Jódal Kálmán
A labirintus másik arca: végtelen pázsit

Feledés. Ekhnaton? Hórusz Gyöngyöző mikróbaszörföző, selyempiramis, üvegház-oázis. Franciakrémes a kerti, körvonaltalan asztalon, a fűszőnyeg határolta betonsávban. Buja, húsos falú labirintusban baktatunk, a minószi, etruszk írásjelekkel, óskandináv rúnákkal telerótt terrakotta-lapok borította talajon. Kísérőim Alice Csodaországból és Ariel, a kiismerhetetlen. Az erezett humanoid falak szabdalta terek, oázisok, kertek, sivatagok önmaguk inverz tulajdonságait szórják szét a galaxisok szemcsés állagú smaragd vákuumában. Megérkezni? Ez most fölösleges, lényegtelen pont az üde közömbösség óceánjában. Balett-táncosok játék-gépfegyverekkel, garden party marslakókkal. Kolostori cella a folytonos változásban. Ariel megmártózik a lágy szirmú, délibábszerű szomorúfű-patakban. Szimpatikus achát szörnyeteg, homlokán faun-szarvakkal. Alice a hűvös világosságot árasztó szent neoncsövek közt megáll és felém fordul: "Az én gondolataim számomra idegen gondolatok, de az érzelmeim teátrálisan is valósághűek. Mozdulataim más mozdulatai, szavaim belémkódolt, ráción túli ős-szavak. Kell ennél több?" Golyóstollat szúr a mellkasába, és továbbhalad a terrakotta-pázsiton. A Minótaurosz, csillaggal a homlokán a reneszánsz szökőkút előtt vár ránk. Már nem szörnyeteg, cask annak lepárolt esszenciája. meztelen hátammal a labirintus pulzáló falának dőlök. "Ha növény lennél, lepréselnélek és herbáriumba helyeznélek." A Minótaurosz Alice tudatfennsíkjain, Ariel és az anyagi dimenzió behatároltsága. Rongybabákon heverek, és azt hiszem, ez a teljesség; az elmúlás, a teremtés, a reintegrálódás gyönyöre. Néma sikoly, a céltalanság lágy, selymes sivataga. A haza.

A szfinx pupillája: Was ist Kunst, Lilly Marlenne?

Esernyőt nyitok, ázott újságpapír tapad a fényes-vizes betonra. Körülöttem autóbuszok suhannak el, gyomrukban sárkányokkal; papírsárkányokkal. A DVD-kölcsönző és a Café-pizzeria közt állok, márkás, angol cipőm ázik a langyos esőben. A környező lakótömbökben számtalan android szunnyad, az álom és a mindennapi szorongások fesztáván ide-oda lebegve. Tudom, hogy valaki kísér. Tibeti szerzetes, autómosó fiúnak álcázva. A hasonmásom. Zsebemben briliánsokkal beállok a buszmegállóba, a két szent, alumínium-burkolatú sugárúti világítótest közé.

Először csak valami opálos, piszkosrózsaszín csíkok jelennek meg a toronyházak tányérantennái fölött, majd az egész környék élesebb kontúrozásúvá rajzolódik, széttagolódik. Másik zsebemben Earl Gray tea, csokoládé. Előttem, mellettem, körülöttem a hasonmásaim autómosó fiúnak álcázva, Minótaurosznak álcázva, Szent Sebestyénnek álcázva, amorf szubsztanciának álcázva. Számukra talán föl nem ismert, közömbös ismeretlen vagyok. A szemközti buszállomáson, ahol az ellenkező irányba tartók várakoznak, két virtuális szfinx határolta térben farkasember sétál a valóság és a fájdalom közt. Aztán leül a lyukacsos fémpadra és ő is a most már sárgászöld, éles fénypászmákban szitakötőszerűen rezgő légteret szemléli. Hajnalodik.