Andróczky Csaba
Politikai diskurzusok, avagy Amerika kétarcú?

(Előszó)

Én hiszem, hogy létezik egy kormány, amelyik a pénz erejével avatkozik a világ dolgaiba, vagy én nem hiszem, hogy létezik egy olyan kormány, amelyik a pénz erejével avatkozik a világ dolgaiba. Én hiszem, hogy van olyan Amerika, amelyik hisz az amerikai demokrácia alapelveiben, én nem hiszem, hogy van olyan Amerika, amelyik hisz az amerikai demokrácia alapelveiben.

A politikai nyelvi teljesítményekkel kapcsolatban két egymástól lényegesen eltérő gondolkodásmód figyelhető meg. Az egyik a nyelvi teljesítményt egy előzetes nyelvre vonatkoztatva vizsgálja, a megszólalótól és a megszólalás körülményeitől függetlenül. Ezzel szemben a humántudományként felfogott politikatudomány a megszólalást lényegében nem a nyelvhez köti, hanem a megszólaló személyéhez, illetve a megszólalás változatos körülményeihez (melyek azok a nyelvi lehetőségek, melyek közül a beszélő szándékai szerint és az adott körülmények közepette egyáltalán választhat). A filológia és a diszkurzív politikatudomány is elsősorban a jelentés kérdéskörével igyekszik foglalkozni, de kutatásaikban más-más szempontok élveznek prioritást.

A diszkurzív politikatudomány értelmezésében a politikai diskurzusok nem szubjektív képződmények, melyeket egy objektív valóság determinál. A politikai diskurzust nem párbeszéden kívüli pulzusok, hanem egy másik (pár)beszéd határolja (Foucault). A beszéd cselekvés, a beszéd korrekció, a politikai valóság újjászervezése. Ebben a cselekvésben különböző szerepek, és ezekhez a szerepekhez kapcsolódó témakörök aktivizálódnak. Luhmann "kissé provokatív" megközelítése - azaz, hogy a társadalom nem is emberekből, hanem kommunikációból tevődik össze - az "én hiszem vagy én nem hiszem" relációt nem egy biztató perspektívaként tünteti fel - mármint ami a modern demokrácia működtetésének ügyét illeti. Én hiszem vagy én nem hiszem/ Én igyekszem elhitetni és igyekszem megcáfolni (nem foglalkozni vele) - ez viszont már egy szükségszerű magatartás, egy képviselet, a modern demokrácia "üzemeltetésének" a feltétele. A mai (poszt)modern politika - a modern demokrácia - lényegében nem más, mint a képviseleti elv érvényre jutása. A különböző képviseleteknek az interakciós tér ad megnyilvánulási lehetőséget. Ebben a szociálpszichológiai keretben a szereplők mindig másnak tüntetik fel magukat. A beemelt "én- prezentációt" igyekeznek elfogadtatni, másokét leleplezni, és arra kimondottan ügyelnek, hogy a saját "én- prezentációjuk" ne lepleződjék le.

Az interakciós teret a folyamatos határkonstruálás jellemzi. A lehetőség határát ugyanis mindig át lehet lépni, kívülről befelé és belülről kifelé lehet menni és beszélni (Sz. M.). A határok meghatározása ( identifikációs diskurzus ), illetve ezeknek a határoknak az átlépése során mutatkozik meg, hogy mi is tulajdonképpen a politika. Ennek a flexibilitásnak az eredménye, hogy a politikai kommunikációban a szilárdság és az egyértelműség nem- lehetséges állapotnak számít (Habermas). A nyilatkozatokból, a politikai beszédből szinte lehetetlen egyértelműen megállapítani, hogy pontosan ki mit gondolt, és hogy beszédjének mik a céljai. Ezért van az, hogy a politikában már nem lehet tudományos kutatásokkal kimutatni bármit is. A politika idő és tér viszonylatában ez a lehetséges jelentések és variációk váltakozását, valamint a stílusok és beszédszituációk tematizálódását jelenti. (A szituáció megváltozása még nem zárja ki ugyanannak a stílusnak a tematizálódását- "politikai plagizátorok".)

A politikai diskurzus mindig saját magát determinálja, éspedig úgy, hogy kizár és befogad. A régi határok átjárhatóvá válnak, míg a másik oldalon az interakciós tér szereplői új határokat hoznak létre. A határátlépés legtermékenyebb módja a politikai* kivételes esete, vagyis a háború. Ha a háborút elméleti megfontolásból vizsgáljuk, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a háborúban nem a harc a lényeges, hanem a politikai megmutatkozása, amely mindig polémikus, és különböző véleményeket hordoz magában. A határ átkonstruálása után már jöhet a polémia, a fecsegés. (A demokráciák sajátja ez, mindenki fecseg, de ez mit sem változtat a történeten.)

Szeptember 11-ének politikai kivételes esetét a látvány (sokk)hatása - a vizualitás egyébként mind nagyobb teret nyer ebben a vonatkozásában is - csak fokozni tudja - a politikai diskurzus ebben az esetben is, mint mindig, saját magát determinálja.

Beszélhetünk különböző magatartásokról, különböző szerepkörökről/szerepzavarokról, a megvesztegetések szerepzavaráról például, de mindezek ellenére tudomásul kell venni azt a körülményt, hogy minél inkább sikerül ellenőrzés alá vonni a politika különböző funkcióit és megnyilvánulását, annál bizonytalanabbá válunk azzal kapcsolatban, hogy pontosan miként értelmezhető, de főként, hogy milyen változásokon mehet keresztül, mivé válhat.

* Azzal, hogy főnevesítette a jelzőt, Schmitt új kategóriát vezetett be a modern kori politika megragadása érdekében. Már viszonylag korán felismerte, hogy a politikai elsődlegesen "nyelvi-diszkurzív valóság", éppen ezért elméletében a politikai tárgya nem annyira a politika mint vezetési, irányítási és kormányzási tevékenységre irányul.