Robert Perišić
Nulla
Nosss... Az élet kezdetének homályos pillanatától kezdve - a természet továbbra is csak hajtja a magáét!
Van egy végtelen szalag, melyről folyton hullanak alá a papucsállatkák! Papucsállatkák, hidrák, gombák, parányi, százkarú szörnyellák. Mennyi papucsállatka, hidra, gomba és parányi, százkarú szörnyeteg él az ő kozmás, büdös csetrese alatt?
Tányérok, vörös-fekete mártások kávézaccal leöntve, olajcsöppek úsznak a pocsolya színén. Lótusz a ragacsos part mentén... Lepra, India...
Feta enni akart volna.
(Nem volt kutyája, aki felfalta volna utána a maradékot. Elsőnek és utolsónak evett.)
Elmélyedt a bánatos gondolataiban. Sóvárgott a tisztaságra. Semmihez sem ér, csak néz. Az örök harcmező, tegnap, ma, holnap: a mosogató. Csak azt akarta, hogy hagyják őt békén. Csetres, parányi szörnyellák, gyomor.
A mosogató kész történelem: az örök csatamező. Mindig csak rombolás és áldozatok.
Frontok mindenütt. Ma mindent elmosogatsz szép lassan, elásod, de holnap ismét mészárlás lesz. Nem nézek oda - Feta elfordítja a fejét. Ez az és. Sejtek. De. Már!
Lehet, hogy a parányi szörnyetegek a csövecskéikkel hatalmas oktosejtté álltak össze, amely félig élve, félig holtan, mint a szikla alatti rovarfészek, vár rá a tányér alatt?!
Az utolsó pillanatban betör James Bond: SZÉTVERNI EZT A FÉLHOLT CSETREST!
Legyilkolni! Rászórni valami vegyszert, hogy szétmarjon mindent! Aztán elásni! Mindent elásni!
De.
Feta nem bolond.
Ő rádiót hallgat! Ez a módszer megvédi minden akciótól.
A rádió, ez a harsogó sovány madár glóriát von a feje köré. Jól látja ő mindezt.
Tudom, én túsz vagyok. Tudja, ő túsz. Evilág túsza. Rá fogja vetni magát az ágyra. Rá fogja vetni magát az ágyra. A fejére húzza a takarót. Azt mondja majd: Ez nem igaz, nem, minden koholmány!!!
Tehát minden koholmány.
No de lássuk, mi is történt valójában: azelőtt Feta ugyanígy téblábolt a lakásban - közben recsegett a rádió, csikorogtak a csontjai, nyikorogtak a rugók, az ágy, a belei, a rádió, a fogai, a belei, meg plusz az az ismeretlen recsegés - mégsem érezte magát közel sem így. Azért, mert pontosan kiszimatolta: lesz valami, történik valami, lesz, lesz!
Várta a pillanatot.
És: épp elment egy italra az Atihoz, épp ivott volt, mikoron a "Dzsox" presszóba, ami Ati hivatalos neve, mikoron tehát a presszóba beléppett Ő, és kért egy pohár vizet. Nagyon fiatal volt, zsenge és feszes, ez a lány, aki akkor: ránézett a tágra nyílt zöld szemével, mint aki álmot közvetít élő adásban, és mindenfélét, ami nem fogható! Fetát mintha valami belevette volna az ismeretlen erők forgódobjába, s ez annyira más volt, mint minden eddigi tapasztalata, hogy teljesen készületlenül érte, egyszerűen a lány felé taszította valami, és annyira élvezetesen, kristálytisztán és csábítón szólította meg őt (ami eddig abszolút soha nem sikerült az életében), úgy ragyogott valami különös energiától és hamis szépségtől, hogy a jelenlévő Atinak tátva maradt a szája, a lány pedig a pohár pereme fölött nézte, szomjasan kortyolva. Itta a mély vizet a forró, verőfényes nyárban.
- Nálad minden a várakozás, a jövőre való felkészülés jegyében áll - mondta. - Tudok mindent az állatövekről, s te a csillagokhoz tartozol.
Csillogó tekintettel elhallgatott. Más ember lett! Egy tapasztalt bűvész, aki abszolút ellenőrzése alatt tartja a valóságot, minden moccanást néhány méteres körzetben! Parányi, fodros hullámokkal szórta be a lány szemét, mely csak a folytatást várta, semmi más nem érdekelte. Színek és formák elvarázsolt fonadéka volt a hipnotizált lány, aki hipnotizált, mint a nap meg az árnyék fellobbanó csatája az áldott alkonyi órán, a hasa úgy lejtett a vékony, sötét nyári ruha alatt, mint az alacsonyan szálló fellegek, melyek végre reményt ébresztenek ebben a kánikulában, az egyetlen reményt, és muszáj volt őt elképzelni esőben. Tiszta, záporozó esőben, mely éppen most, néhány kis cseppel kezdődik lassan, mint minden vízi titkok legmélyebbike.
- Te a csillagokhoz tartozol, hagyd el a szüleidet, és vess el minden koloncot, mint a szegények, menjünk, van kéglim, te elérhetetlen, te kimondhatatlan... - már elindultak, eveztek szerelmesen. - A te kimondhatatlan hajad szörfözés, pelyheken át, egyre mélyebbre és mélyebbre, rajta keresztül Feta, azaz én, suhan, akárha hózáporban...
Miközben szótlanul belefúrta ujjait a lány hajába, maga sem tudta, miért, dideregni kezdett, reszketett a hidegtől!
Feta, a szegény, rosszul öltözött, majd anyaszült meztelen srác.
Csókolóztak a puha, mezítelen időben. A csiklandós, meghitt időben csókolóztak, meg minden. A mérhetetlen időben. (Semmi tik-tak!)
A szoba mélyén, bent, a szótlanságban Feta is elhallgatott, hosszan, hosszasan hallgatott, a lány járt-kelt, le-fel, főzött három ebédet, az illat mindenhova behatolt, háromszáz ebédet, sűrű volt, háromezret, harapni lehetett a levegőt.
Hosszú élet volt ez, hosszú, biztonságos, örök.
De egy napon Feta, ismered Fetát, megfeledkezett arról, mert sok-sok idő elmúlt, szóval megfeledkezett arról, milyen nagy hatásúak a lányhoz intézett szavai, és Feta hibát követett el.
Lapozza az újságot, odaér a horoszkóphoz, és így szól: - Újabb kedvező időszak áll előtted, tengerentúli utazás is lehetséges. Mélység: EU...
Gunyorosan beleborzongott: Mélység - EU... A lány fejé fújt, mintha erős szél lenne, mely messzire sodorja.
Mindet tudott az állatövekről. A lány megmondta, hogy szerdán utazik. Feta nem hitte el.
Képtelen volt elhinni. És lám, most a fejére húzott takaróval fekszik a kéglijében, és azt hajtogatja, hogy minden koholmány! Van tér? Ki lehet jutni valahova? Kikecmeregni, hogy újjászüless egy tágasabb világba, melyhez képest ez csak nyálkás, anyagi bendő, mely minden oldalról nyomott, védett, táplált, untatott a sötében - mindaddig, míg ki nem jutottál. Van folytatás? Gondolatban komolyan foglalkozik a kijutással: ki a nyílt, tágas, fényes levegőbe, lebegni, keresztülhatolni a dolgokon, a dolgok pedig rajta keresztül, mint a dezodor, mint a pontocskák, egymástól távolodó pontocskák, ezek nem vágyak voltak, hanem utazó képek, úgy érezte, ez valóban megtörténik egy új dimenzióban, jövendő forma, vagy mi, nem emlékezett az elmúlt életére, egyáltalán nem emlékezett az elmúlt életére és nem is hitt benne, ám hitt a lélekben, mely apró szilánkokra hasad, mint a pezsgősüveg a hajó oldalán, van aki mélyre száll, van aki habbá foszlik, minden szétsziporkázik, mint a pezsgő a levegőben! Amikor minden szétszóródik, mint a fény, ezer csöpp robbanás által, akkor megindul az idő visszafelé, minden ismét testekké áll össze lassan, palackokká, a pezsgő hosszú állás után ismét visszatér a szőlőszemekbe, a földbe, az üveg az üvegfújóba, visszafelé folyik az idő, képzeld el az embereket, amint félnek a születéstől mint végső torkolattól, mely után nem tudják mi következik, világosság vagy csak sötétség. És minden férfi a velejében érzi a tulajdon végét egy nőben, az ő fájdalmában, élvezetében, szerelmében, míg méhének embriójává nem töpörödik, s legvégül: osztódás, oon, ovum, ovula, spermatozoid, millió fejecske, visszatérés a faszba, az anyja picsájába, és így tovább. Az idő visszafordulásának pillanata teljesen észrevétlen lesz, mint mikor keresztülrepülünk a Földön, és átugrunk egy napot. Mindent tudok az állatövekről, mondta.
- Mindenesetre most majd sok minden az emberektől függ, ők pedig jóindulatúak lesznek veled - mondta. - Egész nap Cifrával iszom, bocsásd meg, dear, de nem tudom elviselni a búcsúzkodásokat.
Bocsánatot kért, de tudta, hogy imbolyog, hogy Cifrával együtt ingnak, mint a hintán maradt gyerekek, ezen a komoly, nagy repülőtéren, ahol minden egyenes, mint az egészséges gerinc meg a torony, minden bele van szúrva szilárdan a földbe, minden mélységes biztonsággal átszőve, és mindez a levegőbe tart, mindenkinek van valami dolga odafent.
Cifrával integetnek, integetnek az üvegfalon át, a lány hátrafordul.
Kissé görnyedtek, mint akik eláztak, ő meg Cifra, a megölt illegális harcosok, integetnek a nagy üvegfal mögül a reptéren.
Nézte Cifrát meg a hülye, görbe lábát a fekete farmerben.
A repülő már messze járt. Nyilván valahol a piramisok felett.
A kocsiban Feta motyogni kezdett: Mindez koholmány, semmi sem normális, senki nem ment sehova, nem megyünk, nem állunk, nem vagyunk normálisak, se józanok, se részegek... Cifra nekihajott egy oszlopnak, és széttörte ezt az illúziót.
Nos, így volt.
A mágia soha többé nem lépett működésbe.
Szó voltál, és szóvá leszel.
Most pedig karácsony van. Közeleg az Újév.
És hever Feta a sötét kéglijében, a fejére húzza a takarót, és mormol: Zodiákus hívja Angyalt, Zodiákus hívja Angyalt, Zodiákus hívja Angyalt... A végtelenségig ismételgeti, éjjel-nappal szól a rádió, a végtelen szalagról papucsállatkák hullanak, a konyhában valami növekszik, Vlatka Pokos pedig minden oldalról támad.
Radics Viktória fordítása