Antal Attila
Megvalósult szerelem

... még él... egy fekete sálas idegen lépett be a táncolók termébe, ahol sötétbarna tónusok keveredtek ügető vasszelencék hideg csattogásával; körülnézett. Megkerülte az oszlopokat, szemét hunyorítva keresett, nem mint egy biztos áldozatra leső kopó, nem, benne nincs bizonyosság, csak egyetlen érzése van: idegen. Meg akar szabadulni, fojtogatja, nagy súlyú kabát függ a vállán, de még nem tudja hova tenni: nincs még meg a helye. Körbement, oszlopok mögé bújva, majd hirtelen kilépve onnan, hogy megjelenésével még inkább meglepetést okozzon. Szép az idegen. Az egyik oszlop mögött megtalálta a helyét, de nem mehetett oda. A szőke lány a pultot támasztotta, magas combjai térdben behajlottak, ütemtelenül, valami ördögi ritmusban, mely elfordította tőle az idegent. Fekete sálja volt, szép hosszú, fekete sál. A színpadon megjelent a kövér operaénekes, fehér-fodros ingében, pocakjáról lóg a nadrágja; belecsapott áriájába. Szép torkú madár, zsíros tenorja messze szállt, mintha malacok ugrálnának ki a torkából, a lelke mélyéből. Alfredo a Traviátából, sír, esetlen, disznó kis kezeit percenként négyszer összeszorítja kulcsban, majd kitárja, elveszti kedvesét. Panaszos éneke lenyugtatja a szőke térdeit, s az idegen leoldja a nyakából a sálat. Ő pedig csak dalol, dalol, dalol, dalol, dalol, dalol, dalol, dalol, dalol, dlaold laold a... a háta mögött iszonyatos erővel sújt le egy korbácsos kéz, többször is. Ő énekel, a háta vérzik, a szürke padló teljesen sárszínű már patakjaitól, de torkából csak nem fogynak a malacok. Csattogás, énekszó. Szörnyű hangverseny. A cafatokban csüggő fehér ing alól előbukkannak hurkái, s egészen picike, remegő mellbimbói. A lány közelebb húzódott az oszlophoz, belekapaszkodott, ő pedig nézte. Pillanat. Húsba mar a fájdalom, visító vacogás, s hiábakiabálás hallatszik. A lány ajkai véreznek, dühösen néz az idegenre, aki még mindig nézi, közelebbről. NE DÖFD A CIPŐDET A SZÁMBA!!! Már-már megfordult, de mozdulatlan maradt; lassú térdei kezdenek behajlani, feneke kiemelkedik, újrakezdi ördögi táncát, okkal. Előkerül a korbácsos kéz gazdája. Hihetetlen szörnyeteg. Megmerevedve állt, kezében a fekete sállal, s nem tudott betelni a látvánnyal, mintha szemei csak valami asztallábak lettek volna, melyek félnek a mindenkori kutyaugatástól. Nedvesek. Alig másfél méter magas kis hóhér, fekete tollruhában, madárfejre emlékeztető pici koponyával. Az apró kis rém, mint egy nő kicsinyített mása, egy makett, egy pénzhiányos ország szerény terméke, mely a drága áruk közt elvész anyagbéli semmilyenségével, miniatűr melleit(hah!) kifeszítve, kemény léptekkel ("Eltörik az a vékony lába."), vadul masírozza körbe a teremnek ezt a végét, véghetetlen erőt árasztva. Kicsiny szemeiből süt a gyűlölet, mely mindenkinek egyformán jussa, mellyel nem spórol, mintha ez lenne az egyetlen, amivel szűkre szabott testében nem takarékoskodtak. Korbácsát lobogtatva fenyegetőzik. Táncol, s tiszteletben tartják. De ki ez a magas idegen? Pofán csapja tekintetével. Az hátrált, hogy időt nyerjen. Most először, amióta itt van, érezte a vadászkopók rohanó illatát csontjaiban. Undorodott tőle, a pillanat, megértette, ennek a kis dögnek a kezében van, aki itt vonaglik előtte, acsarkodva szórja szilánk pillantásait, mintha a világ haragja tépné húsát; útját állja, hogy a helyére kerüljön a magas combú, szőke lány mellé, aki térdei behajtásával igyekszik megidézni benne azt, amit már amúgy is megidézett benne. Ez a kis korbácsozó pedig útját állta, de ha engedte volna, akkor is gyűlölné. Gyűlölte, mert érezte féreg mivoltának minden egyes bűzös páráját, mely körbevette, s neki facsarta az orrát. Megindult felé. Az felemeli a korbácsot, s csap. Az orrából megeredt a vér, de továbbment, megint csap. Az arca felhasadt, már nem volt szép. Csapott. Most ő. Egy hatalmas légycsapóval a falhoz kente a kislányt, mint egy aranyszínű nyárutó alkonyán azt a zümmögő legyet, ki nem hagyja, hogy békésen pihenjen.

2003. február 21.