthatóvá-megérinthetővé váljon? Mindig ez az alapkérdés, tudta ezt mindenki. De hát voltak/vannak olyan időszakok, amikor legalább sejteni véljük a válaszokat. Recept természetesen sohasem volt, de azért a jó színházra mindig és mindenütt, egy romokban heverő épületben is megvan/megvolt az esély. A társulat ugyanis visszaköltözhetett a Népszínházba. Ljubiša Ristić a munkatársaival a Jadran moziban talált szállást, de magával cipelte a műszaki felszerelés nagy részét, a járműveket és mintegy 7000 kosztümöt - a megegyezés alapján, mert a "mágussal" még mindig kesztyűs kézzel bántak. Senki sem merte/akarta a markába venni és működtetni azt a szaros seprőt.
Üres színpadi fecsegések: Neil Simon Furcsa pár, Kiss Irén Álmodtam egy várost, Gárdonyi Géza A lámpás, Woddy Allen Játszd újra.!, Lakatos Menyhért Átok és szerelem, Szól a hegedű, beiktatva egy ősbemutató (Kopeczky László Vigyázz, ha jön a nagybőgő) és egy Mrozek-miniatűr, a Strip-tease. Ezeknek a daraboknak a megjelenítése sem izgalmat, sem kiszámíthatatlanságot, sem tétet vagy pedig kockázatot nem hozott a színpadra, a teátrum első emeleti kamaratermének játékterére. A cél az volt, hogy az ember kényelmesen/kényelmetlenül hátradőlve szemlélődjön, és figyelemmel végignézzen egy tőle független, idegen történetet, mint volt az Ég a nap Seneca fölött vagy az Árva Bethlen Kata. Bárgyú és cukros színház, émelyítően nyekergő hangok (kivételt képez a Strip-tease a maga mrozeki egzotikumával és László Sándor remeklése a Furcsa párban és a Játszd újra.! című Woody Allen-darabban.
A Furcsa párt az alkalmi társulat már a Népszínházban mutatta be. Újra a régi "csatamezőn", és változatlan cégérrel: Narodno pozorište - Népszínház, két tagozattal: a magyarral és a szerbbel (már nem szerbhorváttal). Erdudac Zsuzsannát állították az intézmény élére, a magyar társulatot két évig Jónás Gabriella vezette. A színésznő nem akart nekünk "vérfarkast" mutogatni, távol volt tőle a színházi alkotók többségének hajmeresztő cinizmusa, de nagy virtusról adott tanúvallomást, amikor műsorra tűzette és be is mutattatta Deák Ferenc határtalanul című drámáját, amely hangos visszhangokat pendített meg nemcsak Szabadkán, hanem az egész brutalizálódó szegény országban. iszonyatosan veszedelme mítoszokat, amelyeket átitatott a balkáni antikultúra, zúzott széjjel a rendező Ljubomir Draškić és a szerző. Végkövetkeztetés: a nacionalizmus, főképpen a nagyszerb nacionalizmus, akár az ostobaság, állandó és maradandó útitársunk. Sajnos, nagy része a balkáni nemzetek genetikai poggyászának. Nem lehet eltörölni, kidobni a vonat ablakán, tudjuk -, de mi láttatni akartuk a színházban, tudván/érezvén, hogy a parázs tovább izzik az utcán, talán már azok lelkében/szívében is, akik azt színvonalas, megrázó erejű drámát végignézték. Az egész előadásban ott rejlett a nacionalizmus dölyfe, ami jogot formál arra, hogy saját kedve szerint az ember maga határozza meg, ki áll mellette és ki az ellenség. (Mert aki nincs velünk, az ellenünk van.)
Világítótorony volta a Határtalanul az igénytelenség tavában. Kisvárdán a Határokon Túli Magyar Színházak Találkozóján is ünnepelték a szabadkaiakat, díjakkal tértek haza a fesztiválról. De a két évnyi műsor nem tudta magával sodorni a krónikást, inkább taszított (Átok és szerelem, Szól egy hegedű, Ég a nap Seneca felett). Az összkép tiritarka. Csak a Határtalanullal tudott a színház életképes lenni: hódítóképességet nem demonstrált, még iparűzésileg sem volt sikeres a vállalkozás, s így a színház kutyaszorítóban sunyított. Másként, ha lehet - mondták sokan, új emberekkel, feledjük el, ami volt/nem volt. Nem menthető föl természetesen az elavulás-elévülés vádja alól senki, többen személyesen is felelősek a megrekedésért.
Élni, dolgozni akarunk
A társadalmi-politikai élet minden változása (vagy éppen változatlansága) a fiatalokat érinti, őket sérti, ők reagálnak ezekre a legérzékenyebben. Vágyaik, terveik, állásfoglalásuk, szembenállásuk vagy egyetértésük kifejezésére minden eszközt felhasználnak - így természetesen a színpad eszközeit is. Nem új megállapítás. Tudta ezt Kovács Frigyes színművész, az újonnan megválasztott társulati vezető, igazgató, aki már az első napokban mindent megtett annak érdekében, hogy egy társulattal beépüljön a hivatásos színházak hierarchiájában, együttest szervezett, olyan színészeket szerződtetett, akik fittyet hánynak a műfaji, színpadi konvencióknak. Kiváló alakításokkal hívták fel magukra a figyelmet a fiatalok: Káló Béla, Molnár Zoltán, Puskás Zoltán, Mess Attila, Péter Ferenc, a kárpátaljai Katkó Ferenc, Szloboda Tibor, Vukoszavljev Iván, Szilágyi Nándor, Kalmár Zsuzsanna, Erdélyi Hermina, Szorcsik Kriszta, Körmöci Petronella, Vicei Natália, majd az újvidéki vendégek és Hernyák György rendezései nyomán a szűk játéktéren - még mindig az első emeleti kamaraterem padlózatán - bravúrosan szerkesztett, egységes kompozíciók születtek, egységes színészi játékstílussal. S ez a heves aktivizálás, az együttgondolkodtatás megvalósulása volt - az ma is - a szabadkai Népszínház magyar társulatának megítélésének - a művész kifejezésmódjuk mellett - a legfontosabb kritériuma. Ez a képesség és elkötelezettség a színház és Kovács Frigyes, a társulatépítő személye mellett ad/ott azt együttesnek rangot.
Nem láthattunk/nem láthattunk a rogyadozó kamarateremben hold és lámpa sütötte tündérkirályokat, amint fává változnak. Nem láttunk "látványcentrikus színházat". De jó, bizsergető érzéssel hagytuk el a színházat a Sztárcsinálók bemutatója után - a szabadkai és az újvidéki színészek kellő rátermettséggel - a musical nem könnyű színpadi műfaj-ambíciójukat fitogtatták. Nagy sikert arattak az országos fesztiválokon, valamint Kisvárdán, a Határokon Túli Magyar Színházak Fesztiválján. Érezhetően az új szereplőgárda kerülte a túljátszást. A magam részéről sikeresnek ítéltem Alfonso Paso Hazudj inkább, kedvesem című vígjátékának a bemutatóját is. Ott vált érdekessé az előadás, ahol a színészek túlléptek önmagukon és a szerzőn, ahol érvényesülni tudott a "balkáni ritus", amiről a magyarországi recenzorok oly gyakran írtak a szabadkai előadások kapcsán. Ez a "balkáni elem" különösképpen a Puskaporos hordó színrevitele alkalmával csúcsosodott ki (közös előadás a Kosztolányi Dezső Színházzal): izzott, forrt, szikrázott a színpad. A szereplők ismételten példát adtak arra, hogy a színészi sokoldalúság az előadás gondolatiságának szolgálatában nem hogy elfedné, hanem épp a játékosság művészi eszközeivel kibontja a gondolatot. Csehov Lakodalom című egyfelvonásosa (megtolva még két miniatűrrel), a cabaret-műsorok, az Örvendetes esemény (Mrozek), Hubay Miklós Te Imre, itt valami ketyeg és A zsenik iskolája amolyan színpadi "csevelyek" voltak. A gazdasági depresszió elvette az emberek kedvét mindentől, a színháztól is, Thália ezért megpróbált Szabadkán (is) mosolyt fakasztani az ajkakra. De a program már a Zách Klára című Csáth Géza-dráma előtt megfogalmazódott: "Színházunk nem akar sem szórakoztatni, sem egy tételt védeni. Egyszerűen kérdéseket akar felvetni, amelyekre mi, a nézők adhatjuk meg a válaszokat. Az elkötelezett művész nem kínál "helyes feleletet", mindössze a helyes kérdéseket teszi föl.
Különösség, különlegesség, különcség: ezek voltak a Zách Klára - Hernyák György rendezésében -, az előadás korántsem pejoratív értelmű hatásformáló erői, vonalai. közben hajlamosak voltunk elhinni, a tragikus sorsú Csáth Géza, a város sokoldalú művésze újra itt járt nálunk, s bár elment tőlünk, megindulhatott az utólagos megértés, az értelmezés és a legendaképződés róla - és a színházról.
Tisztességgel megcsinált előadás/előadások a Zách Klára előtt és után: az Ő meg Ő című musicalféleség (diplomavizsga), mely vidéken, például a szórványban, Dél-Bánátban jól szolgálta a misszió ügyét, a tájolás megfellebezhetetlen célját, a Romeó és Júlia (eléggé harmatos rendezői megfogalmazásban), A pillangók szabadok (selymes történetmesélés sok-sok reprízzel, vastapsos házakkal), és még egy közös projektum a Kosztolányi Dezső Színházzal, Tasnádi István Közellenség című "vajdasági operája", Lajkó Félix muzsikájával, Beszédes István verseivel, nagyszerű színészekkel.
A színháznak természetesen nem fogyott el a "mondandója", mert Kovács Frigyes számára, akinek a színház a szenvedélyes közlés terepe, Hernyák Györggyel szövetkezve színpadra álmodja a játszhatatlan Holdbeli csónakost, Weöres Sándor édesbús meséjét Pávaszemről és a többiekről. Ennek az előadásnak a közvetlen és közvetett hatása a nézőkre és színházi kultúránkra felmérhetetlen, a rendezés és a színészi remeklések közelebb hozták a szabadkai színházat a világszínházhoz - és a Nem fáj! című Kristóf Ágota-adaptációhoz, amelynek színrevitele a mai napig kitörölhetetlen élmény. Ezt az előadást - akárcsak Dalton Trumbo Johnny fegyverben című monodrámáját - a társulat a kanizsai Művészetek Házában mutatta be, mert a szabadkai színházat utolérte a végzete. Ljubiša Ristić "örökségként" romhalmazokat hagyott maga után: a kamaraterem (is) játékra alkalmatlannak találtatott. Mégis Kovács Frigyesék, Boros Brestyánszki Rozáliáék dolgoztak tovább. Ilan Eldad ilyen "sanyarú helyzetből" tudott itt előadást csinálni, kettőt egyszerre, megértésen alapuló formanyelv és szemlélet importálta az izraeli művészt a szabadkai színházba. Ő is - akárcsak Kovács Frigyes - hihetetlen meggyőző erővel tudta/akarta fanatizálni a színészeket, önmaguk meghaladására, igazi szakmai megújulásra sarkalt.
A szabadkai színházban hisznek a fiatalok, a fiatal értelmezési történelem, színháztörténelemformáló erejében. Hitt akkor is, amikor Örkény István Tóték című tragikomédiáját mutatták be és Szophoklész Antigonéját (erdélyi színművészek közreműködésével). Semmi sem volt ezekben az előadásokban "fölösleges és korszerűtlen", bár a színház csak nem akar alkalmazkodni az új század "merkantilista szemléletéhez". A Tóték színészcentrikus előadás. Ördögi logika szerint épülnek föl és rakodnak egymásra egy korszak rémtettei a Tótékban. Znamenák István rendezése mindenben bőséges a darab világképéhez: precízen realisztikus és grotekszbe hajló. Több epizódot visszahoz a realitás síkjára, néhányat vizionáriussá emel. Az Antigone - a sepsiszentgyörgyi Bocsárdi László rendezésében - "szenzációt" keltett Zsámbékon, a Nyári Színház elnevezésű rendezvényen. Egy verhetetlen mű újraértelmezése. Csak sajnálhatjuk, hogy az előadás - műszaki és egyéb okok miatt - születése után rögtön "meghalt", mert az Antigone is "szabadkai projektum", amelynek kapcsán a művet eltérítették a realizmustól s felerősödtek azok a jelzések, amelyek a modern színházat helyezik reflektorfénybe.
Hernyák Györgynek az Eldad-rendezések előtt volt egy boldogtalan látomása a másról. Tasnádi István Titanic vízirevűje múltidéző színházillúzió. A darab ugyan hagyományos felfogásból indul ki, szövegváltozata is a drámai ívek megerősítését szolgálja, de belecsöppen az előadásba a groteszk, sőt - még az abszurd is. Újabb nagy siker Kisvárdán! Olyan feszültséggel teli előadás a Titanic vízirevű, amelyben a fura és nevetséges viszonyok alakulása folytán az ember meztelenül mutatja meg igazi énjét. A Titanic vízirevű a színház jutalomjátéka.
Merre és hogyan tovább? Lesz-e Magyar Nemzeti Színházunk? Megvalósulhat-e gyorsan, fájdalom és politikai opciók nélkül Kovács Frigyes álma? Ez nem a színházi alkotók tehetségén múlik. Az igazi művész számára erős örömérzet, ha egész lényével egy illúzióba költözhet át. Szabadnak akarja érezni magát, olyan világban, amelyben nincs semmilyen otromba létfeltételnek alávetve.
Lesz-e itt ilyen világ?
Másság (nem minden áron)
A Kosztolányi Dezső Színház - saját társulata nélkül - a "másságot" hímezte a lobogójára (kezdetben), azt vártuk, hogy ellenzéki szemléletet közvetítsen előadásaival, mert hát az említett "másság" az élet, világunk valamennyi közegbe beszivárgott. A szabadkai alkotók persze nem a margón dolgoztak, nem kellett az úgynevezett amatőr művész konfliktusokkal teli munkálkodása közben az intézményesített színház struktúráján belül megvívni a maga hétköznapi csatáit, akár azt is állíthatjuk, hogy a Kosztolányi Dezső Színház tulajdonképpen a Népszínház kamaraszínháza (volt), az-e még ma, majd elválik, mivel új igazgató, Szloboda Tibor viseli gondját a repertoárnak, a műszaknak.
Azt nem mondhatjuk, hogy a Kosztolányi Dezső Színház alkotói, a rendezők és a színészek - felesküdtek a "másságra", mert hiszen több előadás - Puskaporos hordó, Tavli, A halál és a lányka, Közellenség, Himnusz - bemutatója - bár a produkciók színvonalasak voltak - kulcspillanatnak nem tekinthető a színház munkájában. meghatározó személyisége volt a színháznak a színész, Péter Ferenc, ám a fent említett előadásokkal nem jöhetett létre a fennálló rendszert veszélyeztető másszínház, új, izgalmas elemeket nem fedeztük fel a rendezők munkájában. Vágyik és képességeik alapján mást vártunk az alkotóktól.
Nem vitás azonban, hogy a "kisszínházak"-nak jövője van.
A Narodno pozorište - Népszínház műsora 1995-től
Magyar társulat