Robert Perišić
A sajtkorong

A város elváltozott a sötétben.

Fijúúúúúúú. Martina leguggol.

BUUUM!!!

Valahol mögötte.

Így mondták: amikor meghallod a fijúúúúú-t, vesd le magad a földre. Gondolkodás nélkül! Mert feléd röpül; lehet, hogy a fejedre esik, lehet, hogy egy kilométerrel odébb landol. Jobb, ha nem a talpadon várod ki az eredményt, mintha te játszanál célbadobást. Hanem fordítva. Nézz körül, nézd ezt a síkságot - mindez céltábla, ezen jársz, ezen cipeled a táskádat, mint hangya a terhét. Vésd ezt bele abba az ostoba kobakodba.

- Én meg leguggoltam, mint egy tyúk!

Fogja a táskáját, és szaporán lépeget, akárha gyorsított filmen.

Mégis, mintha nyerésre állna. Bizonyos tekintetben. Mintha valamit megspórolt volna. Egy dobást. Látod, nem volt közel, hiába vetetted volna el magad. Mondjuk, leveted magad, és a távolban esik le. Ez olyan, mint mikor megveszed a villamosjegyet, arra gondolván: száz százalék, hogy jön az ellenőr. És erre nem jön. Persze, hogy sajnálod. Majd máskor jön, amikor nem lesz jegyed. Így aztán, ha leveted magad... mintha a valódi veszélyt csalogatnád.

Tehát lógott. Méghozzá nem fapofával, állva - hanem felemásan. Csüccs!

Nem volt gyakorlata a háborúban.

Hülyeség lenne most lefeküdni az útra. Szólószám a sötétben. Elegáns csaj, új CK szerelésben... fekvőtámaszt csinál az úton?!

Mindig azon volt, hogy a legjobb kiadásban mutassa meg magát otthon. A szülei miatt. Meg a többiek miatt. Calvin Klein remek, ebben egyetért Amerika, Európa.

Ki érti ezt? Hogy le kellett volna hasalnia az útra!

Szaporán jár az agya, akárcsak a lába. Már befordult az utcájukba. Most már biztos talajt érez a talpa alatt. A Stanko Vraz utcára még egyetlen gránát sem pottyant. A legnagyobb balhé az volt, amikor felrobbantották a szomszéd házát, amitől az ő ablakaik is megrepedeztek.

- Ha eddig nem pottyant, nem is fog!

Közelít.

- Nem is fog!

Csönget. Bámul a teljes elsötétítésben. A sárga falak csak emlék.

- Szia!

- Naneee!

Szünet.

- Te vagy az? Mért nem szóltál ide, hogy jössz?

- Mert azt mondtad volna, hogy ne jöjjek.

Martina anyukája mindig olyan megértő.

- Minek jöttél?!

- Mert bolond vagyok.

Martina anyukája megértő, Martina pedig mindig olyan bolondos.

Másznak fel a lépcsőn. Csigalépcső van a házukban. Mint egy kávézóban.

Apa odafent nézi a tévét. Ilyen cool pofával bámulják a képernyőt? Adják a bátrat a gránátokkal szemben? Mennyi seduxen kell ehhez? Mire várnak? A híradóra?

Apa. Örökké az a leplezkedő szemérmesség és palástolt gyöngédség mindkét fél részéről. És lánya.

Ölelés-féle.

Martina leül az asztalhoz. Anya apára néz.

- Én azt hittem, hogy te a szigeten vagy.

- Jól van na, majd később elmondom - nyögi, mint akit lefárasztott az utazás.

A stressz és 21 téveszme a bőrről.

- Nem utaztál el egy héttel ezelőtt a Tomislavval Cresre?

Martina keres valamit az útitáskájában.

- Hagyjad már, hadd pihenje ki magát ez a gyerek - mondja apa, mint aki feladja.

Fegyverszünet.

- Hoztam nektek valamit - Martina két kézzel kiemel valamit az útitáskájából, valami mulatságosat. Hú, de nagy. Kerek, mint a Hold.

Martinának nem volt szokása, hogy élelmiszert hurcolásszon haza Zágrábból.

- Felvágjuk? - kérdi kissé túlontúl vidáman.

- Dehát riadó van - mondja anya.

Na és?

- Na, kóstoljátok már meg.

Anya apára néz.

- Majd holnap! Nem mindegy?

Martina savanyúan elmosolyodik, mint akinek visszautasították az ajándékát.

BUUUM!!! Földrengés. A közelben.

- Hoppá!

- Nyomás lefele!

Tapogatóznak lefele a lépcsőn. Odalent két öreg karosszék. Marina meg anya üljenek ide, ő majd bemegy a szobájába.

Ül egyedül a szobájában.

Fél, szörnyen retteg... csak a lánya észre ne vegye.

De Martina tudja. Hol vannak már a romantikus hősök.

Honvédelmi ismeretek.

A lépcső alatt egymás mellett áll a két karosszék, mint az autóban az ülések. A két nő a falat bámulja, akárha a szélvédő üveget.

Csönd. Elemlámpa fényköre.

- Felmehetek meginni egy pohár gyümölcslét?

- Nem.

- Miért nem? - nyafog. Huszonöt éves... és nem mehet fel, hogy megigyon egy pohár gyümölcslét.

- Azért! Mert nem vagy normális!

Hallgatnak. Nézik a falat, mintha szélvédő üveg lenne. Mintha utaznának valahová. 25 módszer a dohányzásról való leszokásra.

- Na de hadd halljam, mi van a Tomislavval?

- Cresen van.

- Na, mondd csak el szép sorjában, mit történt - vált türelmessé anya hangja.

- Azt hiszem, hogy a sajtról van szó.

- A sajtról? - a lánya felé fordult, és az arcába világított. - Neked mi bajod?

- Tíz napja vettem. Hogy vigyünk valami ennivalót - fintorog a falnak. Gyorsít.

- És? - kérdés az ellenkező irányból.

- És mikor megérkeztünk, minden reggel megkérdeztem: "Megvágjuk a sajtot?" De nekik más terveik voltak, és fütyültek az én sajtomra. Talán nem kellett volna ekkora sajtot vennem a nyaralásra? Nem vagyok mit tudom én milyen háziasszony, az tény, de azért ügyelek a részletekre - bezzeg a nagy bunkó sajtot nem gondoltam át! Kiköpött te! Ha láttad volna! A többiek mind csak apróságokat vittek, vagy semmit. Hm... - lelassított. - Hülyeség. Ő folyton társasági életet akart élni, engem meg idegesítettek azok a srácok meg csajok. Kis idióták. Mondtam neki, hogy én megyek.

- Nem tartóztatott? - kérdezte anya aggódva.

Kiköpött én?

- "Engem nem zavarsz", azt mondta. Még aznap elcsíptem egy hajót - folytatta Martina a beszámolót -, gondoltam, elmegyek Krkre, ott van Jelena, valami képeket árul. A hajón egész idő alatt az járt az eszemben, hogy mit csináljak evvel a bazi nagy sajttal. Non-stop ezen a sajton rágódtam! - hallotta saját elcsöndesedő hangját. - Bámulom a fedélzetről a vizet, és arra gondolok, hogy beledobom. Aztán battyogok azon a tűző napon a sajttal a hátizsákomban, és arra gondolok, hogy üldöz, engem üldöz ez a sajt! Itthagyom. Töprengek a napon. Esz a fene. Aztán nekindulok... De ötven méter múlva visszafordulok, és nézem. Valami furcsa érzés: az én sajtom az út padkáján hever. Erre visszamentem érte, és tovább cipeltem.

Anya mintha kérdezni akart volna valamit, de a lánya gyorsan folytatta.

- Megaludtam Jelenánál, és másnap irány Zágráb. Két napig néztem a tévét. Amikor elindultam, hogy hazajövök, a pélyaudvaron eszembe jutott a sajt, és visszamentem érte: itt úgyis háború van, majd csak megesszük az én sajtomat is!

Távoli géppuskaropogás.

- Anya, felmehetek inni? De tényleg olyan szomjas vagyok az utazástól, komolyan.

- Ne menjél.

- Látod, hogy nincs semmi...

- Na lódulj, de gyorsan!

Felmászik a lépcsőn az elemlámpával, anya a tekintetével kíséri a fénykört. A fönti polcok felé réved a tekintete, nyújtogatja a nyakát, habár nem lát semmit sem. Oda szögezi a tekintetét: odafönt van a házi bár, palackokkal teli polcok.

P a l a c k o k!

Kezdettől fogva itt ül, és nem jutott eszébe! Jesszusom! A fejére zuhan az a rengeteg palack! Az a rengeteg üveg!

De hisz ez a legveszélyesebb pont a házban!!!

Ordít Martinának, hogy jöjjön vissza.

Üveg.

- AZONNAL GYERE LE! - kiáltozik lentről. De nem moccan.

Detonációk. Le van bénulva.

Odafent Martinának a torkán akadt a gyümölcslé a nevetéstől. Eszébe ötlött egy kép.

Ez csöppet sem nevetséges!

A tévén látta. Az ő városát, ezt a várost. Egy kislány arról mesélt, hogy az anyukájával meg az apukájával a ház előtt üldögéltek.

Lehet, hogy ezért jöttem?!

Elmesélte, hogy máskor is így szoktak üldögélni a ház előtt. Ekkor ő bement gyümölcslét inni. Bent a házban ivott.

Mint most én.

Mikor kiment, sehol senki.

Minden szétszóródott a kertben meg a gyümölcsfákon.

- AZONNAL GYERE LE!!!

Rázkódás. Furcsa mosoly.

B U U U M!!!

Anya ordítása belevegyül a fülsiketítő robajba. Én vagyok a kislány. Darabokra tört pohár a padlón. Elindul a lépcső felé. Most nyugalom van. Csönd.

Lépcsőfok lépcsőfok után. Csigavonalban. Ha valaki azt mondja, hogy szédület, neki mindjárt ez a csigalépcsőre jut eszébe. Leér. Nézi az anyját.

Egyben van.

Elkezd nevetni. Anya bénultan bámul.

- Mi olyan nevetséges?

Elmeséli azt a dolgot a gyümölcslével. Hogy arra gondolt, végük.

Anya vad, tébolyult tekintettel nézi.

- Nézd, hol ülök! - mutat a fönti palackokra, mintha ő is valami nevetségeset akarna mondani.

- Kezdettől fogva itt ülök! KEZDETTŐL FOGVA ITT ÜLÖK, ÉS KUTYA BAJOM!!! - visít a nevetéstől.

Mindketten visítanak.

Visszhangzik. A palackok alatt. Nem bírják abbahagyni. Reszket a talaj.

Apa kijön a szobából.

A palackok reszketve kocognak.

Alig jutnak lélegzethez. "Ez is él", anya könnyes, nevető szemmel mutat apára, de nem jön ki szó a torkukon. Martina bólint, fáj a hasa, nem kap levegőt.

Apa bámul rájuk, nézi a falakat.

Radics Viktória fordítása