Robert Perišić
A srácok totál bepörögtek

Fél óráig döngöltünk egy garázsajtót. Súlyos vas. Végül az egyik srác bombával elintézte. Nem volt benn isten tudja micsoda. Üres garázs. Bóklásztam a porban, észrevettem, hogy a másik ajtó nyitva van. Csak meg kellett volna kerülni a garázst... micsoda barmok voltunk.

Tök hülyék vagyunk, mondtam Mladennek.

Ki? - kérdezte.

Nézd azt az ajtót, mondtam.

Odament az ajtóhoz, kiment-visszajött, hogy meggyőződjön. Baszd meg, mondta. De fááj a faszom, mondta, és vigyort erőltetett az arcára. Rámkacsintott.

...Odament ahhoz a sráchoz, aki a bombát dobta. Ez az út mellett ácsorgott egy másik sráccal. Azelőtt nem ismertük őket. Mladen oda akarja vinni, hogy megmutassa az ajtót. Csak úgy heccből. Elküldték a picsába.

Úgy bántak vele, mintha nyalni akart volna nekik.

Mégis ott maradt velük.

Nézik az utat. Valamit magyaráznak, Mladen meg vigyorog, mint egy tökkelütött. Együtt jártunk középiskolába. Amikor meglátott egyenruhában, többet le sem lehetett vakarni. Nem bántam. Jó, ha van körülötted egy-két ismerős, habár ő sose volt egy nagy szám.

Leültem a karosszékbe, amit valaki kicipelt a garázs elé.

Most már látom, mit néznek: lovon közeledett egy alak. Mivel a túloldali ház lángokban állt, a fekete ló vágtázni kezdett. Az alak jól tartotta magát rajta. Szép látvány volt, lovas a lángtenger előtt, fekete, verejtékező ló a tűz hátterén az alkonyatban.

Mladen odajött hozzám. Láttad ezt? - kérdezte.

Aha, mondtam. Mit mondanak azok ketten?

A srácok totál bepörögtek, mondta.

Itt maradunk? Mit mondanak?

Eh, tuti, mondta.

Megkérdezted őket, vagy nem?

Ugyan, komám, mitől félsz? Mit vagy így beszarva?

Úgy nézett rám, mint egy nagymenő, azt mondta a tekintete: elegem van belőled, komám. Úgy látszik, nagymenő lett. Megint elment valahova.

Úgy ezren vagyunk a városban. Más nincs is. Pontosabban néha hallatszik valami lárma, aztán jön valaki, hogy találtak egy embert. Egy tolókocsis rokkantat legurítottak az ötödik emeletről, mondta Mladen, mikor visszajött. Izgatott volt. Figyelj, mondta, az egyik srác talált valahol egy garázsban egy piros Ferrarit! Honnan ezeknek Ferrari, egek?!

Fölnézett a sötét égre.

Te jó ég, honnan ezeknek Ferrari, te érted?! - fordult felém.

El volt képedve, röhögve csóválta a fejét.

Ott a központban most basszák seggbe a Ferrarit, mondja.

- Hol a faszban? - kérdeztem. Eddig azt hittem, hogy ez a központ.

- Jaj, öreg! - mondta, és a vállamra nehezedett, röhögött, mint a fakutya.

- Mi van?! - szóltam rá. Elléptem tőle.

Röhögött, és rám szögezte a tekintetét. Elnéztem más felé, és vártam, hogy lecsillapodjon. Nem tudtam, min röhög.

- Faszfej! - mondta rekedten.

- Mi?

- Le vagy baszva!

Nem szóltam egy szót sem, nem érettem, most mi van. Emlékszem, hogyan felelt a tábla előtt, mindig be volt szarva. Később a vécében lazítottunk, Filter 160-asat szívtunk, meg hugyszagot. Már akkor is volt ilyen kibaszott ritkás kis bajsza, és már buherált valamit a faterjával. Valamit javítottak.

Most másmilyen volt, habár ugyanolyan. Ismerjük egymást, mint a rossz pénzt. Lehet, hogy ezért vigyorog rám? Mert már nem olyan?

Nem tudom, teljesen lebénultam, alig vártam, hogy vége legyen mindennek. Cool voltam, de tényleg uralkodtam magamon. Mintha fogorvosnál lennék, vagy valami műtéten, nem akartam semmire gondolni, nem akartam félni.

Aztán elmentünk a központba, a főutcára. Az alak bejáratta a Ferrarit, ötpercenként elszáguldott előttünk, mindent földöntött maga előtt, a kávéházi székeket a téren, kerítéseket, picsázott, mint az őrült. Belerohant a parkba evvel az autóval. Tört-zúzott mindent. Tényleg mint egy vadállat.

Ez a Mladen meg bámulta, mint akit hipnotizáltak.

Sör, az annyi volt, amennyit akarsz. Betörtek valami boltba. Sörhabbal locsolta egymást a banda. Fogtam néhány sört, és eloldalogtam egy kapubejáróba. Találtam egy ládát, ráültem.

Mladen az út mellett állt.

- Gyere egy sörre, innen is jól látni - mondtam.

De mintha már szóba sem akart volna állni velem. Valamit hangosan magyarázott, a bolt előtt álló katonákhoz beszélt.

A Ferrari egyre őrültebben száguldozott. Mint egy nekilendülő bika. Az útkereszteződésen pörgött.

Egy alak fölmászott a trafik tetjére, és hosszú sorozatot eresztett a levegőbe.

A tüzek alábbhagytak, a Ferrari lámpái előtt megjelent egy ló, az a fekete ló a lovasával. A géppuska kerepel, kaffog, a ló fölágaskodik. Az az alak majdnem lezuhant a lóról. Valamit kiabált. A sortűz abbamaradt. Ekkor a lovas rálőtt a Ferrarira, a golyók belefúródtak a fémbe.

Odébbálltam, beljebb húzódtam a kapubejáratba. Bementem. Fogalmam sem volt, hol vagyok. Kint folytatódott a lövöldözés. Én a sötétben az orrom hegyéig sem láttam. Nem volt áram. Elővettem az öngyújtómat, és bementem egy szobába. Egész rendes kégli volt. Még egyszer hátranéztem, ha felgyújtanák a házat, néhány ugrással kint termek. Levetettem magam a heverőre, hallgattam a ritkuló lövöldözést, és szopogattam a sörömet. Oldalra fordultam, és lepisáltam a szőnyegre.

Reggel az előszobai falióra ébresztett fel, járt az inga, alattomosan verte az időt.

Fölkaptam a revolveremet, és kilőttem rá egy egész tárat.

Elhallgatott.

Ma itt volt Mladen faterje, kérdezte, hogy történt. Az enyéim nagy tisztelettel fogadták. Kikapcsoltuk a tévét. Asztalhoz ültünk, kávé, pohár pálinka, meg volt adva a módja. Mladen apja úgy ül, mint aki méltósággal viseli a tragédia súlyát. Az apám rám-rámnéz, és arról beszél, hogy az utolsó pillanatig együtt voltunk. Az én apám is épp olyan erősen tartja magát, mint a Mladené. Elnézem kettejüket, mindig ilyennek képzeltem a hős férfiakat.

Miközben beszéltem, anya körülöttünk somfordált, és folyton hozzányúlt valamihez - kistányérhoz, képhez, vázához, abroszhoz, hamutartóhoz -, mintha valamit ki akarna igazítani.

Mladen hájas faterja a sötét bajsza alól hosszan eregeti a füstöt. Az én faterom pislog, megint az az érzésem, hogy soha sem volt megelégedve velem.

Nem voltak elégedettek a történettel.

Együtt mentek ki a szobából, mint a szövetségesek.

Később a muterom odasúgta, habár egyedül voltunk a konyhában: - Elintéztem neked, ma nem kell menned.

- Mi? - kérdeztem.

- Majd lesznek mások, amik elmennek, elintéztem én neked - mondta büszke mosollyal.

Az előszobai óra elkezdett ütni.

Fogtam a revolveremet, és indultam. Anyám mosolya fintorrá hervadt. Az ajtóban megfogta a kezemet.

Megfordultam, és gépiesen megöleltem. Az óra még mindig üt. Ing az inga. Elengedtem, és megfordultam.

- Hová mész? - vinnyogott fel, és bömbölni kezdett.

- Bosszút állni megyek! - mondtam dühösen a lépcsőn.

- Dehát kin?! Azon az autón, amelyik elütötte? - kiabált utánam.

Nem figyeltem rá. Valami másra gondoltam.

Nyugodtan, egyenes derékkal mentem lefelé az úton, mintha lassított filmben lépkednék, a mozdulataim valahogy hullámzóvá és súlyossá váltak. Mintha a Lederer filmezne.

Bosszút állni megyek.

Úgy kétszáz méterrel odébb megálltam. Álltam, fegyverben. Leültem az alacsony falra. Körbenéztem, minden ugyanolyan volt, pont olyan. Néztem a mi házunkat, mintha mérföldekre lenne, mintha a horizonton függne a távolban. Bárhová lőhetek.

Radics Viktória fordítása