Szajbély Mihály
Tönkremenőben vagyok

- nézett rám panaszosan pár hónapja a számítógép, kicsi laptop, öt-hat éve használtam már, egyre haloványabb lett apró képernyője, egyre szánalmasabb két megabájt ramjával, nyekklett-nyaklott, hátulról meg kellett támasztani pár vastag könyvvel (mire nem jó a Harmonia celestis, hát még ha ráteszem a Javított kiadást, velük töltöttem a nyarat, Zebegényben és Dobogókőn, nagyon jól voltam akkor). Megtört az adapterhez vezető drót is, piszkálgatnom kellett, hogy töltse az akkut, ami persze szintén félig halott volt már. Tönkremenőben van, ismételtem magamban, és izgultam, hogy veszni fog minden, sok év archivált munkája, ötletek, feljegyzések, meg komoly könyvek és tanulmányok, de igazából persze az előbbiekért aggódtam, nem a megjelent szövegekért.

Aztán egy szép napon, mint a mesében (valójában több napon át, egyáltalán nem mesébe illő munkával) áttrógeroltam a kókadt kis adathordozóról mindent az utolsó kis morzsáig egy vadonatúj, böhömnagy büszke asztali gépre, amin most is dolgozom. Azóta nyugodt vagyok, de szomorú (így vagyok most én ebben a tekintetben, más tekintetben másként), megszeretnem nem sikerült, villoghat nekem nagy színes monitorjával, én azért csak megöregedett kis laptopomat vágyom vissza, aki most már jól van, köszöni szépen, állapota nem ad okot túlzott bizakodásra, de stabilnak mondható, hiszen nem nyitogatja senki, nem romlik tovább.

A fájlok trógerolásának lemezen történő többnapos munkáját persze valamiféle kábellel alaposan lerövidíthettem volna, ezt a gondolatot azonban gyorsan elhessentettem magamtól. Merthogy felébredt bennem az archivista szenvedélye, sőt egyenesen felizgatott a találkozások lehetősége, hogy a fájlok egyenkénti megnyitása során rég elfeledett gondolataimra ismerhetek. A Hogy vagy? kérdésének perspektívájából pedig különösen érdekesnek bizonyult ez, mert ha rögzíteni szeretném, hogy hogy vagyok, mindig csak töredékét lennék képes rögzíteni annak, ahogyan vagyok, narratívát konstruálni pedig most nincsen kedvem. Nem tudom elmondani tehát, hogy vagyok (a számítógép előtt vagyok, december negyedike van, reggel hat óra múlt tizenegy perccel, sötét van és csend, nahát ugye mégis), de látom, mi rögzült abból, ahogyan voltam egykor, amikor nem azért írtam le valamit, hogy rögzítsem, hogyan is vagyok.

*

Például egészen lelkes voltam, most szinte újra érzem a borzongató izgalmat, amikor unokabátyám rám maradt naplófeljegyzéseit olvasgatva pár évvel ezelőtt bekapcsoltam a laptopot, mert mindjárt rögzíteni szerettem volna valamit, arra gondoltam ugyanis, hogy belőlük meg lehetne írni a nagy pesti regényt, rögzítettem és elfeledkeztem róla, de most talán megint azt gondolom.

*

Pesti regény

Ágay Gyuszi történetét sokféleképpen el lehetne mesélni, pontosabban sokféleképpen hozzákezdhetnék ahhoz, hogy elmesélhetővé rendezzem életének dokumentumait. Piszkosszürke borítójú, régi iskolásfüzetek kockás lapjai fekszenek előttem, naplófeljegyzések, találkát kérő vagy találkákra emlékező, szomorú, vágyakozó, boldog női levelek, összezsinegelt hivatalos iratok, kihallgatási és bírósági jegyzőkönyvek, a szegedi börtönévek feljegyzései. Körülöttük saját emlékeim, családi legendák törmelékei. Rakosgatok kint és bent, szétszerelem azt is, ami még egyben van, hogy azután összerakhassam a magam történetét a nagybátyámról, Ágay Gyusziról, akit életében ki nem állhattam, felfújt hólyagnak tartottam a vadonatúj Skodájával és a hármashatárhegyi újgazdag legénylakásával együtt, ahol valamikor az 1970-es évek második felében jártam egyszer, az ülőgarnitúra rózsaszíne szépen harmonizált a falon látható festmény táncosnőjének lebbenő rózsaszín ruhájával. Utáltam Ágay Gyuszit, pedig ma már tudom, hogy inkább csodálnom kellett volna, csodálnom az embert, akit semmi sem akadályozhatott meg abban, hogy élvezze az életet, nem volt szüksége még Salzburgra vagy az abbáziai tengerpartra sem, jó volt neki a Tungsram uszoda meg Rákosi és Kádár Budapestje. Mert a divat ugyan változik, az alsónemű lehet finomabb vagy durvább, de a nők meztelenül mégiscsak egyformák, azaz dehogyis azok, mind más és mindnek másként lehet örülni. Örülni, mindig és minden körülmények között, ahogyan Ágay Gyuszi örült, és ahogyan Ágay Gyuszinak örültek a nők.

Ágay Gyuszi ma már nem él, én pedig itt ülök egyedül egy újpesti panelház hetedik emeletén, előttem az asztalon Ágay Gyuszi életének a dokumentumai, vasárnap este van, és már tudom, hogy kíméletlenül szétszedem és összerakom azt, ami megmaradt utána, amit tudok róla, és megalkotom belőle a magam történetét. Mit is tehetnék mást? Ágay Gyuszi halott, magával vitte a saját történetét, és amit hátrahagyott, abból már csak a saját történetemet rakhatom össze, a saját történetemet őróla. Kinézek az ablakon innen a hetedikről, és látom, ahogy fordul a 12-es villamos, be a Görgey Artúr utcába, amit gyerekkoromban még Dózsa György útnak hívtak, ott laktunk a 68 szám alatt, srégen szemben a szülőotthonnal, ahol egy nőgyógyász diagnosztizálta, hogy magasugrás közben eltörött a karom, mert őrizetemmel megbízott nagyanyám első kétségbeesésében oda cipelt át. Most meg itt vagyok a hetediken, körülbelül annak a hajdani Mária utcai egyemeletes háznak a helyén, ahol a nagyanyám lakott, gyakran látogattuk, kinézett utánunk az ablakon és integetett, amikor megint kiléptünk az utcára, mellette néha feltűnt nagyapám hatalmas kopasz koponyája, ki akkor már nagybeteg volt, vesezsugorodás, egy borzasztóan hideg télen temettük el, befagyott a Duna, és a rózsák hetek múlva is jégrózsává dermedten virítottak a síron. Azóta eltűnt a ház, utcák és háztömbök tűntek el nyomtalanul, én meg itt ülök a hetediken, egyedül, előttem régi családi fotók, naplók, levelek, Ágay Gyuszi életének a dokumentumai.

Hogyan érezte magát Ágay Gyuszi 1952. novemberének elején?

(Eredeti naplófeljegyzések)

Nov. 5. Szerda

8-kor találkoztam Kovácsnéval (Primavera), 22 éves; 5 hónapja külön él a férjétől, csinos vérbeli fekete zsidó nő. A férje ma is szereti, és vissza akarja állítani a házasságot. A nő nagyravágyó, élni szerető, habzsoló típus. Én igen flegmának mutatkozok nála. Fölényes vagyok és intellektuel. Tetszem a nőnek és tudom, hogy nem bánná, ha az enyém lehetne, de ez idő szerint a körülmények, hely kérdése, még nincs tisztázva. Az Irányi utcában voltunk egy cukrászdában, ahol Gyöngyi most a kiszolgáló, és utána a Trojkában táncoltunk. Kellemes volt, de nekem már több kellene. Habár a holnapi randevú megbeszélésénél ő volt ezúttal is a kezdeményező.

Nov. 6. Csütörtök

Primaverával ˝ 9-kor találkoztam. A 100 évesben evett egy pár virslit, én ittam egy fröccsöt. Elmesélte Waldemann Tiborral való 1947-es ügyét. Ki akarta őt vinni. Szépen rajzol a nő és sáldíszítésre jó figurái vannak. Csinos volt. Utána átmentünk a Pipacsba, ahol megivott két csokoládét, igen jól kezdtük magunkat érezni, mire egy táncból visszajövet a 3. csokoládét magára és a székre öntötte. Persze mindentől elment a kedve. Fizettünk és eljöttünk. 11 óra után lehetett. Én a kapu előtt kezdeményeztem, hogy felmegyek hozzá, de ő visszautasította, hogy hozzá nem lehet felmenni, erre én dühös lettem és anélkül, hogy valamit megbeszéltünk volna, elbúcsúztunk.

Nekem ezzel még nem volt vége az estének, benéztem az Astoriába, ahol Irént (Takács Irént a Király-utcából) találtam egyedül. Hozzáültem, majd egy rum elfogyasztása után újból átmentünk a Pipacsba. Ott már csak még egy-egy rumot ittunk. Jól táncoltunk a kis szőke kurvával. Akiről most meggyőződtem, hogy nem ő figyeltetett, illetve jelentett engem. Három után volt, amikor hazakísértem, és őhozzá is fel akartam menni. Ő még rendesebb volt, mint Vera, mert bármikor szívesen lát, úgy mondta, de most hajnalban ne menjek fel. Így távoztam ˝ 4-kor haza egy átmulatott, sokat költött éjszaka után, nő nélkül.

Nov. 7. Péntek

Fentiek után nem is kell mondani, hogy csömörlöttem meg mindentől. Két nőt szórakoztatok, viszek ide-oda, költök rájuk, tudom, hogy szimpatikus vagyok nekik, és amikor én kérek valamit, akkor ki úgy, ki így, kitér előlem. Ezek a dolgok azok, amiket nem tudok megemészteni, amikor nem tudom elképzelni, miért ez a nő álláspontja.

Egész nap aludtam, csúnya borús, esős idő volt a Nagy Októberi Szoc. Forr. emlékünnepe és csak délután mentem el a Bristolba.

Itt igen nagy sikerem volt, bár ezeket a kezdeti sikereket én már megszoktam, nálam mindig a befejezéssel van a baj, olyan vagyok, mint egy hosszútávfutó, aki a táv feléig körökkel vezet a mezőny felett és amikor már mindenki győztesnek látja, kifullad és feladja a versenyt.

Szóval megismerkedtem egy 27 éves fekete kis színésznővel. Kutasiné, aki a héten szerdán már látott a Trojkában. Úgy bújt hozzám tánc közben és olyan félre nem ismerhető célozgatásokat tett, hogy csak be kellett volna tenni a faszomat. Még azt is tudtomra adta, hogy jó meleg penzió szobája van. De speciel nekem nem volt hangulatom. Ugyan a Kedvesben megittunk egy feketét, fáradt és unott voltam és ˝9-kor hazamentem, hogy majd felhívom telefonon.

Ugyancsak jól táncoltam a kis 19 éves szintén fekete, göndör hajú szeplős képű Verával, akit másnapra újból lerendeltem a Bristolba, és egy szőke nagy seggű lánnyal, akivel szintén remekül összebújva táncoltam.

Nov. 8. Szombat

Délután megint lementem a Bristolba. Ma viszont tiszta férfitársaság jött össze, úgy hogy ˝ 7-kor eljöttem, anélkül, hogy egy nővel is táncoltam. Benéztem a Clubba, ahol egy általam már ismert csinos fekete nő van a bárpultnál. Kellemesen elbeszélgettünk. Dicsért és csinos fiúnak mondott. Jó érzésekkel ˝ 8-kor hazajöttem.

Nov. 9. Vasárnap

Ma munkanap volt. Szűzi hívott telefonon. 5-kor találkoztunk. Nagy feladat elé állított. Vett a fiának egy kis lóden kabátot, amit a Heppnél az én közbenjárásommal kell pehelybéléssel ellátnom. Ezt is el fogom neki intézni, valószínűleg. Most már egyenesen beszéltünk arról, hogy itt az ideje, hogy az enyém legyen. Bár kettős játék ez, "mert van olyan férfi, akit ezzel meg lehet tartani és ragaszkodóvá lesz, de van olyan is, aki megelégeli a nőt, és otthagyja". Mennyire igaza van, illetve barátnőjének Cicának, aki ezt neki mondta. De úgy néz ki, hogy nem sokáig kell már e nőre várni.

Nov. 11. Kedd

Felhívtam Primaverát, most is azonnal hajlandó volt velem találkozni. 9-kor futottunk össze és elmentünk a Savoyba. Kissé szemrehányást tett, hogy közel egy hétig nem jelentkeztem. Nyíltan beszéltem neki arról, hogy az enyém kell, hogy legyen. Ő is nagy válaszút előtt áll. Egyrészt a férje könyörög, hogy jöjjön vissza hozzá. Mostani randevúnk előtt is fenn volt nála, miközben fürdött, és itatta meg kérte, hogy jöjjön vissza. Ugyanakkor vallott a kis nőci arról is, hogy a Józsija egy igen pénzes nős ember, övé volt most 3-4 hónapja, mindennel elhalmozta, 2 hete szakítottak, de most úgy látszik, visszatér hozzá. Hiába, kell a dohány a nőnek. Szóval itt van a férj, aki visszahívja, és valószínűleg vissza is megy. Itt üzen a barátja, aki pénzeli, és itt vagyok én, aki nem pénzelem; és talán mégis engem szeret a legjobban. Elég nehéz mindezek mellett a dolgom, de ha ügyes leszek, a nő az enyém lesz. Nagy siker lesz, ha sikerül. 12-ig együtt voltunk és szombatra beszéltünk meg új találkozást.

Hogyan érezte magát Ágay Gyuszi 1952. novemberének 27-én, csütörtökön, amikor én születtem?

Marinál voltam fenn 6-tól ˝ 9-ig. Kettesben voltunk és kétszer már nagyon közel voltam ahhoz, hogy az enyém legyen, de olyan vadul tiltakozott, hogy aztán hagytam. Igen jól éreztük magunkat ennek ellenére, hisz az, hogy az enyém legyen, már biztosnak mondható, csak önmagától fél, hogy elveszti a fejét.

*

Most csöngettek, és ha Primavéra áll az ajtó előtt, ritkuló hajú ősz kis öregasszony, ráncok mögül átsejlő hajdani szépség, csönget, és rám mosolyog -- "Megismer, ugye? Azért jöttem, hogy Ágay Gyusziról meséljek magának."--, talán meg sem lepődtem volna, de nem Primavéra volt az, hanem a Kaulikné a harmadikról, a közös képviselő. És alaposan meglepett engem, mert nem pénzt kért, hanem pénzt hozott, 950 forintot, ami visszajár a liftszerelési pénzből. Ahogy később hallottam a házban, konkrétan a Fischernétől a másodikról, aki a vízórákat intézte, elég rendesen sikkaszthatott a Kaulikné és most igyekszik jóvátenni, amit lehet. Egyébként biztosan érez egy kis elégtételt a Kaulikné, mert a vízóraszerelés, amit a Fischerné intézett (a másodikról) mégiscsak többe került 1200 forinttal a tervezettnél, és a szerelők már itt voltak, amikor a Fischerné kétségbeesetten járt körbe és gyűjtögetett még pénzt, mert addig a szerelők nem kezdtek dolgozni, és ma mondta is a kis kopasz ember, aki eredetileg kezdte a vízórát szervezni, csak a Fischerné kivette a kezéből a dolgot, mert ő olcsóbbat tudott, szóval mondta ma a liftben, amikor lefele menet találkoztam vele még délelőtt, hogy a Fischerné hiába mondta, hogy olcsó, mégsem lett az. Mondtam neki, hogy tényleg nem, mert nem akartam vitatkozni vele, pedig a Fischerné elintézte, hogy visszakapjuk az áfát, és ha tényleg visszakapjuk, akkor mégiscsak olcsóbb lesz. Olyan szép ez a házbeli élet, lassan karácsonyodunk, mindenki idegesedik még plusz, en plus tegnap az arabok buliztak a szomszédban, szinte rengett belé a parlag, fölül meg szaladgálnak a gyerekek, de csak tavaszig, mert kiderült, hogy a nagypapához költöztek vissza a fiatalok, mert vettek valami házat, amit átépítenek, "Elmentek ketten, visszajöttek négyen.", mondta az öreg, hoztak két saját termésű virgonc gyereket, a nagypapa szabadkozott is, hogy biztosan hangosak lesznek egy kicsit, de mondtam neki, hogy ez nem baj. Mert hát ettől panel a panel, ezt persze nem mondtam neki, de én valahogy élvezem az egészet, figyelek, nézek körül a hetedikről, nézek ki az ablakból, megint fordul be a Görgey Artúr utcába a 12-es villamos, kivilágított ablakok kalitkáiban alakok mozognak, a résekből denevérek surrognak cincogva elő, valahonnan a Danubius Rádió hallatszik, és komolyan mondom, van ebben az egészben valami szép.

Itt előttem az asztali lámpa ernyőjének sárga fényében Ágay Gyuszi naplói, Ágay Gyuszié, aki ugyancsak élvezte volna a panelt, ebben biztos vagyok, mert ő mindent élvezett, bár aligha ért volna rá képzeletbeli vendégeket fogadni, nagyon is valóságos, hús-vér vendégeket fogadott, unatkozó asszonyokat, akik ritkán érnek rá és főként nem kell őket feleségül venni. De hát Ágay Gyuszi életében itt még egy-két emeltes polgárházak álltak, és Gyuszi látogatóba járt hébe-hóba a nagyszüleimhez a Mária utcába, pontosabban rokonlátogatóba, merthogy Gyuszi anyja, akit Maci néni néven emlegetett a család, és az én nagyapám testvérek voltak, és azt hiszem, Gyuszi valahogy oldalágon örökölt is valamit nagyapám véréből, mert nagyapám is szerette az életet, a futballt, az italt és nőket, és egyáltalán, ahogyan szert tett a nagyanyámra, az nem volt akármilyen dolog, amint a nagyanyám sem lehetett akármilyen nő.

Erre a Maci nénitől örökölt régi, barna tónusú fényképeket rakosgatva jöttem rá, rakosgattam a képeket, mert akkor nyílt meg Pesten a Mai Manó fotógaléria, és én kíváncsi voltam, vannak-e a Maci néni fényképei között a Mai Manó padlástéri világítóablakos műtermében készültek . Ilyet sajnos nem találtam, találtam viszont néhány fotót egy csodálatos nőről, azonnal beleszerettem, nagyon bele tudok szeretni szép régi nőkbe szép régi fényképeken, először Kisfaludy Attala fényképére bukkanva éreztem ezt, amikor Kármán Fannija után kutattam a könyvtárban. A Maci néni fényképei között talált nő csodálatos volt, egyszerű kockás reformruha, nagyon tiszta és átszellemült tekintet, és mégis valami titkos, bujkáló szenvedély, amit ha keres az ember, nem lel a vonások között, nem néven nevezhető, de ott van mégis, mint Lui Salome, vagy Alma Mahler-Werfel, az ő képeiket csodálva éreztem valaha ilyet, talán azért is sejtettem a Maci nénitől rám maradt fénykép tiszta tekintete mögött mindjárt szenvedélyt, és furcsa, buja érzelmeket.

A fotót következő vasárnap elvittem apámékhoz a szokásos családi ebéd alkalmából, hátha ő tudja, ki lehet ez a nő, és tudta is mindjárt, hát a nagyanyád, mondta, én meg kis híján megkövültem, az ember beleszeret a saját nagyanyjába, még ha csak fényképen is, furcsa érzés, nem nagyon jó, meglepőnek elég meglepő. De legalább megtudtam apámtól, hogy a nagyanyám tényleg nem volt akárki, pontosabban akárki is lehetett, merthogy lelencgyerek volt, a lelencből került a nevelőszülőkhöz Szabadkára, elmagyarosodott bunyevác kereskedőkhöz, idősödő és gyermektelen házaspárhoz, akik egy szatócsbolt jövedelméből éltek és nagyon szerették a kis Rózsikát, akit öt és fél hónapos korában hoztak haza az árvaházból. Több gyerek közül választhattak, és ők persze a legszebbet választották. A szép csecsemőkből többnyire csúnya gyerekek és még csúnyább felnőttek lesznek, de a nagyanyám kivételesen nem lett csúnyább, sőt egyre szebb, és a derék bunyevác nevelőszülők előbb örömmel, majd kissé rémülten nézték ezt a szépséget, mert nem szerették a feltűnést, a nagyanyám pedig még alig múlt tíz éves, amikor már feltűnést keltett a Kossuth utcai korzón, miközben jött haza a barátnőivel az iskolából. Egy ízben a Bárány kávéház teraszán ott üldögélt Csáth Géza, aki akkor már orvostanhallgató volt Pesten, most hazalátogatott pár napra, mert Pesten csak zenekritikusként lehetett köze a zenéhez, a szabadkai szimfonikus zenekarban viszont ő volt az első hegedűs, és aznap este éppen koncert volt, már túljutott a délelőtti próbán és most ott ült unokabátyjával, Desirével a Bárány teraszán a kora tavaszi simogató napfényben, idegeit kellemesen borzolták az esti fellépés előizgalmai (Hommage a Mészöly Miklós), és a lányokat nézegették, akiket csapatostól csalt ki a korzóra a hirtelen jött napfény, persze a nagy lányokat, amikor egyszer csak arra jött a nagyanyám, haza az iskolából, ott viháncolt vagy négy-öt leányka társaságában a korzón, kockás flanelruhában, kis kalapban és kigombolt kabátban, a gesztenyeszín haján megcsillant a fény, és Csáth megbabonázottam nézte ezt az égi tüneményt, Kosztolányi pedig, aki gyakrabban járt haza, tudta azt is, hogy a kis Milisits lány az, a Rózsika, akiből hamarosan a város legszebb eladó lánya lesz. És tudták ezt a nevelőszülők is, és már előre féltek a sok kérőtől, még inkább a sok szélhámostól, meg hogy Rózsikának talán nem fog-e a fejébe szállni a dicsőség, és nem szalad-e majd túl nagyot a lova, merthogy a feltűnésnél csak a botrányt utálták jobban, és Rózsika szépséges feje fölött a botrány borús felhőit látták gyülekezni. Így aztán nagyon megkönnyebbültek, amikor Rózsika tizenhatodik születésnapja után nem sokkal jelentkezett náluk a gazdag tótfalusi parasztbirtokosnak, Zsitván Józsefnek a nagydarab és lapátkezű fia, hogy ő bizony feleségül venné a Rózsikát. És elmagyarázták Rózsikának, hogy ezt a partit nem szabad elszalasztani, mert János, ahogyan a fiút hívták, 100 hektár föld örököse, és hogy mégiscsak megelégszik azzal a kis hozománnyal, amit ők adni tudnak Rózsikával. És Rózsika, akinek ugyan nem volt különösebben rokonszenves a nagydarab fiú, de nem volt különösebben ellenszenves sem, meg ami még fontosabb, nem volt a láthatáron senki, aki igazán megdobogtatta volna a szívét, szóval Rózsika igent mondott, és két hónap múlva Tótfalu apraja-nagyja összegyűlt a nagy napra, amikor Zsitván Jóska fia oltárhoz vezeti a szabadkai Milisits Rózsikát.

Történt pedig, hogy az én nagyapám, akkor még fiatal ember és frissen végzett villanyszerelő, éppen az esküvő napján érkezett Tótfalura. Nem egyedül persze, és nem is villanyszerelői minőségben, hanem tiznehányad magával, mint a Rákospalotai Atleticai Club footballcsapatának alapító tagja.

Hogyan érezte magát Ágay Gyuszi 1954. március 14-én, vasárnap, egy héttel harmincadik születésnapja után?

Most végigolvastam 1946-tól a mai napig írt feljegyzéseimet, és szép kis regényt lehetne összehozni - jellemzően a mai eseményekre - az itt lévő oldalakból. Hogy pár szót üzleti vonalon is írjak, a TOLLKERnél, régi helyemen igen jól megvagyok. Hatalmam, respektem - ha lehet mondani - még nőtt, szakszerv. elnök vagyok; sőt kicsit túl sok feladat, felelősség hárul rám. De szívesen végzem, mert jó környezetben, rendes emberek között vagyok. Nagyon örülök fényképezőgép-vételemnek is. Először novemberben a prémiumból egy kis Veltát vettem, majd januárban Békekölcsön nyereményből egy Zorkijt, amiket januárban eladva egy remek Kievre cseréltem át. Anyámmal remekül kijövök és most egy lakásleválasztás előtt állunk.

Hogy a női dolgokat folytassam. Bizony egy hete múltam 30 éves és már egész másképp lépek fel egy nővel, lánnyal szemben, mint öt-hat éve, persze az eredmény is más. Lassan olyan dolgok esnek meg, amiket helyesen nem folytattam, mert annakidején reménytelenek voltak. Borovszky Aranka, a kis vörös lány az enyém lett és nagyon jó volt. De nála is sokkal többet nyújtott Takács Kata, aki szintén nyárról maradt el, közben férjhez ment, most jelentkezett; remek alakú, igen jó mozgású, nagyon érzéki nő. Küretet csináltattam neki, illetve elközvetítettem. A férjétől lett volna a gyerek, de a férjét állítólag nem szereti. Enyém lett Ica is, és egy remek éjszakját töltöttünk Budán a Tövis utcában barátnője születésnapján egy remek budai villában.

Palkó Leát otthagytam, mert már addig eljutottam, hogy feljött hozzám a Bacsóba, meztelenre vetkőzött és egy órán keresztül kéjelegtünk, de nem akart az enyém lenni. Ugyancsak nem foglalkozom ezért a kis Manyival sem, akiről pedig remek fényképeket csináltam.

De hogy visszatérjek januári feljegyzéseimre, Erzsébettel január közepén szakítottam, nagyon fájt neki, de túl idős volt hozzám. Nagyon érdekesen jártam meg barátnőjével, felhívtam telefonon és utána felmentem hozzá, nemsokára azután hazajött a férje, rettenetes szituáció volt.

Most a napokban várom Székesfehérvárról Ducit, akivel december vége óta, amikor először az enyém lett, egy pár levelet váltottunk, és március 15-re ígérte meg, hogy Pestre jön. - Nagyon jó lesz.

Szóval mindent egybevetve állandó nőm most nincs. 2-3 futó kaland is kézben - folyamatban - van, de egyik sem dobogtatja meg a szívemet.

*

(Hajdani feljegyzéseim itt megszakadtak, és most nem írom őket tovább. A történet végéről annyit, hogy amikor nagyapám meglátta Rózsikát friss férje karján, fehér menyasszonyi ruhában, amint kilépnek a templom kapuján és megállnak a jórészt máris részegen hujjogató, vasárnapi díszbe öltözött, enyhén degenerált képet mutató násznép előtt, földhöz vágta a kalapját, és azt mondta: "Ez a nő az enyém lesz!" És az övé is lett, mesélte az apám, csinált neki egy gyereket, "Az vagyok én.", mondta az apám, és aztán valami különleges egyházi engedéllyel elvált a férjétől, és törvényesen is hozzáment a nagyapámhoz. És mesélt apám még sok mindent, amit én most itt tényleg nem mesélhetek el.)