Robert Perišić
A behajtók
Öcsi már réges rég elfelejtette, hogyan vitakoztak Joskóval arról, hogy milyen autójuk lesz, ha megnőnek. Sanja is elfelejtette, habár ő volt e vita egyetlen tanúja.
- Nekem varburgom lesz! - mondta Öcsi. Tudniillik az apjának Wartburgja volt.
Habár Josko apjának egy ősrégi, halványkék Volkswagenje volt, amit Folcikának becéztek, mégis így szólt: - Nekem béemvém lesz, ha nagy leszek!
Öcsi ezt lehetetlennek találta, ezért így szólt: - Ugyan, ki ad neked arra pénzt?!
Josko erre: - Ha az én papámnak Folcikája van, akkor nekem béemvém lesz!
Ezt Öcsi felettébb különösnek találta. Meg volt győződve, hogy Josko ezt Sanja miatt mondja, hogy a Sanja beleszeressen, és hogy összeházasodjanak, ha megnőnek. Öcsinek rokona volt a Sanja, de mégis féltékeny volt rá.
- Hogyhogy? - kérdezte Sanja Joskót. Josko így szólt: - Hogyhogy a nagypapának egyáltalán nem volt autója, a papámnak meg van? Mert nálunk mindig több van. Biztos, hogy lesz béemvém, de talán repülőm is. Mert nekem több lesz, mint a papámnak. Az új gyerekekenek mindig több van.
Ezen a ponton Öcsi elkomolyodott és elgondolkozott, és első ízben volt elégedett azzal, hogy kicsi - mert ők ezek az "új gyerkekek".
- Akkor nekem mercédeszem lesz! - mondta Öcsi. Hirtelen nagyot fordult vele a világ.
- Nekem meg lesz egy nagy babám kocsival, meg egy emeletes házam! - mondta Sanja.
Josko erre azt javasolta: - Vetkőzzünk le meztelenre!
- Hm... menjünk haza! - egyezett bele Öcsi.
Sanja elszaladt, nem akarta. És valószínűleg ő hívta fel később Öcsi mamáját, aki tetten érte őket, az új gyerekekeket pucéran, és úgy elnáspágolta Öcsit, hogy az mindent elfelejtett.
Joskót is elnáspágolta a saját anyukája, meg Sanját is az övé, mert nézte a fiúkat. És mindhárman elfelejtettek mindent. Legalábbis ez foroghat fenn.
Öcsi tehát nem emlékszik erre a dologra, és fogalma sincs, hogyan gondolkoznak a mai gyerekek. Ez még az emlékezésnél is nehezebb, ki tudhatja azt? Fogalma sincs, mit néz, mit lát a kisfia. Néha úgy érzi, hogy a gyerek ért, habár szinte semmit sem beszél, pedig már itt lenne az ideje. Mond néha egy-egy szót, mintha értene. Néha valóban ért, látszik rajta. De mintha nem lenne jelen.
- Te, mér nem beszél ez a gyerek? - kérdezte a feleségétől.
- Engem kérdezel?! - válaszolta az asszony.
- Mennyi idős most? - ezt mindig elfelejtette.
- Három lesz mindjárt.
- Szarás - mondta Öcsi.
A gyerek úgy nézett rá, mint aki érti.
Más idők járják, ki tudja, mit tudhat a kölyök? Lehet, hogy sejti: Josko nem vett repülőt, de még béemvét sem. Lehet, hogy tudja: Josko az öregjének a jugóját vezette - amit ez akkor vett, amikor a Folcika szétesett -, amíg el nem ment a háborúba, és amíg a háborúból haza nem jött szabadságra, és az első este túl nem adagolta magát. Mégis beszámították neki, mintha a háborúban esett volna el, és a brigád minden évben két hasábos, gyászkeretes megemlékezést tesz közzé a Slobodnában.
Öcsi egyébként is már rég nem barátkozott Joskóval, talán azért nem, mert ő továbbra is autókról fantáziált. Joskóból meg rocker lett, és volt valami bendje a városban.
Sanja pedig - hiszik vagy nem hiszik, Öcsi, annak ellenére, hogy mindent elfelejtett, sohasem bocsátotta meg neki, hogy nem látta őt meztelenül, és hogy a kislány beárulta őket. Már régóta úgy tettek, mintha nem is együtt nőttek volna fel, soha nem emlegették a régi dolgokat. Sanja hozzáment Stipa Lekóhoz, aki épp közeledett, miközben Öcsi az autója alatt feküdt.
- Mi baja? - kérdezte.
- Nem t'om, egyszerre elkezdett rázkódni, mintha kifogyott volna a benzin... - mondta Öcsi.
- Ki köll ezt dobni! - mondta Leko.
- Á, jó ez még. Csak helyre köll pofozni egy kicsit.
Leko valahogy gyanakvóan gyújtott rá.
- Semmi baja, csak meg kéne bütykölni. De nincsenek már igazi mesterek, bazmeg.
- Senki se akar má' baszkódni ilyesmivel - mondta Leko, és kifújta a füstöt. Erős cigarettát szívott, és sötét szemüvegben járt. Olykor meggyapálta a Sanját. Egyszer Sanja motyogott valamit erről az Öcsinek, aki csak nézett értetlenül.
- Nincsenek már igazi mesterek - így Öcsi. Szerette az ilyen patinás mondásokat.
- Fáj a faszuk! - így Leko. Ő szó szerint lefordította a mondatot.
- Voltam a Buricná'. Nézem, hogy dógozik, hát ez egy kézze' nyúkál a motorházba, semmi szerszám, érted?! Nem akartam szóni semmit. Beültem a kocsiba, lássuk, megy-e. Mire hazaértem, má' elkezdett köhögni. Érted, egyik keze a motorházba', a másikba' meg a cigaretta!
- Á, kinek van manapság kedve evve' baszkódni - mondta Leko. Ő egy majdnem új béemvét vezetett.
- Később megmondtam neki, meg én: nincs ez jó, ember! Hát így bizony senki se fog jönni hozzád, mondtam neki. De hogy én többet nem jövök, az szent! - mondta Öcsi.
- És erre ő? - kérdezte Leko megvetően.
- Adj egy cigit! - mondta Öcsi, miután beletörölte a kezét a nadrágjába. Rágyújtott.
- Ő? Semmit, mintha nem mondtam vóna semmit. Tudod milyenek a mesterek, nem lehet ezekke' normálisan beszélni - mondta Lekónak.
- Aha - bólintott emez.
- Elnéz melletted, aztán sarkon fordul és úgy elmegy, mintha ott se lennél, mindegyik ilyen! Hát az anyád picsáját, mondom én ennek a Buricnak. Az anyád büdös picsáját!
Leko megköszörülte a torkát: - Erre ő?
- Odament a kasszához. Visszalökte az ötven kunát, és elment kezet mosni.
- Fáj a fasza, nem megmondtam.
- Jó van, nem vagyok süket! - mondta Öcsi. És bevágta a motorház tetejét.
- Menjünk be! - mondta Leko.
- Mindjárt, csak megmosom a kezem! - mondta Öcsi, és bekente a kezét meg az ujjait rózsaszín kézmosó pasztával.
Később, miközben Opuzen felé tartottak, hosszabb hallgatás után Leko felröhögött, és így szólt:
- Má' ne haragudj, de úgy hallottam, télleg nem tudom, igaz-e, hogy a fiad csak egy szót tud mondani: azt, hogy Tudjman.
- Micsoda?!
- Hogy nem mond se mamát, se papát, csak Tudjmant.
- Kitől hallottad ezt?
- Há', hallottam, csak úgy.
- Micsoda kibaszott baromságokat össze nem beszélnek az emberek!
- Ne haragudjá' má'! Kit érdekel!
Suhantak a fekete béemvében, és a Severinát hallgatták. Öcsi kibámult az ablakon. A gondolatai ide-oda kanyarogtak hepehupásan, mint a horvát utak. Egyszer csak azon kapta magát, hogy azon agyal: kivel kefél a Severina. Jó bőr. Aztán a feleségére gondolt. A felesége, objektíven nézve: fiatal, csinos; de valahogy teljesen elpárolgott előle. Pontosan: úgy érezte, mintha nem is létezne. Mintha a szó lényegi értelmében nem lenne. Megpróbálta felidézni, milyen volt, mikor még nem párolgott el. Igen, emlékezett, milyen hangosan beszélt, nevetett, milyen valóságos volt a teste a tenyere alatt, s ő micsoda kedvet kapott ettől, kedvet, hogy nekilóduljon valamilyen irányba, hogy tényleg, gondolkodás nélkül, de kurvára belepicsázzon az életbe. És ez nyilván így is történt. Az asszony ma is hangosan beszél, s ő igyekszik bírni idegekkel. És ha visszaemlékszik arra, arra a kedvre, mindig csak ez a szó jut az eszébe - elpárolgott. Oda jutottak, ahova, ő magányosnak és dühösnek érezte magát, mint valamikor rég, amikor a döntő mérkőzéseken súlyos vereséget szenvedett a Hajduk. Ez is hol van már. Nincsenek már fontos meccsek. Csak az unalom meg az ingerültség.
És fogalma sem volt, kivel kefél a Severina.
- Mit gondolsz, a Severina, ha férjhez menne, ő is, mondjuk úgy... elpárologna? - tette fel kérdést Lekának.
- Mit? - rándult meg ez.
- Nem érted? Hogy keresztüllátsz a nőn, nem is látod.
- Aha! Fenéket! - mondta Leko.
Öcsi egy bizonytalan pontra szegezte a tekintetét, mintha azt fürkészné, mennyi van még hátra Opuzenig.
- Hm, tudja az ördög... - mondta.
- Most mit szarsz... - dünnyögte Leko.
Opuzenig egy szót sem szóltak többet. Leko más zenét rakott fel. Misót.
Leko azok közé a sofőrök közé tartozott, akik kemény kézzel, egyenes háttal vezetnek.
A nyaka körül aranyláncot hordott kereszttel, melyen egy apró, arany Krisztus agonizált, a csuklója fölött pedig, ahol vékony, fehér a bőr, azt írta, hogy 4. BOJNA, Bracónak úgy tűnt, hogy a JNA betűk* ebben a 4. BOJNÁ-ban valahogy más színűek, kissé halványabbak és szétfolytabbak, mintha sokkal korábban tetoválták volna, mint a 4. BO-t.
Leko elfordította a tekintetét az úttestről, de még mielőtt Bracóra pillantott volna, ez már másfelé bámészkodott.
Megtalálták azt az embert. Leko elmagyarázta neki, miről van szó, ki ez az ipse. Valami tulajdonos, megvan vagy öt iksze.
Nem, nem öt cége vagy ilyesmi, hanem ötven éves, érted má'.
Disznószemű, pocakos pasas. Az előszobájában álltak, a pasi velük szemben pislogott. Jó nagy darab ember volt, de be volt szarva, a Leko pisztolyát bámulta.
Na, most kell belevágni. A lambériás, szűk előszobában, a lámpa zavaros fényében Öcsi arra gondolt, hogy bele kell vágni, kinyújtani a karját, megragadni valahol, miközben a fejében egy óra veri a másodperceket bizonytalanul, mint mikor zavaros fényben ázó, lambériás szeparéban ülsz, szemben a nő, akiről még nem tudod biztosan, akarja-e vagy nem akarja, csak mosolyog kényszeredetten, ki kell, az ördögbe is, nyújtani a karodat, megragadni végre a csuklóját komoly tekintettel, meg kell törni a jeget.
A bizonytalan óraütés a fejben, ez a jelen.
Az előszobában. Öcsi megragadta a kövér pasas karját, és keményen hátracsavarta, mire az felvinnyogott.
Ekkor Leko bedugta a pisztolyt az övébe, és lekent egy pofont az ipsének.
Aztán még egyet.
És így tovább, és így tovább, megállapodtak, hogy öt nap múlva visszajönnek.
Öt nap múlva Leko ismét a kocsi alatt találta Bracót. Nem köszönt.
Miközben a rózsaszín kézmosó kenőccsel kente a kezét, Öcsi megszólalt:
- Nincs itthon az asszony.
- Na és? - mondta erre Leko.
- Ki vigyáz a gyerekre.
- Hát hová az anyja picsájába ment?!
- Melózni.
- Mér nem szótá'? Hívtam vóna valaki mást.
- Nem jutott eszembe. Csak most jutott eszembe, hogy nincs itthol.
- Hát akkor hozzad a gyereket is!
- Hogy?!
- Annyi hely van a hátsó ülésen, amennyit akarsz.
- Komolyan?
- Velünk jön! - szögezte le Leko.
A kis srác valamit motyorászott: "Vuuu. Tuuu. Vuuu." Így leírva tulajdonképpen silányan hangzik, de hogy is le lehetne visszaadni azt a süvöltést. Ez jobb. Süvöltés. Vuuuuu. Lekónak az idegeire ment. Hallgatott. Öcsi mérges volt. Nem tudta, mért. Az asszonyra? Lekóra? Kire?
A kis srác motyorászott valamit: "Vutu, vutu, vutu."
Neki milyen autója lesz?
Suhantak, a gyerek bámészkodott, süvöltözött és köpködött szerte-széjjel.
A gyereket bent hagyták a kocsiban játszani.
Az ipse várta őket. Még mindig disznószemű volt és pocakos. Ezúttal dohány is volt nála. Az előszobában álltak, behívta őket, üljenek le. Nagy darab ember volt, kiköpött gazda. Jószándékúnak mutatkozott. Odaadta nekik a dohányt, sőt fölkínálta, hogy dolgozzanak neki.
"Hogyan?!", kérdezte Öcsi.
"Halljuk egymást", köszönt el Leko.
Később ittak. Leko kokójából is beszippantottak egy keveset. Valamelyest jobb lett a hangulatuk. Leko odalökte neki a részét. Ücsörögtek az üres vendéglőben valahol Pisakon, és ittak.
"És a kölyöknek?", kérdezte Öcsi.
"Mi?", rikkantott Leko.
"A része."
Leko kimutatta a foga fehérjét. Ez mosoly volt.
"Hát a kölyök is velünk vót."
Ez Lekónak nagyon nevetséges volt. Bracónak is egy kicsit, de nem hagyta abba.
"Hát velünk vót, vagy nem?!"
A kis srác csak nyújtogatta a nyakát, tágra nyílt szemmel bámészkodott, mint egy okos kiskutya. Öcsinek úgy tűnt, érti.
"Lehet róla szó... ha kimondja", szögezte le Leko. És felbambult a plafonra, tátott szájjal. Mintha azon törné a fejét, röhögjön-e vagy sem.
"Mit? Mit mondjon ki?"
"Tudjman. Ha kimondja, hogy Tudjman, megkapja a részét", jelentette ki, és kikerekedett ábrázattal ránézett a gyerekre.
Öcsi nem haragudott. Jó alkunak találta. Ráadásul még mulatságosnak is. Szörnyen jó kedve kerekedett. Dolgozott a kokó.
"Na, mondjad, hogy Tudjman", biztatta Öcsi a fiát.
A gyerek csak nézte.
"Tuu-djman, Tuudj-man, Tudj-tudj-maan", ismételgette neki Öcsi a gyerekbeszédet imitálva komikusan, hogy a gyerek fülébe másszon.
Semmi.
A kis srác kinyitotta ugyan a száját, de nem a hangadás érdekelte, hanem talán csak a szájmozgás.
"Tuuuudj-maaaann..."
Leko nem bírta tovább, kitört belőle a röhögés.
Öcsi ránézett, és olyasvalamit gondolt, hogy "milyen bolond ez a világ".
"Tuuuudj-maaan", ismételgette már Leko is, aki alig ült meg a seggén, dőlt a röhögéstől.
"Így, így! Hallod Leko bácsit!" - súgta Öcsi a fiának.
"Tuuudj" - mondta Leko csücsörített szájjal, majd leresztette az állkapcsát - "maaan."
Belebámult a gyerek képébe. A kicsi mintha némileg zavarba jött volna.
Erre Leko vigyorogva emelte fel a fejét, csodálkozva önmagán, hogy mitől vidámodott így fel, meg hogy Öcsivel mennyire megértik egymást így röhögve, mint még soha, afenébe, milyen különös, bazmeg.
Orgia.
A pincérlány a pult mögül nézte őket, neki is mulatságos volt, habár nem tudta, miről van szó.
Most már mindketten vonítottak a gyerek előtt, aki tágra nyitotta hosszú, göndör szempillás szemét, és bámulta ezt a két lényt, akiket az autó szaga meghitt közelségbe hozott hozzá, amint a szájukat nyitogatják: "Tuuudj-maaaan. Tuuuuudj-maaaaaan."
"Tuuuuudj" - itt szünetet tartottak, majd folytatták - "maaaannn..."
A gyerek is mosolyogni kezdett, he, felnevetett, he, heh, de nem mondott semmit, hanem, mintha hirtelen feleszmélt volna, megreszketett a feje meg az egész kis teste, a szeme meg az apró fogacskái eufóriásan felragyogtak, gyermeki visongás tört ki egész tüdejéből, összecsapta a kis kacsóit, integetett, de látszott rajta, hogy nem fog felrepülni.
Radics Viktória fordítása