Bakos András:
Verselemzés

Vajon kinek volt szíve összefirkálni egy József Attila-kötetet? Néhány pillanatig tényleg nem tudja, mi ez, döbbenten áll a polc előtt a nyitott könyvvel, az idegen, de valahogy mégis ismerős kézírással. Aztán már rémlik valami. Igaz, régen volt, de ő is látta, ahogy a lány, gimnáziumi osztálytársa, ceruzával odaírogatott valamit minden vers mellé, abba az akkor vadonatúj könyvbe, amit tőle kért kölcsön, arra az irodalomórára (József Attila költeményei, Helikon Kiadó; Julius Glatz biblianyomó papír). De ő ezért nem haragudott, csak csodálkozott, mint majdnem mindenen, ami a városi gimnáziumban történt körülötte és vele.

Maga a lány is csodálnivaló volt, legalábbis szerinte; a kitartó, szótlan nézésre először huncut mosoly volt a válasz, később torz arcokat vágott a lány, végül pedig csapkodta a füzeteit, és egészen elsötétült a kék a szemében, ő pedig megint nem tudott megszólalni ennyi szépség láttán, holott persze tudta, hogy senki sem fog beszélni helyette. Aztán megint megváltozott minden; a lány apró szívességeket kért tőle, és láthatóan tetszett neki, amikor ő a becsöngetés előtti utolsó pillanatban, a segélykérő pillantásra odaadta neki a füzetét, és a lány az ő verselemzését olvasta föl, amikor felszólították. Amikor József Attiláról összefoglaló órát tartottak, mindenkinek hoznia kellett egy verseskötetet. Az óra előtt a lány odalépett a padjához, és elkérte tőle a könyvét, amit ő oda is adott. Ám ekkor megmozdult az osztály: ezek szerint többen már régóta figyelték a fejleményeket. Azt mondták, ne legyen már ennyire hülye, ezért egyest is adhat a tanárnő, idáig pedig mégse kellene fajulnia a dolgoknak. Nem volt igazuk. Legalábbis abban biztosan nem, hogy arra a kötetre neki ugyanolyan szüksége lenne az órán, mint a lánynak. Hiszen azokat a verseket, amelyekről ekkoriban tanultak, ő már kívülről tudta.

Most persze jót szórakozik a versek mellé írt szavakon, félmondatokon, főleg azokon, amelyeket a közéleti versek mellé írt a lány: "valami társadalmi izék", "a forradalom előképei", "a guanó = galambürülék???", "szocialista Pista", "megfájdul tőle a fejem". Az egyik legszebb magyar szerelmes vers, az Óda mellé viszont érdekes módon csak néhány szó került. Oda, ahol a hajnali ég magasságáról van szó, és arról, mennyire bántja a szemet a nagy fényesség, annyit írt: "lírai rész". És aláhúzta ezt a mondatot: "Minden mosolyod, mozdulatod, szavad/ őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.". Hasonlat - írta a tizenhét éves lány, nagy, lekerekített, megilletődött betűkkel. Nem is akármilyen, mondja most ő - hulló tárgyak őre - túl a harmincon. És megállapítja, nem olyan nagy baj, hogy akkor mégsem szólalt meg, hiszen végül mégis beszélt helyette valaki.