Bakos András
Gitár

Két lerobbant, koszos alak a reggeli buszon. Egyikük, az alacsonyabb, gyönyörű gitár nyakát szorongatja. A térdére fekteti, néha végigsimít a húrokon. A faluban, ahol fölszálltak, még senki sem látta őket, városiak lehetnek. Aki oldalról nézi őket, közös glóriát lát a fejük fölött: egy törölt foltot a párás üvegen, nem lehet rajta kilátni, viszont olyan erősen csillog, mintha ezt az apró foltot sütné a nap. Odakinn ömlik az eső, az ég szürke és fehér felhőivel egészen közel ereszkedett a földhöz. A busz hosszú kocsisor közepén halad lassan a város felé, oldalt a magasra csapódó víztől alig látszik a táj. Pedig az esőtől most sötétebbek a színek.

Hangosan beszélgetnek, és testvérnek szólítják egymást. Már ne haragudj, testvér, hogy tegnap nem hoztam el a közös piát, de ha elhozom, már rég megittad volna. Na látod, testvér, ez a te bajod, az, hogy fösvény vagy. Nem, nem fösvény, csak megpróbálok takarékoskodni, helyetted is, ha már te nem tudsz. Hát, azt tényleg nem tudok, de minek is kellene tudnom. Mi a fenével takarékoskodjak még ebben a rohadt, nyálkás életben? Testvér. Mintha egy középkori festményből jöttek volna, olyanból, amelyben a gyerekek arányosan kicsinyített, liliputi felnőttek, felnőtt ruhákban, elkínzott arccal állnak a hosszú kocsmaasztal mellett, a felnőttek pedig nagyok, vaskosak, kövérek, apró, sunyi szemekkel, tömpe, borvirágos orral. A szesz akkor is saját karikatúrájává silányította az embert, ez ma sincs másképp. Sokban nem hasonlítanak egymásra. A magas, sovány férfi dús haja ruhájának koszosságához képest nagyon is gondosan van fésülve. Jól fésült, ha így nézzük. A másik, aki a gitárt öleli, egy fejjel alacsonyabb nála, erősen kopaszodik, és még mocskosabb. Szürke, NKFV-s munkaruha, repedezett, valaha fehér sportcipő. Elképzelhetetlen, mi köze lehet ehhez a gitárhoz. Nem illik hozzá. Az se tűnik valószínűnek, hogy valaha is játszott rajta, ujjai vastagok, repedezettek. Bár azért ezt nem lehet kizárni. A gitár anyagát védi a lakk, az ember könnyebben tönkremegy. Mintha egy gyönyörű, fiatal nő kezét fogná, éppolyan föltűnő ez a jelenség, nézik is, őt azonban nem érdeklik a többiek, a társára se néz rá, a húrokat figyeli. Egyvalamiben hasonlítanak egymásra a magassal. Egyiküknek sincs foga elöl, és ezt mindketten titkolni próbálják. Keveset beszélnek, sziszegve, megválogatják a szavakat. Szóba kerül az utca, amit nem találtak, ahová menni kellett volna, mert ott van az a ház, amelynek a kertjében ásni kellett volna, de hát ebben az esőben ez lehetetlen. Ásni jöttek, gitárral.

Amint a városba ér a busz, és leszállnak, az alacsonyabb leveszi a munkáskabátját, és belebugyolálja a gitárt. Közrefogják, és elindulnak az esőben. Mintha valakit támogatnának, aki fölhúzta a lábait, viteti magát.