Sáfrány Attila
Léptek

Hogy vagy? Jól.

A test jóllakott, az imént ebédelt, a lélek, ez a nem tudom mi, otthon van, a tudat tudatos, a fül az fül, és hall, hallom a hangodat, hallom a kérdésedet. Hallom a kérdésedet, de nem tudok mögéje látni. Észvakság gyötör, mert ez a kérdező szem nem az eszem, amivel mögéje láthatnék.

Az eszem kanyargós útjait különben sem szeretem. Ráció vagy tüsszentés, egyremegy. Egyre csak megy. Elszáll a fejből, mintha sohasem járt volna az agytekervények kanyargós útjain. Van egy félrímes (-rémes) asszociációm erre: unalom vagy nagy halom okosság.

Jó: Platónnal szólva. Tehát igaz, szép és egy. Jól vagyok, tehát szépen, igazul és egyedül vagyok.

És ugyanúgy vagyok jól Szegeden, mint ahogy Hegyesen. Platónnal szólva. Ha nem így lenne, én nem lennék én. De úgy tűnik, hogy én mégiscsak én vagyok. Vagyis itt is, ott is egyedül vagyok. Ezt és csakis ezt az egyedüllétet szoktam megosztani másokkal is. Azzal a kevés mással, azzal a néhány gondosan kiválasztott mással. Mert amint azt az algebra is világosan elénktárja, egyedül az egy osztható önmagával, az akár végtelen számú eggyel, úgy, hogy az eközben semmivel sem lesz kevesebb. Ezért van, hogy az egyik egyedüllétet csakis a másik egyedülléttel lehet megosztani, úgy, hogy abból ne származzék hiányérzet. S amikor ez megtörténik, akkor az a másik többé már nem is másik.

Emellett szépen vagyok, vagyis hálistennek épségben vagyok. Talán még fel is javult testi állapotom az állandó fizikai munkának köszönhetően. Izmosodtam, miközben semmit sem fogytam. Ugyanez lelki állapotomról is elmondható. Az egyetem nem temetett el a ráció világának daidaloszi labirintusában: ma is ugyanolyan könnyedén tudok az éntudat mögül, tehát buddhikusan gondolkodni, mint ezelőtt tudtam. Eközben megaláztatásban is van részem éppen elégben. A jövőbeli kilátásaim is jók, hogy nem fogok elveszni a pszüché csúfságában, a hiúságban, hiszen a magamfajta önkéntes háttér-bérlőnek mindig is megadatnak a pofonok az előtérért verekedők (a magukat domináns hímeknek gondolók) részéről. Az igaz, volt már, hogy nem én uralkodtam magamon, hanem engem uralt el a harag. Ez a kockajáték a hatalmas játékban: a legnagyobb bizonytalansági tényező jelenlegi életemben. Az elhallgatás hiánya most sokkal veszélyesebb lehet, mint az állandóan jelen lévő, a pénzhiány.

Ez pedig elvezet a harmadik jellemzőhöz: ahhoz, hogy igazul vagyok. Mert ha igazul van az ember, menjen el bárhova, a világ végére és azon túl akár, akkor is önmaga fog maradni.

Az önmagaság persze nem az a látszat-önmagaság, aminek az újkor karteziánus embere gondolja magát: nem a személyiség, nem az individuum, nem is a jungi Selbst.

Megvan hát, hogy minek kell megmaradnia, és minek kell elvesznie, ha útra kél az ember. A fizikai helyváltoztatás ehhez semmit sem tud hozzáadni, és elvenni sem. Ha jól számolom, már tizenöt éve úton vagyok. Már tizenöt éve keresem a hazavezető utat. Pénelopét eközben kérők ostromolják.

A visszatérés útján minden fordított. Ez is egy banjanfa. (Léggyökerei lefelé néznek, s mindegyikből új szár növekszik.) Itt is, minél többet megy az ember, a céltól annál messzebbre kerül, s bármelyik ösvényt is választja, az ugyanoda fogja vezetni. Célba csak akkor ér, ha már teljesen szem elől vesztette a célt. Amikor már nem marad az útból más, csak a halk, ütemesen zengő léptek.