Robert Perišić
Az elnök kutyájának meggyilkolása

(especial salsa remix)

A széttört utcai lámpák meg a lányok közt öreg fordok, cadillacok és chevysek vonulnak csigalassúsággal az aszfalt maradékán.

Jelek nincsenek.

Bevezette a férfit. Ő Maria.

A sötét előszobában Szűz Mária képe függ a falon, fölötte három férfi fekete-fehér fényképe: szánalmasan széles mosollyal állnak az ültetvényen. A családtagok, akik útban Miamiba az óceánba fulladtak.

A Boldogságos Szűz képe alatt gyertya, az asztalon, bádogtányérban, nyers állatszív.

Maria szobájában bárpult:

- Crosley Shelvador, made in USA 1950.

- sör

- rum

- halkonzervek.

Fogta a sört, és belevetette magát a csíkos nyugányba. Maria elnyúlt az ágyon. Nyikorogni fog, gondolta a férfi. De csak a lélegzését hallotta.

Újságírónak adta ki magát. Gyakran élt ezzel a trükkel. Hogy úgy viselkedhessen, mintha valami más miatt lenne itt.

Rágyújtott. Lassan fújta ki a füstöt, mintha valami teraszon pihenne.

Maria kinyútózkodott, és így szólt: Mindjárt elalszok.

A férfinak valami miatt a tartásdíj jutott az eszébe. A postán befizetett pénz meg a hiábavalóság. Mindjárt elalszok. Ezt szokta mondani a lánya is "unatkozom" helyett, vagy néha ilyen volt az arckifejezése, vagy valaki más forog fenn?

Perverznek érezte a csöndet, ezért megkérdezte: Egyébként?

Maria kedvetlenül válaszolt: azelőtt az oroszok egy dollárt fizettek. Ma huszat is meg lehet keresni, de a sziget keleti részéről érkező kezdők még mindig csak egy hot-dogot meg két trikót kapnak.

Nézte a férfit, és arra gondolt, milyen nagy barom ez.

És nálatok?

Nálunk büszkék az emberek, mondta a férfi.

Mire, kérdezte a lány.

Arra, hogy azok, akik, mondta a férfi.

Igen?

Nedves a trikója. Lehet, hogy büdös, gondolta. A sör csúszott. Egy-egy pillanat erejéig úgy vágott az agya, mint az Isten. A lány alulnézetből figyelte, ahogy hever, két keze a hasán. Elég jól tartja magát, szó se róla, a teste még mindig fiatal, ámbár... - alulról jól látszott -, ámbár a feje...

Vér- és szegényszag. Rövidnadrágos kislány.

A férfi nem volt olyan nagy humanista, mint Diana hercegnő. Hevert a félhomályban a nyugágyban, és hozzá sem ért a lányhoz. Egyelőre.

Azt mondja a lány: Némelyeknek igazi, olasz vagy osztrák futtatójuk van, arany nyaklánccal a mellükön. Ezek óránként odajönnek dzsippel a Rumbos elé, és megszabják az árakat.

Felnyit egy új doboz sört, vagy egy új

sort. És gyilkosság jár az eszében megerőszakolás gyilkosság megerőszakolás mosoly a gyilkosok különös derűje...

A szart a vízbe dobjuk. A tenger belemozdul.

új

sor. De vidámság szikrázik a szemükben. Olykor rád szegezi a tekintetét. Mint az igaz a gonoszra.... A parton vagy az utcán, óvszerrel teli belső zseb. A parton, az utcán le kell fizetni a rendőrt, hogy engedjen be a szállodába. Az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, ámen, egymás szavába vágunk.

... Amikor a gyilkos derűsen rád szegezi a tekintetét, voltaképpen arra késztet, hogy valld be az igazságot. Ha az ő embere vagy, meg fogsz győződni róla. Tudniiillik ostobaság úgy meghalni, hogy hazugságokban és a népszerű világnézetben higgyél.

Amikor beszélek, elveszítem a distanciát, mondta a férfi. Teljesen elveszítem a distanciát, és akkor szarságokat kezdek beszélni.

Ez a génjeimben van.

Én a Rumbos szállodára gondolok, arra, amelyik itt van Guanabban, harminc kilométerre Havannától délre, emlékeztette a lány.

Én nem, mondta a férfi. Nem szeretném megvárni a gyilkosomat, hogy kimondja: nincs jövő. Nem szeretném megadni neki azt az örömöt, hogy rám szegezze a tekintetét, és közölje ezt a hírt.

Elfintorodott a gondolattól.

Azt szeretném majd neki odamondani akkor: Azt hiszed, hogy fölfedezted Amerikát, bejb?

Mintha begerjedt volna.

Valaki meg akar ölni? - kérdezte a lány meglepetten. Egész lelkes lett a gondolattól.

Igen, végre találkoztál egy kalandregény-hőssel.

És ki akar...?

Hát valaki.

Leírás: Maria, tizennégy éves, nagy fekete szeme van. 152 cm, de a hangja magas. Az ajka sötét. A kutya nyalogatja a haját. Ezt lefényképezte. Később, az udvarban.

Capuletti Julia is csak tizennégy volt, igen, így van.

Élvezem, amikor valaki rólam beszél, mondta a lány.

Veleszületett fényképezkedési ösztön.

Sötétedik, megered az eső.

Még egy fölvétel.

A kartonházak eltűnnek az esőben. Vannak, akiknek ez költői.

...

Este van. No fly zone.

Fél óra múlva nyit a Playa Hermosa diszkó (a Belügyminisztérium néhai munkatársainak és besúgóinak nyaralója, ma a Cubanacan idegenforgalmi ügynökség tulajdona). A párttagok még mindig felügyelik a bejáratot.

"Csak külföldiek kíséretében."

A beugró (a rum, a techno és a féktelenség ára) hat dollár.

Külföldi. Gondold meg: én.

Melegszendvics és techno.

Valami dallam járt a fejében, attól hadonászott egyenletes ritmusban a light-show és a diszkó-gömb fényeiben. A gömb az első házasságára emlékeztette. Mondani se kell, hogy néhány ringyó társaságában ájulásig vedelte a gringót.

Melegszendvics és techno.

Az especial korszaka azóta tart, amióta nem Oroszországból érkezik a búza meg a kőolaj, és nem a DDR-ből hozzák be a tejport, és így tovább.

Másnap dél körül kinyitott egy doboz sört.

Öreg fordok, cadillacok és chevysek araszolnak az aszfalt maradékain. Hallja őket. Felröfög valami robogó is.

Forró, démoni másnaposság.

Az ágyon ül a függöny és a szúnyogháló mögött. Fél kimenni a fényre. Melegszendvics és techno. Lehet, hogy öngyilkosságot kellene elkövetnie.

...

Igen... de minden alkalommal, amikor öngyilkosságot kellett volna elkövetnie, elment zuhanyozni.

Sokáig állt a tus alatt, felemelt fejjel, akár egy emlékmű.

Később vett újságot.

Szocialista fundamentalizmus és neorealizmus, feketepiac, bűnözés, korrupció, menekülők tömegei és prostitúció? Az újság tele volt jó hírekkel.

Tavaly Kuba nagyobb jövedelemre tett szert az idegenforgalomból, mint a cukornádból. Az idén egymillió turistát várnak, Olaszországból, Mexikóból, Japánból, Kanadából, Spanyolországból.

Emigránsok is érkeznek majd. Bulldózerek ássák fel a partokat.

Egy kisfiú chiclét, kávébonbont koldul. A sarkon egy rendőr szunyókál. Öt milliméteres arany borostával. Egyébként mindenki a hűvösbe vonul.

Valamelyik nap a vászontető alól bámulta a záport, amint szétzavarta a nyári szerelmeket. Ma pedig: Guanabo végtelen karibi fövenyén egy ormótlan tornacipőben slattyogó fiú húzkod a kezénél fogva egy kislányt, aki az orrán levő heget kapirgálja. A turisták a napon hevernek. Fénylik az izzó bőrük.

Elmondom, mit gondol a fiú: keresek valakit, aki magányos, keresek valakit, aki egyedül van. Már mindenkinek van valakije.

Ks, ks oj'me, una chicaa...

Che-plakátok.

Plakátok Churchill kedvenc szivarjával.

Abuela négy évvel ezelőtt érkezett 30%-os haditartalék-jegyekkel. Ma a legfecsegőbb jinetera Guanabban. A férje nem dolgozik, fejműtéten esett át. Többet nem bokszol, pedig a 87-es Univerziadén ezüstérmet nyert.

Itt élnek a közelben.

Az ökölvívó rossz állapotban van. Titónak hívják, ezért akarja őt látni. Dagadt fej. Ilyen lehet ő is alulnézetből.

Fizetett a nőnek, újságírónak adta ki magát.

A lányát Mercedesnek hívják. Gyönyörű gyerek, aki le sem veszi a tekintetét a fényképezőgépről. Mert nincs tévéjük, gondolta. Abuela rászólt, hogy menjen játszani.

Ő egyébként fél, hogy Titot megátkozták. Össze-vissza beszél, mondta.

A kóbor kutyáról mesél, a farkaskutyáról, aki hetekig hízelgett nekik. Öreg kutya volt, ki tudja, honnan jött, és Abuela befogadta. Fogalma sam volt, hogy be van idomítva.

Mercedes tágra nyitotta a szemét, és a fogait piszkálta. Az ökölvívó tegnap belebokszolt a kutyába. Azt mondta, hogy ez Fidel ebe. Minden zavarja.

Habár semmit sem lát.

A farkaskutya elsántikált. Biztos meghal, mondta Abuela. Megölte.

Ültek.

Hűvös szoba szúnyogokkal. Az agy, akár a teknősbéka. Miközben leszedi róla a kötést, beszél.

Beszél:

Abuela, Abuela, itt az idő, fények gyúlnak, nő a hajad, nő a szárnyad.

Mintha a szavak a kötésben maradnának, majd ki lesznek öblítve.

Abuela, rajzoltam egy lepkét az ágy fölé.

Abuela azt mondja: Imádkozok, hogy jöjjön az emigráció, és döntse meg a rendszert Havannában.

Igen, akkor diplomáciai kapcsolatra léphetnénk, mondta a férfi.

Egyedül én vagyok még itt.

Habár, őszintén szólva, még önmaga szemében sem tűnt elég valóságosnak.

Elmosolyodott. Abuela meghökkenve húzta fel a szemöldökét.

Muszáj volt hozzáfűzni valamit.

Elmondta azt a történetet a Tito kutyájáról. Hogy egy aknarepesz végzett vele. Amikor meg akarta védeni a gazdáját.

Elröhögte magát.

De később szerzett egy másikat.

Elmentek a Paradise-ba.

A Paradise mennyei klub, szépen írja. A bárpulton és minden asztalon apró szemű vadalmával megrakott tálak.

Erre ittak.

Tito a maga ökölvívó-fejében mintha lövéseket hallott volna Ljubin Grob felöl, Abuela pedig védelmezőn átölelte.

És semmi sem történt.

Időről időre rákényszerítette magát, hogy eltöprengjen önmagáról. Hogy legyen valami kötődése. Ezek ilyen pillanatok voltak.

Még egy evergreen.

Igen, kívül rekedt a játékon. Aszociálissá vált. Kóbor kutyává. Kívül rekedt a valóságon. Semmi sem fűzte a valósághoz, a gyilkossághoz. Fiktívvé változott.

És most mi legyen?

Ekkor valóban arra gondolt, hogy radikálisan fordít a dolgokon.

Csakhogy semmi sem történt.

Pedig talán gyilkosság is történhetett volna. Talán húsz is. Tömeggyilkosság.

Talán harmincezer. Hiperrealizmus. Talán hétszáz.

Ez azért too much.

Hiányzott belőle az ambíció.

Ami volt, volt - mondta. Rosszul mérte fel a dolgokat. Egyszerűen bamba volt. Későn kapcsolódott be. Szarás! Amikor beszélek, elveszítem a distanciát, mondta.

A Paradise clubban vásárolt apró szemű almák és injekciók. Vörös szemek, mint mikor a víz alatt nézed a tengert.

Tito és Abuela nagyon optikussá válnak.

A bárpulton hagyja a bermudát, a trikót, a szandált meg a szafari harisnyát. És nagy port verve elvonszolja magát a klub elé a strandra, a tusig.

A Villa Blanche-ból, vagy száz homokos méterről, vagy száz fényes méterről, techno és salsa veri a ritmust 200 W-os hangszórókból.

Ver a szív a hideg víz csapásai alatt, tisztul a tekintet. Nappal teli csöppek.

Azért van itt, hogy várjon, hogy megbeszéljen néhány küldeményt, hogy zuhanyozzon, amíg nem tisztázódik a státusza.

Egy napon.

Az Antillák az Antilia nevű fiktív szigetről kapta a nevét. Ezt a szigetet az Atlanti-óceán ürességébe rajzolták bele a tizenötödik századi olasz térképeken.

Ő volt az egyetlen a nagykövetségen, aki ilyesmit tudott. Hülye. Mások fontosabb részletekkel foglalkoztak.

A Paradise-ban átaludta az alkonyatot.

Túl sokat aludt, túl sok sört ivott, és ettől szarrá ment. Egyáltalán nem kísérte figyelemmel a helyzetet. A jó hírekkel teli itteni újságokat olvasta.

Arra ébredt, hogy forróságot érez a gerincében. Furcsa verejték.

Ezt pedig Kolumbusz az első útján fedezte fel.

Az Edelidiscót Tomas Benitez generális felügyeli (ami azt jelenti, hogy valójában Raoul C., a honvédelmi miniszter, vagyis Fidel fivére). Őrjárat: elvonulnak a személyes testőrség nehéz fegyverzettel fölszerelt osztagai. A falon jelszó: A MOZGALOM JÓLÉTET TEREMT. A tiszti klub ajtaja előtt fehér ruhában a pipaszár lábú Isabella (fürtjeinek csigái: kaotikus DNK) issza a sört, és szívja a mentolos cigarettát, várja, hogy behívják.

Melegszendvics és techno.

A fövenyen mindenütt mindenféle szétszórt dobozokat és régi autógumikat látni. A parttól kissé távolabb néhány zászló nélküli hajó várakozik.

Az idegen, akárcsak Camus-nál, a parton bóklászott.

Miközben a tengerbe pisált, úgy tűnt neki, hogy a tartályhajók fölött vörös az ég.

Részegen, otthonától távol.

Kolumbusz az első útján fedezte fel ezt (a negyediken kikészítették a viharok, az éhség, a betegségek meg az intrikák, bilincsbe verve szállították vissza Spanyolországba, nyomorultan és kegyvesztetten halt meg Ferdinánd király alatt).

Otthonától távol, távol a valóságtól.

Gyilkosságok.

Részeg volt, úgy tűnt neki, hogy vöröslik az ég.

Mindig ugyanaz, sziporkázták a csillagok. Rágyújtott egy cigarettára, és fölnézett. Ugyanaz az izzás. Füst. De a gyilkosok, az realizmus.

A gyilkosság valóságos.

Valaki azt mondja spanyolul: Nem baj, nem érdekes, a tenger fel fogja falni az embereket mind.

Megfordult.

Ez én vagyok, az Antillák gyöngye!

Ezt angolul mondja, és nevet. Maria.

Még nem öltek meg, mondja.

Amikor beszélek, amikor a saját időmben élek, amikor valóságossá válok, amikor énné válok... Erre törekszem. Mondta.

A lány rákacsintott. Nem érdekes.

A lány sajnálta őt. Hiszen tántorgott. És olyan nevetségesen megszállott volt. A hóna alá nyúlt, és talpon tartotta.

De tényleg érdekel, mire büszkék?

Arra, hogy azok, akik. Tényleg.

Olyan gyámoltatlan volt. A lány nevetett rajta. Ezt részegen is felfogta.

Tudod, Rómeo és Júlia, ez olyan, mint a Bűn és bűnhődés.

Hülyeség, mondta a lány.

A férfi elhallgatott.

Van egy titkom, amit nem árulhatok el neked, mondta később.

Most megint nevetségesnek látta őt a lány. Habár részeg volt, vagy talán épp azért, pontosan tudta, mit akar. Azt akarta, hogy a lány mulasson rajta. Ez boldoggá tette.

Találtak valami székeket, bevitték a sekély vízbe. Ültek. Elmesélt a lánynak mindent: bevallotta, hogy egyedül ő maradt itt. És most vár. Lehajtotta a fejét, a tekintetével a lábfejét kereste a vízben. Ott hűlt, mint egy rekesz sör.

Mindez látszat. Csak a gyilkosság valóságos, mondta.

Maria csak forgatta a szemét. Elalszok.

De a gyilkosság sem valóságos, ha nincs hulla, mondta a férfi.

Miféle hulla?

Ha nincs hulla, nincs történet sem, mondta a férfi.

A lábfejét kereste a sötét vízben. Józanodok, ezúttal lentről, gondolta.

A lány ismét megkérdezte: Miféle hulla?

Kutya-hulla, egy közönséges, házi kutyáé. Egy öreg kutya teteme. Rákban múlt ki vagy szklerózisban, vagy valami módon knock-outolták, érted?

Nem!

A nyakában lógó kis táskából kivette az idiotikát, a vaku megvillantotta a lány ironikus arcát.

Lefényképezni. Szükségem van a kutya tetemére.

Az elnök kutyájának a tetemére.

Vagy ötven, vagy háromszáz. Az elnök minden kutyája, mondjuk. Abszurd, ámbár reális történet. Gondolkozz ezen... jusson eszedbe... hol találhatnék döglött kutyákat?

Mégiscsak újságíró vagy, mondta a lány. Holt részegen is hazudsz.

Amióta nincs más dolgom, mondta a férfi. Nem hivatalosan, mondta. Fényképeket, történeteket és szarást árulok.

Hogy?!

Az igazi újságíróknak, az igazi writereknek, akiknek van nevük.

Egyformák vagyunk, mondta a lány.

Gyere hozzám feleségül, így a férfi.

Igen, mondta a lány.

Ekkor észbe kapott, hogy már eléggé kijózanodott. Adott a lánynak néhány dollárt, hogy hozzon valamit inni az Edelidiscóból, kilábalt a sekély vízből, és elterült a homokon.

A fény ébresztette fel.

Gonosz verőfény, először ezt érezte. Egyáltalán nem jelentett számára felfedezést. A jezsuiták, akiknek fogalmuk sem volt a másnaposságról, hihették, hogy a fény jó. De a turisták a strandon tudatosan imádják a poklot.

Magasan jár a nap. Nézi. A Villa Blanche-ból, vagy ötven homokos méterről, vagy ötven fényes méterről, techno és salsa veri a ritmust 200 W-os hangszórókból.

Harminc 12-16 éves kislány, szűk szoknyában és műszálas trikóban, mely alatt kicsiny mellek táncolnak, taktusra ring coca-colás üveggel a kezében.

Fáj a nyaka, megpróbál elérni a tusig, útközben vetkőzik.

Némely lánykák nevetve tapsolnak, és odakiáltják: Striptease! Striptease!

Először úgy tesz, mintha nem hallaná, mintha nem ő lenne az, csak megy a napon, ám úgy érzi, hogy a lányok egyre nagyobb nyomást gyakorolnak rá.

Striptease, gringo!

Lépeget, mint egy picsa, aki kéreti magát, a nyomás fokozódik, már hajszál híján azt gondolta, hogy oké, ennyivel tartozik nekik.

Lassan vetkőzött, elegánsan hajigálta az izzadt alsóneműt.

Végül beállt pár bodybuilderes pózba, majd meghajolt, és szégyenlősen motyogta: ez vagyok én, a Mediterrán virága! Nagy tapsot kapott.

Végül a zuhany alá állt.

Még fel sem ébredtem, gondolta, és eszébe jutott, hogy valamit álmodott, lehet, hogy valami fontosat, de... valami zavar-féle, valami fennakadás, valami kényszerű üresség azt súgta, hogy nincs esély. És miközben a cseppek visszaverődnek a válláról meg az arcáról, míg meztelenül áll Guanabban a zuhanyrózsa alatt... miután lement a műsorszáma, tudja, hogy többé nem nézik, hogy ismét süllyed, úgymond, a névtelenségbe. Különös érzés, mint valamikor rég, amikor korán kelt, és elindult dolgozni.

Radics Viktória fordítása