Mészáros Sándor
Azt mondja, jól vagyok

- vignetták -

Jól vagyok. Azt mondta, írjam azt, hogy jól vagyok. Különben sem szokás ezzel dicsekedni, sokkal inkább panaszkodni és jammerolni kell. Azaz nem kell, semmi kellés, csupán ez itt a bevett tónus és beszédmód, a halk nyafizástól a színes és szélesvásznú panaszolkodáson át az edzett katasztrófista hangig, minden elmegy, lehet skálázni: mintha öt percen belül összedőlne a világ. De rendben van, aki erre állt rá, az úgysem fog lekattanni róla, legalábbis én aligha beszélem le ezekről a kétségb`esett változatokról, mivel a hely, amiről szó van vagy lehet, ehhez - mondhatni - ideális terep. Ám az elején egyébként sem jó mindjárt kétségbeesni, mert az olyan, mintha padlógázzal indulnék, s így bizony könnyen leszaladnánk a térképről, feltéve és megengedve: ha lenne padlógázom. De én inkább lassan szoktam utazgatni, nem elvi okokból és megfontolásból, hanem egyszerűen így jár a vonat, azon szoktam közben mélázni vagy bosszankodni, ám emellett van időm nézelődni és olvasgatni, s ha végre megérkezem arra a csúnya és lepukkant vidéki állomásra, akkor elönt a boldogság maga. Vagy valami ahhoz nagyon közeli érzés. Nos, legyen ez az elömlős, patetikus változat arra, hogyan nem szokás dicsekedni.

,,Az emberek rettenetesen ragaszkodnak a rossz emlékeikhez, a bajaikhoz, nemigen lehet őket lebeszélni erről. Ezzel foglalják el a lelküket. Jelenük igaztalanságáért azzal állnak bosszút, hogy lelkük mélyén szarból formálják ki a jövőt. Alapjában véve egyszerre igazak és gyávák. Ilyen a természetük. Nem feleltem neki. Erre megsértődött."

Azt mondta Bruce Willis, a költő, mielőtt elutazott, hogy kábé hetvenöt százalékos őszinteséggel válaszolt egy levélre. Válaszolni csak így lehet, vagy talán csak így érdemes. Ami ugye elég jó arány, azt hiszi, mert száz százalék nincs, vagyis abban már anyánk halála is benne van. Ilyenkor mindig megijedek, egy kicsit összerándul a gyomrom, mert konkrétan az anyámra gondolok meg a mamájára, de inkább nem mondok semmit, mert tudom, hogy az a következő mondata, hogy az írásban néha föl lehet menni nyolcvan százalékra, de az már roppant nehéz és mámorító érzés. Vagy nyolcvanötre, maximum. Ezt a Terézanyu Klubban mondta, ahova odahívott bennünket, hogy elbúcsúzzunk tőle, és ahol előtte egy médiasztár és egy masszőr társaságában kifejtette Terézanyunak, hogy mit gondol a nőkről - gondolom, úgy hetvenöt százalékos őszinteséggel. Nem, annyira aligha lehet fölmenni, mert ezt a szintet aligha viselnék el, de ha az ember a nőkkel beszél a szerelemről, akkor abban a pillanatban maga is elhiszi, hogy százon van. Ez a szép ebben, mármint a szerelemben. Arra a kérdésre viszont, hogy hova utazott el Bruce, csakis nullaszázalékos őszinteséggel felelhetek, mert ha azt kérdezik tőle, hogy már megint itthon vagy?!, akkor rögtön pipa lesz, vagy ahogy mondja, pipás, és lüktetni kezd egy ér a homlokán.

Azt mondta, írjam azt, hogy jól vagyok, úgyis ez felel meg az alkatomnak. A derü. Az a különbség köztünk, a sokféle azonosság mellett, hogy ő mindig a szomorúság felől írt a szerelemről, én pedig nem. Ez azért lényeges különbség, nem? Nem, mondtam neki, ez nem ennyire egyszerű, de nem akartam ebbe belebonyolódni, az azonosságok és a lehetséges különbségek megbeszélésébe, mert tudtam, hogy nagyjából életünk végéig sem végzünk vele. Különben is éjfél volt, egészen másra vágytam már, mint efféle lélekelemzéssel kevert vallomásokra, ám erről szemérmesen hallgattam, helyette inkább elmeséltem, hogy mennyire zavarba jöttem, amikor Sz. váratlanul felnézett a Pagodában, és azt mondta nekem, hogy szépen fogok megőszülni. Vagy milyen szépen őszülök, erre már nem emlékszem pontosan, ami pedig alapjában véve kedvesség volt, mégis hiú módon az öregségre gondoltam. Pontosabban, erről a hiúságról nem tudtam magamban, hogy lám, milyen hiú majom vagyok!, ettől a néhány ősz hajszáltól zavarba jöttem, mintha azt gondolnám, hogy mindenki megöregszik, csak én nem, holott a legtöbb barátom őszül, csupán én fiatalodom, mint Jolika Parti Nagynál. Szóval, ez az állítólagos derü azért alá van aknázva rendesen. Ugyan, legyintett, ahogy csak ő tud legyinteni, mint egy karmester és egy fáradt hercegnő kontaminációja, ugyan, ez is csak az ő igazát bizonyítja, mert fogalmam sincs az öregedésről meg azokról a félelmekről, amik miatt reggel a fürdőszobában az ember azt veszi észre, hogy a halántékánál megint ott egy őszülő tincs.

Saját szoba: ,,.a világ szépségének pedig, mely menten el is kell pusztuljon, két éle van, a nevetés meg a kín, s ez vágja ketté a szívet." Miért csak ezt az egyetlen félmondatot húzta alá az egész könyvben, ezen gondolkodtam a fél vonatúton. Volt időm, három és fél óra - jó esetben.

Olvasom, hogy talán nem is férfi az, akinek negyven fölött reggel, ébredés után nem fáj valamije. Kész szerencse, hogy tegnap reggel kissé megfájdult a hátam. Tehát mégsem vagyok a legjobban, azaz van remény - hogy mire?, azt most nem definiálom. Bizonyára a stressz miatt van, bár ezt csak úgy leírom, mivel - őszintén szólva - nem tudom, sőt halvány lila dunsztom sincs, valójában mi az a stressz, de menedzser-betegséget mégsem írhatok, noha az most nagyon menő. Még jó, hogy másfél-két éve nem vállaltam el, hogy legyek pr-menedzser, bár arról sem volt fogalmam, mi az, hogy piár. De nekem nyilván csak a vonat miatt fájdult meg a hátam, hogy megint egy órát fog késni. Csak a harmadik világban késnek ennyit a vonatok, mondtam a kalauznőnek, aki megvonta a vállát, hogy erről azért mégsem ő tehet, sem a MÁV, mert a jugók nem engedték át hamarabb, itt pedig csak egyetlen egy nyomtáv van, ezért nem hozhatjuk be már a késést, de emiatt a jugók a hibásak, szidjam őket. Ne féljen, majd szidom őket is, ha megérdemlik, de jelenleg éppen itt nincs fűtés, pedig november van. Minek lenne fűtés, amikor novemberi nyár van, a legszebb ősz, évszázados melegrekord volt vasárnap, bemondta a rádió is. Maga nem hallgat rádiót?, nézett rám szánakozva. A múltkor az éjszakain sem volt, heveskedtem tovább, nyáron viszont nem kapcsolják be a légkondit. ,,Uram, mondja, maga hol él?!" Ettől a kérdéstől hirtelen elnevettem magam és beláttam, hogy fölösleges idegeskednem, úgysem érünk oda hamarabb. És legfeljebb elkések arról a fontosnak hitt könyvbemutatóról, ahol VIP-embereskedem, ahogy ő szokott bosszantani ezzel, az állandó vipeskedéssel. Bár ha jól meggondolom, mégsem igaz ez, mert a VIP-emberek aligha ezzel a vonattal járnának, vagy legalábbis nem ebbe az irányba.

Csuri levele, NY: ,,Májusban talán hazamegyek, Amszterdamban lesz egy konferencia, majd onnan hazaugrom. Lefogytam 15 kilót, penge vagyok, mint Gera Zoli, de pinába szagolni nem bírok."

,,És árasztja magából a balkánszagot. Befogod az orrod: Nyugat. Nem fogod be: Balkán. Amíg hozzá nem szoksz. Vedd másféleképpen a levegőt, magyarul szokj hozzá. Vagy pedig menj el." Nem mentem el, eszembe sem jutott, és ezt a viszolygást sem éreztem soha. Talán azért, mert amikor először érkeztem meg ebbe a városba, mindjárt a főtéren szálltam ki a kocsiból, forró nyár volt, és lenyűgözött a mediterrán jellegű kávéházak sora, a nyitott napernyők üldögélők derűs nyugalma - mondanám, ha valamiféle nyálas bédekkerben kellene érvelnem a város mellett. De nem kell, a korzón sétálni pedig nehéz befogott orral. A balkánt mint jelzőt azóta igyekszem elkerülni, de nem mindig sikerül, mivel csak az ökör következetes. Sőt egyszer, egyetlen egyszer már mondtam valakinek, hogy jól érzem magam a Balkánon. Igaz, akkor is csak és kizárólag erre a városra gondoltam, mint kivételre.

Luxus és nagyképűség. ,,Mostanában csak vonatjegyre és telefonra költök."

Nem lehet. Nem érted, úgysem megy, a harmadik világban rossz a telefonvonal, mondta a telefonban hideg gúnnyal, emiatt biztosan nem lehet bekötni az ASDN-t. A hangjából egyből tudtam, hogy kár volt így elmesélnem a kalauznős-történetet, hiszen akkor sem gondoltam komolyan, csak a düh és az idegesség mondatta velem, de előtte most nem akartam védekezni, ha már egyszer úgy tekint rám, mint egy alkalmi árulóra, ezért inkább érzékenyre vettem a figurát, és preventíve megsértődtem. Jó, de akkor magyarázzam el, hogyan működik az ASDN. Sehogyan, válaszoltam hűvösen, akár egy átutazó angol lord, mivel állítólag az tud a legjobban fanyalogni. Majd letettem a telefont, akár egy hitvány, balkáni áruló. Azután tíz perc múlva visszahívtam, de erre inkább nem keresek hasonlatot, miért és hogyan.

A lesajnálás mint ítélet. ,,Nem akartam, hogy Ricsiék számára kiderüljön, hogy csupán turista vagyok a nyomorban." Bizonyára valami megrázónak és egyben persze leleplezőnek szánt dokumentumfilmben hallottam ezt a mondatot, szinte csak ezt az egyet, mert azonnal kikapcsoltam a tévét, reflexből. De reggelig nem hagyott békén a mondat. Hogy az a szerencsés szerencsétlen, aki titokban filmezte a nagyváros (New York?) valódi nyomorultjait, még csak nem is szégyellte magát! Nyilván ostobaság ilyesmit elvárni tőle, hiszen föl sem merült benne az, hogy mi lehet ezzel a probléma. Médiagenya - ezt a szót eddig nagyon utáltam, de lám a nyelv mégis csak találékonyabb és bölcsebb használóinál.

,,Visszajöttél Afrikából?" Először nem is értettem a kérdést. ,,Úgy értve, Délről. Újvidékről vagy hogy is hívják?" Készséggel kijavítom, tízből háromszor, de közben úgy néz rám, azzal a félelemmel elegy csodálkozással, mintha tényleg Délről jöttem volna, lentről, a vadak közül, a pigmeusok földjéről. [,,Te rendesen ott élsz?!"] Ebben a műfajban külön történet anyám, aki továbbra sem tudja vagy akarja kimondani a város nevét. Még véletlenül sem, ez a legszigorúbb tabu nála. Nem is fog oda telefonálni soha, hiába kértem erre százszor, ha baj van, hívjon, egyszerűen nem hajlandó tudomást venni az egészről. Csak ha átléptem a határon, akkor hív fel mobilon, ,,Na, visszajöttél?", vagy ,,Mi van, te is élsz, már égen-földön kerestelek?", kérdezi azon dühös és kétségbeesett hangon, amitől rögtön beleáll a görcs a gyomromba, de igyekszem fegyelmezni magam, hogy ne azon ellenséges hangon válaszoljak, mint aki valóban a vadak közül jön. ,,Igen, majd visszahívlak, itt gyenge a térerő.", ez például a jobb válaszok közül való.

És hogy van Kanizsa nagy és hű fia? Persze nem egészen így kérdezte, hanem normálisan, de most így írom, ennyi engedmény még belefér. Szeretem őt, mondta ugyanazzal a hangsúllyal, ahogy Bozsik Czuczuról kijelenti, hogy ,,Bozsik, a barátom", minden alkalommal így, mintha nem tudnám, vagy ez a szertartásos komolyság volna önmagában a barátság definíciója. Sőt néha ellágyul, és megfellebbezhetetlenül bejelenti, hogy B. komoly ember, hiszen bácskai. ,,Persze, elhiszem, de ez neked érv?" ,,Igen, ennyi elég..." Nos, jelentem, jól van, meséltem neki Kanizsa nagy és hű fiáról a telefonban, éppen ma délben találkoztunk, és mondta, hogy jól van. Már jól van, tette hozzá később, némi gondolkodás után, totál kimerítette belülről az a történet, ezért aztán véget vetett a zenének. Vagy ahogy én hívom, az ötfelvonásos szerelmi drámának. Szóval, vége az ötödik felvonásnak, kérdeztem tőle a Blaha aluljáró előtt. ,,Na ja, tudod, kedvelem a szimbolikus dolgokat, éppen egy éve tart, azaz tartott, vagy három, attól függ, honnan és hogyan számoljuk, de ezalatt mindig vagy nagyon fenn voltunk, vagy nagyon lenn, és akkor hát legyen vége". Majd volt egy kis alámerülés, piálás meg minden, de már ennek is vége. Ez még nem a vége, mondtam neki, mielőtt elváltunk a metrónál, csak a negyedik felvonás utáni szünet. ,,Gondolod?" Na ja, mondtam együttérzően, de hogy miért, azt nem árultam el neki. Nem mintha tudnám, magyaráztam este a telefonban, csak valahogyan így működik az amatőr dramaturgiai érzékem.

A november hülyeség. Egyszerre mondta dühösen és kedvesen, hogy mekkora hülyeség ez a november. Nem szereti, állandóan esik az eső, reggel-este már hideg van, a nyirkosság és hideg bebújik a kabátod alá és néha csontig hatol. Az október a jó, az olyan romatikus, lehet benne sétálni meg gesztenyét szedni, és utána pedig összebújnak a szerelmespárok. Miért, novemberben ez nem lehetséges?, kérdeztem vissza logikusan. De, akkor is lehetséges, az mindenkor lehetséges, ám nem kell mindenhova odakeverni az összebújást, mert akkor nem tudunk meg az időről semmit. Az összebújás helyett más szót használt, de azt mondta, hogy ne írjak csúnya szavakat, mert ez azért ehhez kisváros. ,,Konkrétan, kerüljem a baszást?! De hát ezt te használtad." Hiába, reménytelen eset vagyok - ebből is látszik, hogy semmi érzékem sincs a romantikához, vagyis a romantikus dolgokhoz, nekem csak a május való, úgyis akkor szoktam házasodni, eléggé fantáziátlanul. Erről jut eszébe, hogy a decembert is szereti, az is jó hónap, advent és havazás, akkor olyan jól lehet várakozni, hogy hátha ajándékot kap az ember. Gyerekként biztosan kapott volna, felnőttként viszont már egyáltalán nem biztos, ezért nem árulja el, hogy mit szeretne, hátha addig kitalálom.

Egy esküvő rezüméje. ,,A magyarok persze kidőltek kettő körül, csak a bácskaiak tartották a frontot. Hajnalig, ahogy köll. Ja, meg te. De te már ideszámítasz, nem vagy rendes magyar."

A világ amúgy persze botrányos. Tegnap este kétszer is erre a következtetésre jutottunk. Előbb Hill Ferenccel, akivel abban a rock-kocsmában ültünk le meginni egy sört, ahol egyszer magát a nagy Fenyő Mikit láttam. Ami viszont - más távlatból - reményt keltő: van egy hely a közelemben, ahova szinte bármikor betoppanhat ,,a kétlábon járó, élő rock-legenda". Bár nem ezért, de néha ide szoktunk beugrani Frank Hill-lel, aki ugyan még nem ennyire híres, de nem is akar az lenni, ezért választotta e szépen csengő álnevet, ugye, Feri a Hegyről, nevetett rám csibészes mosolyával. Először a Mammon Márk névre gondolt, de a csávók a kiadóban megnézték egy lexikonban, mit jelent az a szó, no, nem a Márk, azt talán már hallották, és úgy találták, hogy ez már cinizmus lenne, színtiszta cinizmus. Ezért kellett kitalálnia ezt a semmivel sem rosszabb megoldást, a Hill Ferencet, bár amúgy a csávók nem nagyon értették, miért nem vállalja saját névvel a Farok-monológokat, ami természetesen a nagysikerű Vagina-monológokat ostromolja. [,,A Vagina már beszélt, most rajtunk a sor!" Jajaj.] S amit - remélhetőleg - visznek, mint a cukrot, ellentétben a verseskötetével, pedig ez az eddigi legjobb dobása, amit a kutya sem ugatott meg. Nyilván a gempáért van az egész, mármint a farkas-könyv, nincs ezen mit szégyellnie, egyébként úgyis mindenki tudja a pagonyban, hogy ő írta - tényleg ki nem szarja le, talán sikerül ezzel a pénzzel kimenekülnie az adósság-hegy alól. Amíg az ember nincs harmincéves, mondtam neki, és nem tudja kifizetni a gázszámláját, addig fölösleges az ilyesmin nagyon moralizálni. Nem, a telefon, az sok, meg ez a rohadt mobil! Majd közösen beszántottuk és behintettük sóval a jelenlegi kismagyar ugart, külön a politikát, a médiát, a kultúrát, ezen belül az irodalmat, hogy az még soha ilyen beállt, merev, tekintélytisztelő és kisstílű nem volt, stb. - mindebben nyilvánvalóan túlzóak és igazságtalanok voltunk, mert hát miért gondoljuk azt, hogy soha.

A másik beszélgetést inkább kihagyom, időközben rájöttem, hogy előre unom elmesélni. Különben sem lehet egy nap kétszer sóval beszórni Karthágó romjait. [W. G. levele: ,,.mert a világ halálosan és ostoba módon megkomolyodott, s az igazságaink, amelyektől megvontuk a mulatság jogát, szerfelett unatkoznak és bosszúból bennünket is egyre inkább untatnak. Elfelejtjük, hogy az ember nem csupán azért van a világon, hogy a másik ember legyőzze. De azért is, hogy megnyerje, meghódítsa, elcsábítsa, birtokba vegye. Az igazság nem egyszerűen érvek kérdése: az attraktivitásé, azaz a vonzerőé is."]

Azt mondja, írjam azt, hogy jól vagyok, ebből talán kiderül, hogy ő hogyan van. És azt mondja, írjam azt, hogy. ,,Hát mi vagyok én, egy balkáni, ámde hű Eckermann?!" ,,Nem, egy disznó. Egy nagy disznó."