Ladik Katalin
Hvari napló Budapestről

2002. november. 2-15

Hvarra kellene utazni, a szigetre! Oh, Moszkva! jut rögtön eszembe a Három nővérről, ahol Mása másaként rakoncátlankodtam és elvágyakoztam az Újvidéki Színházban a világot jelentő deszkákon (1980-ban). Tolnai Ottó Bayer aspirin című költői monológjában is elvágyakoztam. Akkor, Újvidéken elhatároztam, hogy egyetlen tétre, a Bayer aspirinre teszek fel mindent - egy maratoni passiójátékot fogok eljátszani, eljátszatni az újvidéki polgárokkal. A több mint egy évig tartó passiójátéknak rengeteg résztvevője volt. Egy frusztrált közeg szadomazochista, erotikus viszonyában felváltva hol az író, a színésznő, hol a rendező (Jancsó Miklós), hol a publikum fáradt el. Ekkor a Színésznő, a szörnyű reggelek egyikén, imígyen fohászkodott, hogy egyszer elmegyek Stuttgartba, és bemegyek a Bayer gyárba, és egy szűz, még érintetlen aszpirinnel fogok áldozni ott a helyszínen. Ez jutott most eszembe, most, amikor harmadszor kezdek naplóíráshoz.

"A Bayer aspirin nem dráma, nem is dramatizált szöveg, hanem vers. A vers azonban egy lényeges mozzanattal gazdagszik benne, a vers tere egy fontos dimenzióval egészül ki: a verssorokba tördelt játékkal. A játékot az aszpirint kereső, monológot mondó, kapkodó, emlékező, erotikus élményeit felidéző, a Bayer-keresztre felfeszülő nő-színésznő játssza, a játék terét pedig azok a tárgyak töltik ki, melyek világának meghatározói egyben. A színpad konkrét tér, melynek kitöltöttnek kell lennie és melynek meg kell engedni, hogy saját nyelvén szólalhasson meg. (Artaud) A konkrétumokat, tárgyakat szavak helyettesítik a versben, jelként működő szavak, melyeket a vers szövegösszefüggése szimbólumokká, metaforákká változtat. A szónak a színházban betöltött rendeltetését megváltoztatni azt jelenti, konkrét és térbeli értelemben használni fel, kombinálni mindazzal, ami a színházban térbeli és aminek konkrét jelentése van. (Artaud)

A nyelvében rejtőzködő gesztusok és hanghordozás, ritmus és mozgás, nyelvzene és metaforák vizuális tartalmai szolgálnak alapul e térbeli olvasathoz. Sőt, lehet, hogy éppen a színpad fog hozzájárulni ahhoz, hogy Tolnai Ottó költői világáról új képet alkothassunk magunknak" (Thomka Beáta)

Semmi sem véletlen. Miként a Bayer aspirin Színésznőjének zűrzavaros életében már csak egy nagytakarítás segíthet, vagy egy dúsan redőzött bunyevác harangszoknya, olyan, amilyet a nagyanyja viselt, amit, ha bokáig emelt, még a tű fokán is át tudott pisilni, úgy, rajtam is csak egy alapos nagytakarítás segítene. Ez azért jutott eszembe, mert a minap, október 28-án sugározták a Bartók Rádióban a Bayer aspirin monodráma rövidített változatát, amelyet 1997-ben vettünk fel itt, Pesten. Most hallgattam meg én is. Hát, ez egy kiherélt változat. Sem a jellegzetes énekbeszéd előadásmódom, sem a hangeffektusaim nem illettek a rendezőnő elképzelésébe, így ez nem az a Bayer aspirin volt, amelyre minden szerdán, miként szertartásra jöttek a katarzis élményére vágyó emberek. Én sikoltottam, vetkőztem, haltam meg szerdánként - helyettük. A bemutatót (1982-ben) és az előadásokat a Szerb Nemzeti Színház épületében tartottuk minden hét szerdáján. Ez volt az a bizonyos egy évig tartó passiójáték! A Szerb Nemzeti Színház a néhai Zvezda mozi udvarának végében épült. Az a moziudvar gyerekkoromban elvágyódásomnak és bátorságom főpróbájának színhelye is volt egyben. A mozi helyett most Újvidék első és egyetlen McDonald's étkezdéje büszkélkedik.

A láthatatlan utca.A hetvenes évek közepén, egyszer egy átlátszó műanyaglapokból álló könyvre lettem figyelmes Bogdanka és Dejan Poznanović művészházaspárnál. Egyetlen példányban készült, már nem emlékszem alkotója nevére. Akkoriban meglehetősen sokat foglalkoztatott a tükör, a tükröződés misztériuma, és meglepődve tapasztaltam, hogy ez az átlátszó lapokból álló könyv látványa egy régi élményt, egy vágyálmot keltett bennem életre még az ötvenes évekből: akkoriban ugyanis láthatatlanná szerettem volna válni. Láthatatlan, izmos levegőtesttel, miként a Kossava fúj, végig hárfázni a hosszú és kanyargós Szlovácska utca földszintes házai ablakán és kerítésein, ahová kétszer is visszaköltöztünk. Onnan egyedül is eljárhattam a Zvezda moziba, amelynek hátsó kijárata egy sikátorra nyílt, és a késő délutáni előadás után győztesen-borzongva értem haza. Néha a kiáradó moziközönséggel együtt hagytam magam sodortatni a főbejárat felé, amely a kijárat is volt egyben, és olyankor eggyé váltam azzal a tulajdonságok nélküli, embermeleg masszával, amely lüktetve ömlött és bugyogott a sikátor vérkörein át, a dohányfüstös, napraforgó- és tökmag illatú sebből egyenesen Újvidék főterére, a Szabadság térre. A moziterem három kijárata egy hosszú, földszintes épület apró, nyomorúságos lakásokra osztott udvarára nyílott, és ezek a lakások olyanok voltak, mint a mi lakásunk. Csakhogy itt nem volt téglakerítés, hogy megvédje a lakókat a moziközönség fürkésző tekintetétől. Ám a lakók mintha nem is rejtőztek volna el a szemközti ajtókon kitóduló emberek tekintetétől. Mintha hozzászoktak volna az efféle nyilvános élethez. A bejárati ajtajuk ablakát sem függönyözték le. Beláthattunk a konyhájukba, ami szoba is volt egyben. Nem volt titkuk előttünk, de mi mégis bűntudattal fordítottuk el fejünket, amikor tekintetünk összetalálkozott. Csodálkoztam, hogy tudnak így, mindenki szeme láttára enni, aludni, veszekedni. Olykor az volt az érzésem, hogy nem is látnak engem. Átlátnak rajtam, nem létezem a számukra, akár a naponta háromszor kábultan kifröcskölő embermassza, amely erjedt és gőzölgő folyamként ömlik is el mellettük, és egy csöppet sem befolyásolja életüket. Aztán egyre gyakrabban választottam ezt a hátsó, rögös és pocsolyás utat. Ilyenkor éreztem, hogy láthatatlan vagyok az emberi szem számára. Ez a tapasztalat önbizalmat és bátorságot adott.

Aztán felnőttem, és megfeledkeztem erről a tudásról. Pedig nagy szükségem lett volna rá többször is. Most, a kétezres évek elején, egyre inkább. Ám már régóta hiába keresem a hosszú, kanyargós Szlovácska utcát; nincs. Keresem a Zvezda mozit a földszintes, udvari lakásokra osztott, sikátorba nyúló hosszú épületével; nincs. Egyre több láthatatlan utcát járok Újvidéken. Szívesen ellátogatnék Dejan Poznanovićhoz is, hogy újra belelapozzak az Átlátszó könyvbe, de ő sincs már. Mégis, azt hiszem, tudom, mit kell tennem: kitartóan, újra és újra végig kell járnom magamban a láthatatlan Szlovácska utcát, átvágni a kitaposott földúton, amely a Zvezda mozi hátsó kijárata felé vezet, belenézni a küszöbön üldögélő, tökmaghéjat köpködő fiú szemébe, aki még most is tizenkét éves, akárcsak én vagyok.

Amikor a Bayer aspirin felújító próbáit tartottuk egy évvel később (1983-ban) az Újvidéki Színházban, de már az Ifjúsági Tribün épületében a Katolikus portán - kemény tél volt, nem volt fűtés, és én nagyon belázasodtam. 39 C° lázzal kezdtem az előadást, és 40 C°-ra emelkedett a végére.

Fel kellene venni az influenza elleni védőoltást. Hétfőn? A hvari utazás előtt. Ez a sziget a Purgatórium. A lelki nagytakarítás. Miként a monodrámában, megtisztulni, áldozni utazom oda. Szerdán este elindulunk Ildikóval. Három-négy napig maradnánk. Akkor elviszem Hvarra azt a használt számítógépet, és a ház északi oldalán levő kis szoba új spalettáját is befestem, hogy kibírja a dalmáciai esős telet.

Most megfürdöm, hajat mosok. Elhozzák az unokámat. Kinga nyolc éves, és szereti fésülgetni a hajamat. Nincs nagyobb öröm számomra, mint az ő derűs, ártatlan lelkének tükrébe egy villanásnyit belepillantani. Amikor ő néz rám bizalommal, szeretettel: megtisztulok. Ha csak rá gondolok, a szereteten kívül, felemelő, üdvözítő érzés is átjár. Ez lenne a feloldozás?