Balázs Attila
Hogy vagyok (?)

Láttalak az magyar szóban fényképen. hogy drámát írtál, ebből kifolyólag.

ha már ezt úgyis letudtad, akkor jövök én a téli számhoz kéréssel: hogy

vagy? erről szeretnék terjedelmi határok nélkül szöveget kérni tőled.

természetesen az is nagyon jó volna, ha a készülő hosszabb

lélegzetvételű prózai munkádból küldenél részletet (mert mi mutatja

jobban, hogy van a szerző, mint munkája), de azt is örömmel venném, ha

direkte az il meszádzserót tudósítanád e témakörben.

mert az, hogyan vagyunk, hogyan tudunk lenni, mégiscsak egy fontos

dolog. és így téma is.

és nagyon időben küldöm e levelet, mert november 20 a határidő.

szeretettel gondol rád

li

 

Köszönöm kérdésed és kérésed, kedves Li! Nagyon időben kezdek el válaszolni. Igen, írtam egy amolyan villámgyors szöveget az újvidéki drámaíró versenyen én, a teknősbéka, amit másnap este már meg is nézhettem. Hát, frenetikus volt, mondhatom, nem túl szerényen; katartikus, majdnem én is elbőgtem magam a végén, követve némely néző példáját. E darabkát Ladik Katinak címeztem az emlékezés-felejtés témára, Katinknak, aki ugyancsak részt vett íróként a küzdelemben, s aki szintúgy elérzékenyült, amikor L'uboslav Majera baráti kérelmére és rendezői utasítására - kézenfekvő játék, ha már a Ladik is ott van, miért ne? - lassan végigvonult a színen, visszafordulva, réveteg búcsút intve. Na, volt ebben harsány nevetés is, csak épp a végére elrontottam a jókedvet. Mindegy, nagyon örültem az egésznek, ám jómagamra felesleges ezzel kapcsolatban több szép, dicsérő szót fecsérelnem. Akik igazából dicséretet érdemelnek, azok a fekete kalapból kisorsolt csapatom tagjai Majerával az élen. Szar lenne fel nem sorolnom itt valahányukat, aztán mégsem teszem, mert hosszú a lajstrom, s nem is törekednék itt részletes beszámolóra. Csak annyit még, egyszerűen fantasztikus, milyen energiával dolgoztak ezek az emberek a rendelkezésükre álló nyúlfarknyi idő alatt a szóban forgó előadáson. Elképesztő erő van bennük, és ezt rettent jóleső megtapasztalni. A pozitív becsvágyon túl - vélem tudni - a dac is hajtja őket. Jó dac, maradjon! Hát, erről tudósított a Magyar Szó, és akkor erről tudósítom én itt az Il Meszádzserót, most, hogy kérdeztél. Durván egy évtized után, vagy durva egy évtized után, azt hiszem, először éreztem igazán jól magam Újvidéken. Szemszögemből nézve nem semmi. (Ez a kérdés, ugye?)

Aztán persze telnek-múlnak a napok itt Pesten, meg másutt is, ahová időnként elvetődöm, minduntalan visszakanyarodva a Király utca 87-be, ahol az idén eltávolították a rusnya facölöp ducolmányokat, megerősítették a körfolyosót, kipingálták a lépcsőházat, és így kissé vidámabb. Nagyszerű lenne, ha a lakók sötét hangulatával is történne valami, ám elég, ha imitt-amott magamon tudok segíteni... amikor nagyon-nagy a mélyrepülés, zuhanás a légzsákban. (Ez is a kérdéshez tartozik, ugye?)

Hosszú, készülő munkából egyébként nem tudok küldeni, annál az egyszerű oknál fogva, hogy ilyen nincs. Figyelemre méltó, mintegy beszédes tény, hogy a Neoplantán lóhalálban megalkotott, Szem, ha szakad (avagy: szereti ön Ladikot?) című drámai szösszenet a leghosszabb valami, amit mostanában kipréseltem magamból. Érdekes, itt holmi külső beavatkozás történt a szövegbe, merthogy én ,,a Ladikot" írtam, hangzásban a Léthe vizére célozva, a rajta ringó alkalmatosságra (is), azonban az ,,a" valahogy ugrott. De tök mindegy, ahogy itt mondják. Egy ,,a" nem ,,a". Tökmindegy - egyben. Ja, erről jut eszembe, hogy különben összegyúrtam volt egy könyvet A meztelen folyó címmel, sorsának alakulását érdeklődéssel figyelem, ám úgy gondoltam, nem abból halásznék ki holmi darabkát, hanem nekilátok írni újat, valamiféle brendnyú beszámolót Neked, amely talán részben el is évül, mire télvíz idejére megjelenik, de jelzi, hogy komolyan vettem a feladatot. (Üzenet-érték!)

Mellékesen Radics Viktória könyvét olvasom, aha, olvasom benne, hogy különben a kései Danilo Kiš hite ugyancsak megingott, az az irodalomba vetett hatalmas hite. Kishitűvé vált a nagy hitű Danilo? Amidőn fél tüdőre redukálódott a szufla? Vajon milyen folyamat játszódott le benne? A mi Sziveri Jancsinkat mintegy felturbózta a halál közeledése, mást meg letesz? Szem, ha szakad, kötőtű letéve. Mindegy, rég jártam nálatok, arrafele a Kiš-boltban. Velem mi van?

Sokat cigizek, mint Danilo Kiš, amikor mégiscsak dolgozom, vagy pedig iszom, és tudok annyit inni, mint Sziveri fénykorában, ha ezt inkább sörben passzolom, akkor is. Majmolom a nagyokat, nem? Én kis hitvány. Füst meg alkohol. Aztán kijön belőlem, ami. Óvágású vagyok mindenesetre, illó bohém, kipusztulóban, mint a dzsentri, már nem dívik, nem módi. Ember, kisebb fajta varrógéppel, füstölgök. A kendert igazából nem kedvelem már, kenderkúra nem segít, a többi, erősebb - nem kell. Firkálok, közben óriási hasam lesz, mint a kanizsai Koncz Istvánnak, felpuffaszt a ser, aztán lefogyok, mint mellette a festő Cigonya, Don Quijote-i figura a kanizsai ,,szoborparkban". Csak belőlem nem lesz szobor, bár nem mintha különösebben zsenírozna ez. Sziveri Jancsinak azért emelnék kőemléket mindenképp, kőlevessel, csak úgy, hogy legyen. Ha netán kicsit groteszket is, és ha a fejére tojnának is a galambok, amitől Tolnai Ottó óva int Churchill félelmét példázva - hangjában némi ,,tolnaias" tremolóval: Nehogy a madarak... nehogy... Tényleg, célunk lehet egy rólunk elnevezett utca? Azt hiszem, nekem sikerül kivédenem. Ezt az utca ügyet, és ez is egy hangulat.

Kis zsákutca lehetnék valahol, mint a vakbél muskátlis ablakkal, legfeljebb. De miken gondolkodom, kezd elmenni az eszem? Ám ez is egy ,,hangulattya". Eddig összesen: kettő-három. Négy? Fekete.

Voltam Gion Nándorunk temetésén. Mit mondjak, tényleg maradtak csupán a művek, Gion elment, holott ez képtelenség. Amúgy gyanítom, nincs jó temetés, a halál valahogy mindig elrontja. Nem voltam végig, mert rohantam az 50. Kanizsai Írótáborba, a Tiszára, ahol láss csodát, az emlékezés-felejtés vala a téma. Szobor-leleplezés és emléktábla-avatás, gyakorta avató Nándor nélkül. Emlékezésem fílingjét később Újvidéken - az egykori Gion-színházban, Kanizsa után - gyorsan átlapátolom majd: az élő Ladikba. És evezünk tovább az élet rendjeként. Bekanyarodunk a színház mögött. És még nem intünk búcsút. Csak esik az eső, miként Angliában; úgy, hogy arra nincs esernyő. A konyakszín pocsolyák felett: ellépünk.

Az emlékezés felejtése és a felejtés emlékezete. Érdekes téma. (Ha egyáltalában jól idézem.)

(...)

Van ez az ugyancsak érdekes szórakozásom, amikor tehetem, s amikor nagyon elegem van mindenkiből, hogy kimegyek Szentendrére, ahol a pismányi hegyoldalban - remek kilátással nem a Tiszára, hanem a Dunára - áll egy kis romos ház. Nagybátyámé, de átmenetileg a rendelkezésemre bocsátotta. Kipofoztam annyira, hogy meg lehessen ott húzódni. Véletlenül (túlterhelés!) kiégettem az ócska elektromos vezetéket a falban, tehát nincs áram, ezért amikor jön az este, gyertyával világítok. Kevésbé költséges, mint megjavíttatni, vélem, nem is érdemes belé sok pénzt feccelni. Így aztán az a rendkívül mulatságos helyzet áll elő időnként, amikor leereszkedik a sötétség, hogy gyertyafénynél írok laptoppal. Tkp. most is ezt teszem. Egy gyertya nem elég, több kell belőle, aztán ettől úgy néz ki az asztal, mint régen a ravatal, kint meg baljóslatúan üvöltözik a kuvi-kkk! Így kéne hát vidámakat írni?

Egyébként azt tapasztaltam, ha az ember nagyon szar hangulatban leledzik, jobb, ha nem marad magára, azonban engem ez a helyzet mégis általában feldob, s duzzadó munkakedvet érzek. A félelemtől elönti agyamat a vér, működik az adrenalin vagy mi, így bizony isten, több gondolatom is támad egyszerre. Derült éjszakákon óriási segítségemre tud lenni a telihold, ugyanis egyrészt ingyen világít (pluszban), másrészt valahogy annyira kifinomulnak az érzékeim, miközben kórusban vonyítanak a környék kutyái, hogy még azt is érzem, ahogy a szőr nekilát nőni a hátamon. Ambivalens, ám gyümölcsöző érzés. Fáradtság nincs. Tréning, miként koncentráljunk a munkára mostoha körülmények közt, míg Drakula itt kóvályog valahol. Anakronisztikus figura ő, ma már legfeljebb statisztálhat. Viszonylag jól kijövünk egymással, csak el ne rontsa ezt az idillt valami!

Van itt egy sünöm meg egy rókám is, bár az utóbbit nem láttam egy ideje. Mióta ráépítettek holmi új stílusú házat a híres Róka-árokra, nincs ez a róka. Kinyírták-e, vagy csak odébbállt, bízom inkább az utóbbiban. A sün még itt zörgölődik, csörömpöl a bokorban, a kitárt ablak alatt, bár ha kimegy lenn az útra, bizony, eltapossák! Örvendek neki, hogy itt szuszog, prüszköl, dobog a szíve. Keresem a magányt, mégsem vagyok egyedül. Optimális. Felvidít ez a kis teli tüsök jószág. Így lehet örülni két marék élő szögnek. Belekalapálni egy ingadozó hangulatvilágról szóló részletes jelentésbe.

Aztán lakik itt egy feketerigó is, amelyik nappal látható. Még röptében is fütyül, mintha lyuk lenne rajta, amelyiken átsüvít a lég. Valaki mondta, hogy forró vizet kell önteni rá, mert szerencsétlenséget jelent ez a fekete madár. Azt hiszem, gázrezsómat erre a célra mégsem veszem igénybe. Ugyanez az ember hívta fel a figyelmem Szentendre emberanyagát illetően, hogy ma már csupán mintegy hetven szerb él itt. Akkor hát nincs igazuk azoknak, akik elvonulásaimat úgy kommentálják, miszerint már megint megyek az ,,enyéimhez", mert vágyam támadt rá, vágyom őket. Tény, hogy szerbbel én itt alig találkoztam, találkozom, inkább csak az elnevezésekben, gyakran ott is nem csekély etimológia szükségeltetik. Aztán mégis van valami balkáni, pontosabban mediterrán jellege a helynek. Egy ilyen fílingje (bírom ezt a nemzetközivé vált angol szót), amire néha szükség mutatkozik részemről. Dobro dosli u Szentendre! Parti kocsmában remek csevapcsicsa meg vesalica, élvezetes, ám nem eveznék turisztikai-gurmanisztikai vizekre. Jobbára különben is a saját kis rablóhúsomat-szalonnámat sütögetem a hegyoldalban, s olyankor általában prímán kijövök magammal, miközben szentül hiszem, hogy például a közeli Szamár-hegyen egykor tényleg valódi szamarak legelésztek. És ez életben tartja tiszteletem meg az érdeklődésem a múlt iránt. Nem rossz. Hát nem?

Itt olvastam volt - miután átlapoztam a Jennifer Lopez aktfotóit tartalmazó férfimagazint - a Via del Corsódat hosszan. Lopez nem lényeges, mindössze annyiban, hogy a briliáns emlékezetem fitogtassam. Könyvedben, amelyet rendkívül élveztem, legjobban a Via del Corso I. tetszett. Szerintem remek, ahogy ott viaskodsz Triesztben Rilke meg a fakanál vagy mi között, végül esernyő sincs, egyetlenül az zavar picit, amikor olyat mondasz így tézisesen, hogy például az írás feltételeit nem a külső körülmények határozzák meg. Szerintem ezt így fölösleges odarakni. Kicsit olyan ez, mint a csomó a pudingban, jobb lenne elkeverni. Jobb, ha beleoldódik az egészbe, s úgy van ott, hiszen az egész erről szól - önmagáért és helyett. Amúgy frenetikus, többször is elolvastam már, és még nem unom. Időnként le-föl meg össze-vissza korzózom a könyvedben, de vezet a Via I.

Na jó, kis sör, alvás, utána váltás. Merre is? És milyen kedvvel ébredünk?

Apropó öröm: jó volt találkozni Pécsett, az egész kis vajdasági különítménnyel. Vagy nevezzem csupa egyéniségből álló csapatnak? Nevezem. Van, aki nem tudja, miről beszélek, ám nincs kedvem bővebben... Maradjunk ennyiben: volt egy ,,buli" Pécsett. Többek közt velünk, jugókkal vagy kikkel? Oké, vajdaságiakkal, bácskaiakkal. Volt. Autonóm ügy.

(...)

Aztán jártam a minap Berlinben. A párizsi tudósítótok szerepét már letudtam, gondoltam, most majd leszek a berlini, azonban nem ért annyi erős impulzus, hogy a dolog meg is valósuljon. Pedig a németek úgy tartják, a Fal nélküli Berlin Európa szellemi központja, ahol szinte forr, fluktuál minden, én azonban ebből vajmi keveset éreztem meg. Valószínűleg az idő rövidsége folytán, meg tán már egy kicsit el is tompultam. Bezzeg, emlékszem, amikor a nyolcvanas években látogattam Berlinbe - útban a sztrájkoktól rengő, felgyűrődő Lengyelország felé, űzött arra a kíváncsiság! - igencsak izgalmasnak találtam Nyugat-Berlint, bár lehet, leginkább azt, ahogy viszonylag hosszú időre beszorultam a falrésbe Kelet és Nyugat között. Egyikük nem akart beengedni, másikuk vissza nem, így alakult ki az a patt-helyzet, amelyik nem látszott megoldódni. Megvackoltam hát a Checkpoint-Charlie-nál, ám épp hogy kezdtem új helyzetemet megszokni, már kezdtem bírni aludni is, amikor a nyugatiak megkönyörültek. Nos, akkor láttam a Falat utoljára. Valós darabkáját nem, egy láthatatlanját viszont igen: magammal vittem. Így én is azok közé tartozom, akik elkezdték láthatatlanul széjjelhurcolni. És akkor most meg mi van? Nem tudom, ellenben el tudom képzelni, ahogy a franciákat pl. dühíti az egyesült Berlin szellemi primátusáról alkotott német vélemény. Kinyílik a zsebükben a bicska. Oh, Európa, közös Európa!

Jutott eszembe a mi egykori vajdasági vitánk Újvidék vagy Szabadka kiemelt fontosságáról. És csak nevettem ott, Brandenburg kapujában, s lágy lett a szívem. És akkor úgy éreztem, totál mindegy, Újvidék vagy Szabadka, én örökké vajdasági (netán bácskai) magyar írónak fogom tekinteni magam. (Amúgy félreértés ne essék, én ezt az európai opciót vélem üdvösnek, amíg valaki meg nem győz az ellenkezőjéről.)

Amerika meg erről tényleg nem gondol semmit. New York, New York! Ott erről az egészről főleg nem gondolnak semmit. Csekk-point! Charlie Chaplin. Európai szellemi primátus?

(...)

Hiszed, nem - megyünk privátba -, ma nagyot úsztam a Fürdőben, utána találkoztam a Rock Randevúban Mészáros Sanyid irodalomtudóssal meg Sebők Zoli filozófussal. Ja, mobilon Te is jelentkeztél, de messziről, így csak üdvözlet vala a távolból. Sanyidnak mondtam, hogy én kérésedre tényleg írom ezt, Sanyi átadta Neked, következésképp néha utolérjük magunkat a jelen időben, akárcsak Pécsett. Jó, ez egy kicsit nyakatekert így. Viszont egészen egyszerű és biztos, hogy írom. Írom ezt a találkozásunk után, amikor is többek között Kosztolányiról beszélgettünk. Sanyi, Zoli meg én. (...) Ma pirkadatkor folytatom. Szerintem csak mi lehettünk azok épp e kocsmában, akik Dezsőről eszmecseréltek, meg Csáth-ról, hovatovább Füst Milánról, nem utolsósorban Hamvas Béláról. Kosztolányi győzött, puszilom Alexot, egyébként nem volt nehéz dolga ebben. Aztán ők elmentek, bla, bla, bla. Engem otthagytak részegen befűzni a pincérnőt, aki némelyest a Pacsirtára emlékeztet, ám ez a hasonlat mégis merő fikció. Mert amit némely pincérnő tud, az maga a finom, sikamlós, nem irodalmi, nem ,,pacsirtás" valóság.

Álmosan, fáradtan, lehet borzasan: egy kis hátsó szobában. Szépen, elnyújtottan, mint a prérifarkas üvöltése. Mégis miért? Nem értem, tán a magyar irodalomért? Ki lehet próbálni. Ha lehet.

- Na - mondom -, van, hogy egy ilyen pillanat... Felhajítja az ,,alkotókedvem".

Lám, írok. De én Judyt kívánom legjobban, kezét a kezemen. Róla azonban nem merek többet mondani. Ő a perverz álmom. És erről nem szabad tudnia senkinek. (Írom ide. De minek írom?)

(...)

Ma a Nagy Jóskát láttam szólóban a Trafóban. Utána söröztünk. Ki mit gondol, nekem olyan, mintha pl. Peter Brookkal üldögéltem volna. Dagad a mellem. Bírom a Szkipét. Tőle olyan patrióta érzésem van. Visszük valamire a világban! ,,Szkipetárul". Ugyanakkor, vélem, emlegetett vajdasági magy. irod. ,,pí-ár"-ján még súlyosan dolgoznunk kell a több kellemért. És úgyszint ugyanakkor jobban oda kell figyelnünk, hogy még mi okoz nekünk örömet benne, mi nem, mely simogatás eredménytelen, mely nem, vagy mi? Mindegy, így valahogy látom. Jóskától azonban mindenképp jól tudom érezni magam. Nagyon.

Az örömök többsége különben nem összehasonlítható. Szertefoszlóan jó. A gyomorfájdalom, amelyik gyakorta elkap, az viszont egészen konkrétan rossz. Amikor beköszönt, pocsék napjaim jönnek. Hasam megkeményedik, s olyan, mintha pengével metszenék belülről. Voltam már kivizsgáláson, azonban konkrétan nem találtak semmit, kivéve egy kis lestrapáltságot, amire azt sikerült mondaniuk, hogy meglátszik a cigi, a kávé, nem utolsósorban az alkohol. Azt hiszem, én csodálkoznék a legjobban, ha nem látszana meg. És még jó, hogy nem fedeztek fel bennem mást. Ugyebár... Aranyhalacskát. Was?!

Legutóbbi gyomorfájdalom-láncolatom Berlinben kezdődött, hazafelé (Pest felé) a reptéren. Jelent ez valamit? Vagy legmélyebb üzenete csupán az, hogy legalább pikolóra kéne fogni a sert? Mindenesetre holnap nem gyártok ehhez semmit, mert például be kéne fejeznem a Radics Viki nagy Kiš-könyvéről szóló irományt meg egyebet is. Aztán hogyan? Nehéz ez, ha ott fekszik a hasadon, ott nyomja cefetül a Danilo Kiš emlegette zongora meg a döglött ló. Teszem hozzá: a tarkón vágott nyúl.

Na, az nem érzi magát sehogy.

(...)

Tulajdonképpen írhatnám így ezt a végtelenségig, amíg. Főleg, ha néha kicenzúrázok belőle másnap egy-egy túl intim darabkát. Pedig az lenne az igazi, ha nem tenném. Mert akkor érthetőbbé válna, hogy is vagyok? Mindenesetre gyanítom, hogy nem vagyok már egészen fiatal, örökké fáj valami-valamim, s ha megpróbálom leírni, az nem szabadít meg tőle, ellenkezőleg: mintha még jól aláhúztam volna, hadd szenvedjek duplán! Hát, ilyen ,,szenvelgővé" lettem. Kopik ki belőlem a humor, s ez nagyon rossz jel. Nagyon rossz.

Egyébként most érdeklődéssel várok valamit. Holnap vetítik (silány kis kazettáról, ám szerb felirattal, merthogy egykor a jugó tévéről vette le VHS-re a húgom) a híres Pannon csúcs című filmet, méghozzá a Ludwigban, a budavári palotában. Vasárnap délután kettőkor, képzeld, ebéd után. Istenem, kik lesznek ott? Nincs jobb dolguk? Mellesleg az esemény házigazdája Sebők Zoltán. Érdekes, hogy neki van valami kultusza bizonyos körökben. Nagyon jó fejnek tartják, hát roppant érdekel, ebből mit hozunk ki a film utáni beszélgetésen ugyancsak. Mindenesetre szeretném, ha Sebőkről egyszer majd legalább egy szökőkutat mintáznának meg valahol. És szolgálna az is: dicső emlékünkre.

Húgomról meg nem tudom, csinál-e még filmet életében? Ha arra gondolok, hogy nem, megintcsak elönt a szomorúság. Egykor olyan nagy rössel kezdte, aztán meg szétesett e lendület tutaja az egyre furábbá váló való zátonyain. Hát, hoznék még össze neki legalább egy filmet, ha módomban állna. És akkor fél fokkal nyugodtabb lennék. Negyed utcahosszal.

Nos, tkp. itt szakítottál meg érdeklődéseddel: hogy is állok ezzel az írással? Hát, így. Itt vége (egyelőre). Holnap majd nézem a Bütyök meg a Döbrei meg a többiek ifjabb arcát a Ludwigban. Kár, hogy nem lehetnek itt. Ez az érzés uralkodik el rajtam, s fáj a faszom a filmesztétikai kérdésekre. Inkább az érdekel, hogy hová lett ez a sok ember. Ki erre, ki arra? Ki meg már sehol.

Na, így vagyok.

Csók mindenkinek, akit érdekel.