Varga István
Keserű évek

Kontra Ferenc: Gimnazisták - Magyarország, elejétől fogva
(Magyar Könyvklub, Budapest 2002.)

Talán néha jó az, ha egy író már élete derekán megírja emlékeit. Az átéltek még talán frissebbek, erőteljesebbek, mint mondjuk az élet záró szakaszában és a végső visszapillantás mindent bearanyozó szelídsége és toleranciája, ahogyan a lemenő nap bearanyozza az Alpok nappal zord, szürkés-fehér ormait, még nem bontakozott ki a csendes visszavágyódás, a mindent megszépítő nosztalgia, jegyében. Nem tudjuk, milyen indíttatásból írta meg Kontra Ferenc gimnazista éveit, de épp a fenti tény miatt könyve sok szempontból eltér a szokványos emlékezésektől, bizonyos értelemben műfaji újszerűséget jelent. Épp ezért olvasása mind tartalma, mind formája miatt ,,tanulságos".

A könyv negyven, számozott fejezetből áll és ha szem előtt tartjuk terjedelmét, kiderül, hogy egy-egy fejezet mintegy hat oldalt tesz ki, azaz a könyv mozaikszerű szerkezete arra utal, hogy a felidézett események jelzés-szerűen bukkannak fel a szerző tudatából. Vannak terjedelmesebb fejezetek, amelyekben a fabulálás dominál, az elbeszélt esemény egyszerűen teret követel magának, de akadnak mindössze egy-két oldalas fejezetek is, amelyek csak egy pillanatra, de erős fényben villantanak fel egy-egy múltbéli mozzanatot és vele kapcsolatos érzést, hangulatot. A töredékekre épült könyv aztán egy egységgé áll össze, a szelektálást az író emlékezőképessége végzi el.

A könyvnek tulajdonképpen két ,,hőse" van. Az egyik a még gimnazista Kontra Ferencet körülvevő valóság, a másik pedig maga az író. A kettőnek az egymáshoz való viszonyulása, kapcsolatuk alakulása képezi a könyv tartalmát. Talán azt mondhatnánk, hogy a Gimnazisták egyrészt korrajz, másrészt pedig önéletrajzi mű. Kontra Ferenc a hetvenes évek közepén töltött el négy évet Pécsett, a könyv szigorúan és néhány apró kitérőt eltekintve erre az időszakra összpontosít. Az emlékezés búcsúzással kezdődik: ,,el fogok innen menni", súgja akkori kedvesének a tizenöt éves fiú a helybéli mozi roskatag termében. De nem egyszerű szakításról van szó, mert lakhelyét és a pécsi kollégiumot országhatár választja el egymástól. Két különböző világ. És a két világ közül az ifjú elbeszélő számára egyik sem elfogadható. Úgy érzi, mindkettőben kisebbségi, hontalannak érzi magát (,,Nem én választottam ezt a hontalanságot, inkább ez a hontalanság választott engem."). Kezdetben kíváncsiság fűti, milyenek is a viszonyok Pécsett, mivel elégedetlen a jugoszláviai hamis testvériséggel, elege van a tekintélyuralomból, a látszat és a valóság közötti különbségből. A Gimnazisták központi témája a számára új világnak megelevenítése és felmérése. Már a könyve elején kimondja, hogy ,,.felkészületlenül kerültem egy túlfűtött, zárt környezetbe", már az első éjszaka úgy érzi, hogy a kollégium számára börtön. ,,A kollégium, mint gálya: egyszerre kellett mozdulni, de a hajó nem mozdult", írja egy helyen. A kollégiumi élet töredékes bemutatását talán az akkori magyarországi társadalmi valóságnak kicsinyített változatának érzi. A puha diktatúra korszaka ez, de a hatalom állandó és nyomasztó jelenléte lépten-nyomon megkeseríti a gimnazista életét. Ebből a szempontból nézve hasonlít a könyv Mario Vargas Llosa A kutyák és a város című regényére. A hatalom azt igyekszik kioltani belőle, ami talán épp a fiatalokra a legjellemzőbb: a lehető legnagyobb szabadság vágyát. Amint az valamilyen módon esetleg megnyilvánul, a hatalom azonnal lecsap és igyekszik kioltani.

Csendes lázadó volt gimnazista korában a hős, azzal, hogy lázadási kísérletei viselkedési gesztusokban jutottak kifejezésre, látványos tiltakozásra nem volt lehetőség. És ezzel a megállapítással tulajdonképpen eljutottunk a mű másik fonalához: a szerző folyamatosan változó alakjának megjelenítéséhez. Jellemének alakulását a hazulról hozott, örökölt élményanyag és a pécsi élmények befolyásolják. A könyv szerint, és nem utólag belemagyarázva, az ifjú tudatosan tette fel magának a kérdést: ,,Ki legyek én? Mit kell tennem azért, hogy én legyek?" Más szóval: túl az ösztönös viselkedésen, gondolkodik énje felett, sorsának alakulását irányítani akarja. ,,Ki tudja még, mi leszek? Az viszont biztos, hogy előbb élni fogok", mondja egy másik helyen. Akkor úgy érezte, hogy sorsa hasonlatos a vándoréhoz: előtte a különböző lehetőségek. Ez az életforma, a vándorlás, tetszik neki (,,Tele voltam kalandvággyal"). A lényeg az, hogy ,,másmilyen akartam lenni, csak nem döntöttem még el, hogyan legyek másmilyen", vallja be.

Fontos szerepet játszott jellemének alakulásában a szülőföldről hozott szellemi örökség. A családjában szinte mindenki a múlt megszállottja, de ő nem akart az lenni. Igaz, néhány alkalommal kitér egy-egy családi legendára, ír néhány hozzátartozójáról, akik rokonlelkek, mert hontalanok, akár ő. Ugyanakkor úgy érezte, hogy az örökséget rábízták és írásban kell megmenteni őket. A kor zenéje, a rockzene, azonban egészen más lehetőségeket sejtet. ,,A rockzene a mesék birodalmába tartozott, ahol folyton fel lehetett fedezni valamit', írja lelkesen, számos helyen idéz rockzenei számokat, megírja, melyek voltak kedvenc lemezei, hogyan vonultak a Mecsekre rockzenét hallgatni. Ezt a vonzalmat tekinthetjük gesztus értékű lázadásnak is a hatalom által diktált korszellem ellen.

Még egy művészeti ág vonzotta a gimnazista hőst: a szépirodalom. Már akkor sokra értékelte Kosztolányi Néróját, magyar dolgozatában Hermann Hesset nevezi meg kedvenc írójának, volt egy időszaka amikor szinte csak regényeket olvasott: LeClésio, Musil, Franz Werfel, Thomas Mann: József és testvérei, M.Forster, Henry Miller, J.C.Oates műveit (Oatest később érdemtelenül csak grafomániásnak tartotta) műveit. Később Hermann Broch Vergilius halála című könyvét tekintette kedvenc regényének. E névsor lehetőséget nyújtott a modern próza különböző változatainak megismeréséhez, amire szüksége is volt, hiszen aránylag korán kezdett el szépirodalmi műveket írni. E könyve szerint első írása a gimnázium diáklapjában jelent meg Senki földje címen, a tárgya egy határélmény. Füzeteket vett azzal az eltökélt szándékkal, hogy trilógiát ír. ,,Olyan regényt akartam írni, amelynek nem lesz vége, és közben sem fejeződik be soha semmi", közli elképzelését. Vonzódott a költészethez is, úgyhogy választania kellett a versírás a és a próza között. Úgy tűnik az utóbbi mellett döntött, de gyakran, akár csak ebben a könyvében is, alkalomadtán feltör költői énje. A könyvből nem derül ki, de minden valószínűség szerint, nagy elégtételt jelentett számára az, amikor a Sárváron meghirdetett fiatal költők versenyén a győztesek között volt, mert bebizonyította, hogy ,,ő is ért valamihez". A díjazott szonettjének címe: A szívdobogás halkulása. Az olvasáson kívül még tanulmányt is hajlandó írni Csáth Gézáról, aki akkor még szinte ismeretlen volt Magyarországon. A harmincegyedik fejezet olyan alapelvek felsorolását tartalmazza, amelyek egy bíráló jó barát nézetei és amelyekhez igyekezett tartani magát. Ekkor már ,,jócskán megváltoztak az elképzeléseim az alkotómunkáról.elkezdtem vázlatokat, történettöredékeket, novellapiszkozatokat írni a füzetbe", írja. Érdekes módon a cím megfogalmazása jelentett számára nagy gondot, ,,mert a címben benne kellett lennie az egésznek". Már ekkor, bevallása szerint, alkotáskor igényes volt magával szemben, nem akart engedni a környezet elvárásainak. Végső célként a saját hangjának megtalálása lebegett szeme előtt.

Ez a könyv azonban nem csak tartalma miatt izgalmas, hanem formája is újszerű. Sajátos elegyet olvashatunk, valamilyenfajta műfaji keveredést. A Gimnazistákról szólva Márton László az Élet és irodalomban épp ezt a műfaji meghatározhatatlanságot tartja mulasztásnak. Szerinte ,,sok érdekes történet csírája, sok érdekes arc felvillanása van meg e könyvben.nem azt tartom rossznak, ami létrejött, hanem sajnálom a kiaknázatlanul maradt lehetőségeket, azt, hogy nincs kimunkálva sem a szimbólum, sem a portré, sem a drámai konfliktus. azt is mondhatnám, hogy a műfaj problémája maradt megoldatlan.az emlékek tényszerűsége meggátolta abban, hogy képzelete regényformáló erőként működjön". Márton László, úgy tűnik, szem elől tévesztette a tényt, hogy a Gimnazisták nem regény, hanem önéletrajzi vallomás, viszont tagadhatatlan, hogy egy-egy jelenet kiválóan alkalmas egy novella vagy elbeszélés megírásához, de az írónak nem ez volt a célja. Egyébként is néhányat közülük már ,,fikcionált" változatban fel is dolgozott. Gondoljunk csak a mozijelenetre vagy a lászlólengetős államfő-üdvözlésre. A Gimnazisták első fejezete sokban megegyezik a Gyilkosság a joghurt miatt című kötetben megjelent The Last Picture Show című elbeszéléssel. Ugyanebben a kötetben megjelent Az elnök és én című elbeszélés, a Gimnazistákban a megfelelője a tizenegyedik fejezet. E sorok írójának ép a könyv műfaji tarkasága nyerte el a tetszését, amely mintegy igazolja szerzőjének vándorkedvét: műfajtól műfajig csatangol. Mert a Gimnazisták egyszerre kordokumentum, nevelésregény, fejlődésregény, vallomás az alkotás nehézségeiről, teli utalásokkal, amelyek gyakran ezoterikusak. Így például a harmincötödik fejezet záró mondata (,,Körülállt bennünket a város ás a kutyák") mintha Mario Vargas Llosa említett regényére utalna. A harminchetedik és negyvenedik fejezet olyan, mint egy sodró szabad vers, az első megjelent írás teljes szövegének beiktatása pedig szintén példa lehet az intertextualitásra.

A Gimnazisták egyéni hangvételű, kissé kísérletező mű, Kontra Ferenc egy újabb írói arca. Ez az állandó megújuló képesség nagyon is jellemző rá. S hogy ez a könyve ilyen keserűre sikeredett, azt az őt körülvevő világ milyenségével magyarázhatjuk. Ő így keserűen élte meg azt a világot. És könyvében ezen nem akart szépíteni. Művéből hiányzik a nosztalgia és, akárcsak Márton László, remélhetjük, hogy a felvillantott pillanatképek és felvázolt alakok a későbbiekben novellák, elbeszélések vagy regény formájában újra életre kelnek Kontra Ferenc tolla alatt.