Bakos András
Két tételben a tengerről

Az apáca

Arra vártam, mikor kezd el táncolni az apáca. Erős, tiszta hangon énekelt a férfiakkal együtt, akik mind a fiai lehettek volna. Úgy is viselkedett közöttük, mintha a gyermekei lennének. Hatvan év körüli, hegyes állú, eleven, fekete szemű teremtés. Terelgette befelé, az apró művelődési ház nagytermébe a fiatalokat, mosolyogva, homlokát ráncolva kiabált azokra, akik inkább eloldalogtak, mintha olyasmit mondott volna, hogy táncolni pedig kell, s amikor a harmonikás és a gitáros is belépett a terembe, és néhány férfi gyöngéd erőszakkal megfogta az ő kezét is, kirántotta, és kimenekült az ajtón. De aztán megfordult, és nem engedett ki senkit. Fölálltam a vacsoraasztaltól, de nem azért, hogy én is táncoljak, csak azért, mert kíváncsi voltam. Odaléptem a nyitott ablakhoz, és láttam, ahogy az apáca a lábával topogva üti a ritmust, s mintha a harmonikás is odanézne időnként az ő cipőjére.
Éjfél körül járt az idő a montenegrói hegyi faluban, amelyben mindössze hatan élnek. Néhány kőház a fák árnyékában; egy tizenharmadik században épült katolikus templom; egy kézi erővel forgatott olajsajtoló, turistalátványosságnak. És a művelődési ház; itt vacsoráztunk, magyar vendégek, a ház elé kitett hosszú asztalnál. Pácolt, sült kecskehús volt, vele együtt sütött krumpli, saláta és bor. És hűvös hegyi lehelet, néhányan föl is álltak, kérték, hadd menjenek vissza a szállásra, ami odalenn, a tengerparti városban volt. A vendéglátó bólintott, de hozzátette: még csak most jönnek a zenészek. Hittük is, nem is, aztán maradtunk, és megérkezett az apáca vagy húsz fiatal férfival és néhány nővel. Elkezdődött a muzsika, s hamarosan hatalmas demizson indult el az asztal vége felől. A finom illatú borból mindenkinek jutott, és már nem is fáztunk. Amikor elfáradtak és az asztal mellé ültek a táncosok, megkérdeztem egyik kísérőnket, egy fiatal szerb lányt, hogy vajon errefelé minden apáca ilyen vidám-e. Mosolyogva megjegyezte, hogy a néni nem idevalósi, a férfiakkal együtt érkezett. Ez egy egyházi kórus, holnap este lépnek föl a városban. A lánynak mintha könnyes lett volna a szeme. "Nem, nem sírtam", mondta, "csak nagyon meghatódtam". Elmagyarázta, hogy a kórus tagjai egytől egyig horvátok, nem Horvátországból, hanem Boszniából érkeztek, de most a változatosság kedvéért szerb zenét, kólót játszottak, az itteniek tiszteletére. Mindez azért szép, mondta a lány, mert Montenegró, ahol most vagyunk, kimaradt a délszláv háborúból.
A zene ismét megszólalt, és az apáca felszólító módban végignézett a férfiakon. Hát akkor legyen, gondolták néhányan ismét; próbáljuk elhinni - ha csak néhány perc erejéig is -, hogy ami történt, csak rossz álom volt. Hátha tényleg lesz valami ebből a hitből.
Az apáca mindvégig ott állt az ajtóban. Őrködött.

Szívbéli fénykép

Áll a tengeröböl szélére épített szálloda második emeletén, és először az öböl túloldalán sötétlő piacot nézi meg apróra, azt a csarnokot, ahol az előbb a konyharuháról kínált sajtok és a halak szagában sétált. Aztán lejjebb, a tengervizet: a  szálloda előtt, a még néptelen strandon a felszín alatt huszonöt-harminc centis, vékony halak csapata vonul lassan, élvezik a hamar átmelegedő fölső réteget. Sejti, még egyszer nem jut el ide. Az is véletlen volt, hogy most eljöhetett, váratlan ajándék; most azt hiszi, ha sokáig nézi ezt a képet, jobban megmarad az emlékezetében; ha már fényképezőgépet elfelejtett hozni. Nem hiányzik semmi, gondolja, aztán ahogy a falra néz, a most látott képpel majdnem teljesen megegyező fotót fedez fel; az a különbség, hogy azon egy delfin bújik elő a kékségből. Tényleg, a  tengerben delfinek is vannak. De itt, Kotorban, az Adria fjordjában élnek-e még?
A kérdést nem mondja ki, belül visszhangzik csak. A csoport tagjai, akikkel érkezett, megindulnak lefelé a lépcsőn, ő pedig nem tud elszakadni a képtől, amit máskor talán giccsesnek talált volna. A delfinekről csupa szépet és jót gondolunk; legalábbis azt, hogy több bennük a jóság, mint az emberben. Pedig, mi is az a jóság? Egyszer látott egy összeállítást az egyik természetfilmes csatornán, valamilyen apróhalak vonulását tanulmányozták, helikopterrel repültek a vonuló raj fölé, és az operatőr huhogott meg sziszegett, mert odafentről tisztán látszott, ahogy a nagy csapatban vonuló halakat a víz felszínén delfinek tizedelték, odalenn, a mélyben viszont cápák keringtek komótosan, közöttük néhány nagy fehér. A lentiek és a fentiek csodálatos összhangban hajtották, görgették a rajt... És mégis. Milyen jó lenne találkozni egy delfinnel, közel úszni hozzá, aztán csöndben állni az apró, vizsgálódó szemek tekintetét.
Elindul a lépcső felé, és elhatározza, megkérdezi, van-e még itt delfin. Aztán hallja, hogy akik előtte lépkednek, ugyanerről beszélgetnek az idegenvezetővel. Igen, volt egy; az a fénykép a falon jó néhány éve, még a polgárháború előtt készült róla. Senki sem tudja, mi lett vele, hová tűnt, de az biztos, hogy a halászok végül már nagyon haragudtak rá. Mindig széttépte a hálókat, ahogy kiszedte belőlük a halat, az embargó idején pedig mindennek, így a hálónak is az egekbe szökött az ára. "El lehet képzelni, mi történhetett" - visszhangzik a folyosón.
Ő pedig később, a buszban elképzeli a sértődötten elúszó delfint, ahogy utoljára végignéz az öblön, amit valamikor, valamiért megszeretett, aztán elúszik a nyílt tenger felé. Azt hiszi, ha később felidézi, és sokáig nézi magában ezt a képet, egyszer talán a kékség árnyalata is megjelenik a szemhéj alatt. És akkor, gondolja, egy pillanatig látni fogja, ahogy a felszín alatt mozdul valami; egy eleven angyal. Talán a halk loccsanást is hallani lehet.