Mikola Gyöngyi
Goli život

(Kommentárok Radics Viktória Danilo Kiš-monográfiájához*)

 

1. "rózsa, amelyet egy kisfiú talált / a szívében" (D. K. : Rózsa: Saint-Exupéry)

Az ősz utolsó rózsái mindig a legszebbek, talán mert egyedül maradván magukban hordozzák korábban nyílt társaik valaha volt szépségét is, sőt, az is lehet, hogy éppen a magányuk teszi őket különlegessé, mert ott is virítanak, ahol a krizantém is megbarnul, és olyankor is, mikor a legkitartóbb muskátlik már fagymentes kamrákba költöztek. A rózsa szépsége megőrződik valami módon a hervadt rózsában is, az elszáradt rózsák díszei lehetnek a szalmából, fenyőből vagy éppen babérból készült adventi koszorúknak, asztali dekorációknak. Ismertem valakit, egy félig orosz, félig magyar lányt, aki minden rózsacsokrot, amit kapott vagy vett, megszárított, és a száraz rózsafejeket nagy üvegballonba gyűjtötte össze - szobája legkülönlegesebb dísze lett, eleven pompája a hervadásnak. Ahogy a rózsa szépsége megmarad, illata sem illan el a rózsa halálával: jobb teaházakban nálunk is lehet kapni kínai rózsateát, ezt a különleges keveréket, melyben a fekete tea aromája teljes harmóniában olvad össze a rózsáéval, bármennyire meglepően hathat is különben a vitorlás kereskedőhajók rajzával illusztrált fémdobozban a sötét teamorzsalék közül előtünedező bordó-piros-narancs rózsaszirom...

Az idei novemberi rózsáim közül az egyikben, melynek, ha kinyílik, egészen kiterülnek, vízszintesen állnak a szirmai, s a feketésbordó bimbóból szinte minden átmenet nélkül, egyik napról a másikra, vagy talán egyik óráról a másikra válik teljesen nyílt, élénkpiros virág, ellentétben más fajtákkal, melyek jóval lassabban feslenek ki, óvatosabban bontakoztatják ki szirmaikat a bibéik körül - ebben a nyílt szirmú rózsában felismerni véltem Danilo Kiš kedvenc rózsájának a rokonát, Radomir Reljić Rózsa című festményének élő hasonmását; e képnek - sajnos csak fekete-fehér - fotóját Radics Viktória Danilo Kiš-monográfiájában láttam. A homogén sötét háttérrel erős kontrasztot képező óriási rózsa vízszintes vonalú alsó szirmán megfolyt a festék: ez a rózsa vérzik!

2. Ismeretlen hajók a parti vizeken

Mindig is tudatában voltam, hogy a vajdasági magyar irodalom nem érthető meg a maga teljességében anélkül, hogy ne ismernénk (egyik) kontextusát, a 20. századi szerb, vagy pontosabb talán, ha úgy mondom: az ex-jugoszláv irodalmat és szellemi közeget. Tudtam, és elvétve, rendszertelenül végeztem is ilyen tanulmányokat, sőt, még szerbül is kezdtem tanulni egyetemi éveimben, ami egyáltalán nem ment könnyen, mert orosz szakos lévén, a két nyelv interfenrenciája inkább zavaróan hatott: nem tudtam egyszerre el is felejteni a párhuzamosan tanult oroszt, (hogy ne lágyítsam a mássalhangzókat például), és emlékezni is rá (hogy könnyebben jegyezzek meg szavakat). E tudat azonban mégsem vált igazi tudássá: a másik kultúra jelenléte inkább külső, járulékos elem maradt figyelmem horizontján, még akkor is, ha a későbbiekben tanúja lehettem a vajdaságiak kódváltásainak, ahogy az egymást rég nem látott, áttelepült és otthonmaradt vajdasági magyarok szerbül köszöntik egymást, s bár ebben a kódváltásban sok irónia is volt, nem lehetett kétséges: abban a pillanatban az otthon nyelvén beszélnek, és ez a nyelv köztük ott és akkor erősebb kötődést, szorosabb összetartozást fejezett ki, mint a mindannyiunk által használt magyar.

Az ember sokszor éppen azt nem veszi észre, ami kiböki a szemét. Nézünk valamit, de mégsem látjuk. Ettől a fajta vakságtól elég nehéz megszabadulni, mert nem mindig segít a szorgalom, a sok olvasás, sőt az sem, ha valaki elmond bizonyos dolgokat. A tanulás persze nm veszik kárba, mindez elraktározódik a tudatban, de aztán szükség lesz még valamire, ami bevilágítja bizonytalan benyomásainkat, feldolgozatlan tapasztalatainkat, ami összefüggést teremt ezen tapasztalatok és az olvasmányaink között, amitől a mozaikkövek kiadják a képet, bizonyos szálak összekötődnek, és létrejönnek a felismerés, a megértés intellektuális és szenzuális áramkörei. Bár az is igaz, hogy többnyire az időszakos felismerések után is csak sodródunk, de mégis egyre többet látunk abból, ami sodor bennünket magával.... Egy egynyelvű kultúrában fölnőtt magyar egyáltalán nem automatikusan ért meg egy két- vagy többnyelvű közegben fölnőtt magyart, esetemben legalábbis hosszú az út odáig, minden otthonosság-érzet ellenére vagy éppen azért, hiszen, ahogy Slavoj Žižek írja: "az, amit személyiségünk legmélyebb magjában találunk, nem más, mint az alapvető, konstitutív, primordiális hazugság, proton pseudos, fantazmatikus konstrukció, mellyel igyekszünk elfedni annak a szimbolikus rendnek az ellentmondásosságát, amelyben lakozunk." A megértés nyelvi és pszichikai korlátaival szorosan összefügg e sajátos kognitív vakság természetét bemutató kedvenc példám Polányi Mihály Személyes tudás című művéből: "Darwin meséli, hogy utazása során a bennszülöttek megcsodálták a kicsi csónakokat, de egyáltalán nem érdekelte őket a csónakok előtt álló hajó", vagyis bár látták, mégsem látták a hajót, olyan közönyt tanúsítottak iránta, mellyel általában azokat a dolgokat szemléljük, melyek annyira felettünk állnak, hogy sem fogalmaink nincsenek, hogy értelmezzük, sem mércéink, hogy mérjük őket. Implicit hiteink e sajátos védőmechanizmusát Polányi "magképződést gátló elvnek" nevezi, olyan műveletnek, amely megakadályozza, hogy a világról vallott fogalmi rendszerünk elveszítse a stabilitását, és idegen, versengő nézetek csírázhassanak ki benne.

3. "Ilyenkor érezni a szövegben az életet."

A Slavoj Žižek-idézetet a már említett Danilo Kiš-monográfiájából másoltam ide, ebből a nagyszerű könyvből, melynek olvasása közben - hogy úgy mondjam: potyogni kezdtek a tantuszok (és később a könnyek is). Újabb ablakok nyíltak visszafelé is: eddigi olvasmányaim újabb jelentésekkel gazdagodtak, és előre is, kirajzolódtak tájékozódásom újabb felderítésre váró fehér foltjai. A monográfia a magyarországi olvasóközönségre való tekintettel is íródott, hiszen sok olyan körülményt is elmond, történeti-politikai-művelődéstörténeti hátteret rajzol, melyre talán nem volna feltétlenül szüksége a vajdasági olvasónak, valamint ahol szükséges, elmagyarázza az egyes poétikai fogalmak jelentésének, jelentőségének, használatának különbségét a szerb és a magyar(országi) irodalomkritikában. Nem csak pályarajzot kapunk, hanem breviáriumot is, mégpedig olyan elrendezésben, hogy a baloldali lapokon futnak a szemelvények Danilo Kiš műveiből ill, a róla szóló kommentárokból (túlnyomó többségük a szerző, Radics Viktória fordításában), és itt láthatjuk az illusztrációkat is: sok fantasztikusan kifejező fényképet Kišről, műalkotások fotóit, jelentőssé vált tárgyakat, dokumentumokat az író életéből; míg a jobboldalon olvasható a monográfus, Radics Viktória szövege. Ily módon valóban hűen Danilo Kiš szelleméhez a művek, a kommentárok és a dokumentumok egymásra nyílnak, kölcsönösen erősítik, magyarázzák, kiegészítik, vagy éppen ellenpontozzák egymást, egyik feltételezi a másikat. Amennyire egyáltalán meg tudom én ezt ítélni, Radics Viktória konzseniális művet hozott létre a maga műfajában, olyan monográfiát, amely a művészt és a művét egyaránt közel viszi az olvasóhoz, megéreztetve vele azt az egzisztenciális tétet, amelyet az írónak az írás munkája jelentett, a Halállal szembeni Teremtésnek, a Mű létrehozásának óriási kihívását a személy életében. Nem valamilyen külső irodalomelméleti nézőpontból közelít tehát válaszott szerzőjéhez és annak életművéhez, nem valamely tudományos modell keretei közé igyekszik begyömöszölni az életművet, hanem annak egyedülálló belső logikáját elemzi, rekonstruálja releváns és korszerű elméleti alapokon. A rendelkezésre álló dokumentumok (interjúk, barátok visszaemlékezései, a hagyatékban maradt írások stb.) alapján az eredeti szerzői intenciókat, a művészi eljárások, formateremtő elvek teoretikus magyarázata mellett bemutatja azok életrajzi eredetét is, és az egyes művek elemzése során feltérképezi a fontosabb utalások, metaforák és motívumok jelentésmezőit, finom filológiai hálóit is. Ahogy Danilo Kiš sem ment bele a "szerző halála" (Barthes nevezetes tétele) körüli spekulációkba, a róla író monográfus sem kezeli tárgyként, élettelen objektumként az életművet, s bár egy pillanatra sem tolakszik előtérbe, sorain mégis átüt személyessége: egy nagyon okos és szenvedélyes olvasó a maga legbensőbb tapasztalatainak és alaposan kiérlelt meggyőződéseinek személyes hitelével tudja igazán vonzóvá tenni számunkra "az olvasás nagy kalandját"....

A holtak enciklopédiája című elbeszélés kapcsán a következőket írja Radics Viktória:

"Amiként az elbeszélő nő gyászol, úgy fájlalhatja az olvasó az önmaga mértéke szerint kirajzolható, jel(enték)telenségében, természete szerint gazdag élet kiveszését a posztmodern kor szellemi horizontjáról. A banalitás, a trivialitás, a szétmorzsáltság minőségei, a mód, ahogy e szellemi látókörön belül az élet megvetésben részesül, koherenciáját és dimenzióit veszti, távol áll attól a módtól, amellyel A holtak enciklopédiájának szerzője az efemerre, az apróságokra tekint, azokat sorssá fűzi, s mindent az individuális lélekre-életre vonatkoztat, megtalálván az egyes időszakok költői kvintesszenciáját és metaforáit a kronológiában, és egyúttal a múlt, a jelen és a jövendő különös szimbiózisában. 'Nincsenek az emberi életben jelentéktelen dolgok és nem létezik az események hierarchiája.' Ebben az elbeszélésben az ironikus látásmód helyett valami más lép életbe, a komolyság és a humor határmezsgyéjén valami finom szenzibilitás, mely az érzékiség és az intellektualitás között vibrál." (401.)

A "természete szerint gazdag élet kiveszését a posztmodern kor szellemi horizontjáról" úgyszólván a saját bőrömön érzékelhetem a legkülönfélébb hazai (magyarországi) szakmai találkozókon, ahol hovatovább szakmai hibának minősül, ha valaki valamely irodalmi mű vizsgálata során nem hagyja totálisan figyelmen kívül azt a tágabb szellemi-társadalmi kontextust is, amelyben az adott mű született, tekintetbe veszi a mű szerzőjének életrajzát, személyes utalásait is, (ezt nem kell tudni! - utasítják imígyen rendre a renitenst), és a veszi magának a bátorságot, hogy a mű rá gyakorolt intellekutális és érzelmi hatásáról is beszámoljon; vagy az irodalmi esteken, melyek után a kávéházban a különben sikeres írók rezignáltan elméláznak néha, mennyire leszoktak már arról, hogy saját magukról beszéljenek, le a személyességről, ehelyett a műveik szerkezetéről, a mondataikról, regényeik kitalált vagy ezután kitalálandó szereplőiről, a műveik kritikai fogadtatásáról értekeznek, műhelytitkokat osztanak meg olvasóikkal, de úgy, mintha ez a műhely valami személyüktől különböző "dolog" lenne, melyben magasfokú szakmaisággal működik az irodalom, egyfajta masinériaként, melynek ők maguk csupán véletlenszerű ágensei, avagy abszolút profi gépmesterei lennének. A profizmus az új ideál, a'la Chandler, egy olyan irodalom, melynek végképp csak önmagához van köze: steril géz, melyet többé nem vérezhet át semilyen rózsa vére! ("Noha megfogadtam, hogy nem teszem be oda többé a lábam, egy este, Belgrádtól való kétévi távollét után, mégis betértem az Írók Klubjába. Volt már alkalmam meggyőződni arról, hogy az írókkal való barátkozás kínos, nézeteltérésekkel, irigységgel és sértésekkel terhelt. De tisztában voltam azzal a ténnyel is, hogy ez a fajta szellemi harc, éscrime littéraire, amely keserű és meddő, éppúgy része az irodalmi mesterségnek, mint a recenzióírás vagy a korrektúra." - olvasom a Lant és sebhelyek című novellában.)

Talán éppen lassú "elkülönböződésem" a hazai (magyarországi) mainstream kritikai és tudományos trendektől, közélettől vezetett oda, hogy ezt a monográfiát és vele párhuzamosan Kiš műveit is el- illetve újraolvasva, hogy úgy mondjam, ismét fölfedeztem magamban a szlávot. Más szóval az első sztereotípia, melynek hamisságára e számomra revelatív könyv, a Kiš-monográfia hatására rá kellett ébrednem, az volt, hogy Kiš művészetét, ill. a többi fontos szerb vagy ex-jugoszláv írót úgy tekintsem, mint egy másik kultúra, egy másik gondolkodásmód képviselőjét. Más nyelven íródik, mégis, éppúgy az "enyém" is: az országhatárok vagy a nyelvi határok nem jelenthetnek akadályt: "az irodalmi hagyomány decentralizált, rizomatikus, a nemzeti határokat elmosó és dinamikus szemléletére" van tehát szükség, ahogy az író is tanítja Anatómiai leckéjében. Az irodalom redukálása az "esztétikailag szervezett" nyelvre, a kritika, irodalomértelmezés leszűkítése a retorikai, ha mégoly dekonstruktívan értelmezett retorikai elemzésre is, az olvasásnak mint kizárólag nyelvileg (retorikailag) vezérelt műveletnek a fölfogása egyes, mai irodalmat kutató egyetemi műhelyekben újabb sajátos bezárkózást eredményezett nálunk, a nyelv romantikus (nacionalista) mítosza után az egyetlen (a legjobban tudott) nyelv ezúttal negatív abszolutizálását, negatív utópiáját, végsősoron kioltását, kasztrálását, alkalmatlanná tevését a kommunikációra. (Vö az Anatómiai lecke Quentin Debray-idézetével: "A redukcionizmus olyan szellemi álláspont, mely szerint a komplex jelenségek megértési és értelmezési módja azok lebontása egyszerűbb elemeikre. A redukcionista naivan úgy tartja, hogy az egyszerű a komplex része, azt hiszi tehát, hogy az elemi összetevők megértése révén mindent meg tud magyarázni.")

A monográfia ráirányítja a figyelmünket arra is, hogy Kišt mennyire nem tekinthetjük egyfajta szerb Borgesnek, a hasonlóságok Borges és Kiš között inkább felületiek, technikaiak, Kiš módszere, autopoétikájának hatóköre jóval tágasabb Borgesénél: "Borgesista volt, már mielőtt Borgest ismerte volna";(...) "Ami pedig szembeötlően különbözik, egyebek mellett: a kétségbeesés és az irónia, a kételyek marta szellem, a konkrét történelemnek és az ember történetiségének a problematizálása, a traumaközpontúság - mindez Kišé, akárcsak a hús-vér valóságtapasztalat messzemenő tisztelete, vagyis: a balkáni lélek és a közép-európai szorongás."(...) "Ő a tény (dokumentum) és a fikció közti átmenet eldolgozásának írói munkájában vélte megtalálni a lehetőséget, mely az irodalmi igazságot, a valóság fikcióját generálhatja,..."

Kiš dokumentáris eljárásának, a "kitalációk" elutasításának, a vallomás és dokumentum fölértékelésének itt megrajzolt személyes (a "rizomatikus identitással" összefüggő) és irodalomelméleti háttere nemcsak Danilo Kiš művészetéhez visz közelebb, hanem fölismerteti velem a vajdasági magyar szerzőknél általánosan tapasztalható írói eljárást vagy legalábbis annak közös gyökereit (rizómáját), mely elmossa fikció és valóság határát; ezt a mai magyarországi irodalomtól oly szembetűnően különböző sajátosságot, melyet régóta tanulmányozok, s amely engem személy szerint lenyűgöz, talán ez az, amit a legjobban szeretek a vajdasági szerzők műveiben a maga különböző változataiban. (Ezt a különleges antifikciós eljárást Tolnai Ottó fejleszti (radikalizálja, feszíti) a legtovább, akinek művei előtt elég sokáig úgy álltam, mint a példabeli bennszülöttek ama nagy tengerjáró hajó előtt, és most is csak annyit merek mondani, hogy talán kezdem sejteni e tengerjáró valódi dimenzióit ... )

A művészetnek mint antifikciónak a felfogásához, a személyesség kitüntetett szerepének megértéséhez én magam más vonatkozásban jutottam korábban, pontosabban arra a belátásra, hogy az irodalom nem azonos a fiktív művek összességével, hogy léteznek olyan művek is, amelyek kétségkívül szépirodalmiak, habár nem fiktívek, az esszével kapcsolatos műfajelméleti vizsgálódásaim kapcsán jutottam.(Triviális fölismerének tűnik, de erről sok jeles kollégámat a mai napig sem tudnám meggyőzni.) A monográfiának Kiš esszéisztikájával foglalkozó elemzései szinte teljesen egybevágtak az én korábbi elméleti következtetéseimmel, újból megerősítettek elgondolásaim relevanciáját illetően: "Az esszé műfaját nagyra értékelte: a huszadik században, amikor a költészet gyakorta hermetikus, a regény pedig bonyolult képződmény, hermészi szerepe van, írta. A felparcellázódott tudás korában ez a műfaj páratlan gondolati koncentrátumot képes hordozni, mi több, közvetíteni; kommunikativitását, szenvedélyes intellektualitását, esszencializmusát Kiš rendkívül fontosnak tartotta a korban, mikor a valóság világa és az ideák világa egyaránt kifordul. Az esszé többirányúan kommunikatív: az olvasókkal is, ezen kívül kommunkációs helyzetbe hozza a különféle szintű, fajtájú tudásanyagokat, a művészeteket és a tudományokat, a filozófiát, az életet és az irodalmat."

4. The magical place

A monográfiában nem történik említés két A és B jelű kisprózáról, kisesszéről a Lant és Sebhelyek című posztumusz kötetből. Az elsőben, mely a The magical place (varázslatos hely) alcímet viseli, az elbeszélő rekonstruálja azt a napszakot és azt a látószöget, amikor és amelyből apja 1939-ben (Freud pedig 1898-ban), a kotori öblöt megpillanthatta. A másik, a The worst rathole I visited? (a legrosszabb patkánylyuk, ahol jártam) alcímű szövegben pedig a kerkabarabási istállóra ismerhetünk, ahol a családjával lakni kényszerültek, miután Újvidékről elmenekültek. E különös visszatérésre a "családi ciklus" témáihoz és tereihez vélhetően abban az évben, 1986-ban, mikor Kiš tudomást szerzett a betegéségéről, a jegyzeteket író Mirjana Miočinović hívja föl a figyelmet.

Beszámol viszont a monográfia arról, hogyan képzelte el Danilo Kiš azt a könyvet, nagyinterjút, amely autopoétika és autobiográfia együttese lett volna Élet, irodalom címmel. "Nem lehetetlen -írja e félbemaradt munkáról Radics Viktória -, hogy a tervezett dialógusforma ... fogadtatta volna el vele az esendőség és az esetlegesség állapotát, s oldozta volna fel a szigorú forma zsarnoksága alól."

A Goli Život című Izraelben készült dokumentumfilm, ahol Kišnek a holokausztot és a jugoszláv táborokat túlélt szerb zsidó asszonyok mondják el életük történetét, ugyancsak a "csupasz élet" fölértékelődésre utal, az irodalmiság föloldódására a nagyobbnak érzékelt közegben. Maga a monográfia is Kišnek a filmben elhangzó utolsó szavaival zárul... A "csupasz élet" elbeszélése, a privát emlékezet narratívái az igazság (az abszolútum) személyes természetére világítanak, mely nemcsak a történelmet írja fölül, hanem megelőzi és meg is haladja a művészetet, a művészi megformálást. A "csupasz élet" mozzanatai valójában a Fövenyóra "semmis kis diadalai az örök semmin"....

Ezen a ponton újra elővettem a pár hónapja kapott kis "dokumentumaimat", előhúztam más papírok, folyóiratok alól a valamilyen naptárból, határidőnaplóból kitépett kb. 5x10 -es papírszeletkéket tartalmazó borítékot. Aki ezeket írta, valójában nem készült írásra, nem volt nála más papír, csak az a naptár vagy notesz, és a sietős kézírással, központozás nélkül papírra vetett sorok jól mutatják, hogy szerzőjük nemcsak a szavakkal, hanem nyilván a sírással is küzdött utazása során, ahogy ráismert a maga életének mágikus helyére (the magical place). Íme néhány sor ezekből töredékes "útirajzokból":

"Amikor megérkeztünk Omisaljba, feltűntek a magas cédrusok, ahogy karcsú törzzsel törnek az ég felé. Ez valahogy eszembe juttatta a képet gyerekkoromból: 'Jézus az olajfák hegyén'. Két nap múlva Rijekában, a Trsa hegyen levő szerzetes kolostor képtárában szembetaláltam magam ugyanezzel a képpel: 'Jézus az olajfák hegyén'. Az itt látható képeket a Szűzanyának ajándékozták a hívek. Mindenki azt adományozott, amije éppen volt, festményt, hímzést, hajómakettet, volt, aki otthagyta a mankóját, mert szerencsésen meggyógyult. Nem is tudom, hová lett az a kép? Nekem minden akkori tárgy a mérhetetlen szegénységet juttatta eszembe, ezért nem törődtem vele, nem mértem fel gyerekésszel, hogy mit jelent igazából. Nem a pénzbeli értékére gondolok, mert bizonyára egy házalótól vették...

A fiumei kikötő: húsz évvel ezelőtt a férjemmel és a lányaimmal sétáltunk ott, vajon véletlen, hogy erre vetett a sors, immár az unokámmal - ezt sem tudom. ... Most is látom magam előtt a férjem erős alakját, ahogy szól, ahogy cigarettára gyújt és ahogy lenyűgözte az a kikötő...

Azt mondtam az unokámnak - miközben a tengerparti étteremben iszogattunk, ... hogy nekem már mindez ajándék. Ő meg kinevetett. ... Nem rovom meg ezért. Tanulok tőle élni."

* Radics Viktória: Danilo Kiš. Pályarajz és breviárium Kijárat Kiadó, Budapest, 2002.