Balázs Attila
(szelek nyomában)

Mert merről is fúj, kivéve, hogy a Dunáról fúj a szél? Nos, messzi Athénben az Akropoliszról a Plaka szórakoztatónegyed dőzsölő kiskocsmáit, illatos boltjait, keskeny utcáit és kopott lépcsőit látjuk, amennyiben mint holmi Király utcai Odüsszeusz, elvetődünk oda.

A római időkben itt terült el a hangos piactér, az agora, amely manapság rommező, felverte a görög tarack. Ennek szélén - meglepő épségben - egy nyolcszögletű, toronyszerű építmény emelkedik, az ógörögök egyik mesés alkotása: a Szelek-tornya. Lehet, a bábelinél is érdekesebb ez a torony (merthogy a régiektől tényleg oly sok minden kitelett). Eredetéről annyi bizonyos, hogy a macedón Andronikosz Kirresztész, azaz a Kirrhoszból származó Andronikosz építette, aki később épp szélütésben halt meg. Egyes források szerint i.e. 150-ben, más források szerint 50-ben emelte a Szelek-tornyát kirrhoszi Andronikosz. Mitől van ez a száz év eltérés, csak sejthetjük.

A torony bejáratát vasrácsos ajtó zárja. Úgy, hogy az imádkozni óhajtó szél még bemehessen, az arra settenkedő, netán csak a szükség szorongatta ember immár nem. Belül, a torony padozatán szobor- és épületdísz-töredékek, oszlopfejek, a széthordott épületek díszítőköveinek törmeléke halmozódott fel. A két évezred alatt összetört faragványok eredete ma már megállapíthatatlan.

Az építmény - mint mondják, és mint láthatjuk - joggal viseli a Szelek-tornya nevet, merthogy oldalai az Athénben uralkodó fő légáramlatok irányába mutatnak. Kicsit lecsiszolódtak már, akárha sóágyúval lőtték volna őket, de még megvannak. Nem úgy a bronz Triton-szobor, amely - régi leírásokban olvashatunk róla, akárcsak a rodoszi kolosszusról - a Szelek-tornyának legtetején büszkélkedett. Az embertörzsű és halfarkú tengeristen mása, míg le nem lopták onnan, mindig az éppen fúvó szél irányába fordult. Nem tudni, később mi lett a feladata. Azt mondják, mikor eltűnt, három hétig a levegő sem rezdült Athénben. Csak akkor mozdult meg ismét, amikor a lakosság már majdnem belepusztult a hőgutába. A torony tetején körbefutó faragványok egyikén megörökített istenségnek, a hatalmas Boreásznak lágyult meg amúgy rendíthetetlen kőszíve, de neki is csak akkor, amikor tiszteletére hollófekete hajú, véres szűz-áldozatot mutattak be a Szelek-tornyának tövében. Boreász erre nekidurálta magát, és - csupán tőle remélhető hideg szenvedéllyel - valósággal szétkorbácsolta a hőséget, friss leget hozván a helyébe, valahonnan a Pindosz-hegység mai görög síterepeinek tárjékáról, ahol egyszer - elvakult sietségemben - majdnem a feneketlen szakadékba zuhantam az autómmal, de az az én privát kalandom.

Más források szerint az egykori nevezetes-tragikus athéni kánikuláért a korfui vagy kerkirai Szpiridon, a későbbi Szent Szpiridon az egyedüli vétkes. Mert akárcsak egyik kései tanítványa, kerkirai Szpiridon is a hálójába tudta fogni a szelet, ugyancsak az emlékeket, amelyeket olívaolajjal meg sóval tartósított, szurdokfűvel ízesített. Történt márpedig, hogy miután egy ideig nem fogott emléket, Szpiridon gyorsan rájött, hogy az emlékeket az athéniek szinte az utolsó darabig a maguk hálójába terelték, s ettől rettenetes haragra gerjedvén: megakasztotta a levegőt. Állítólag nem is az athéniek szenvedése, hanem a rabul ejtett légáramok kétségbeesett cincogása, nyekergése, reményvesztett pufogása, korgása, fenyegető durrogása, valamint a Szelek-tornyának távoli bús hívószava vitte Szpiridont arra, hogy végül kioldja hálóját, majd - mint a régi szélfigyelők egyik legnagyobbika - mélabúsan és sokáig nézzen a távozók után.

Az athéniek horologionnak, órának is nevezik ezt a bizonyos tornyot, mégpedig az oldalán elhelyezkedő napórák után. Az egyik napóra - a mi derék dr. Horváth Árpádunk tanúsága szerint úgyszint, aki anno ugyancsak fejet hajtott előtte - az órát és az évszakot jelzi, a másik horologion vagy horológium a Nap felkelésének, a harmadik pedig a lenyugvásának idejét mutatja. Eme építészeti remekmű belsejében ugyanakkor vízóra működött, amely különféle naptáradatokat is jelzett.

Különben több elszánt régész, csillagász és tudománytörténész, alkimista és sarlatán tanulmányozta már a Szelek-tornyát, kimerítő, részletes feltárásra azonban csak nehezen került sor. A kutatók véleménye szerint a belső kőpadló közepén gondosan faragott négyszögletes nyílás egy nagyobb kőépítmény, ún. medence elhelyezésére szolgált. E mellett az elképzelés mellett szól az a korláttöredék, amely a medencét körülvevő horonyba pontosan illeszkedik. A buzgólkodók aztán megkísérelték a vízórát is rekonstruálni. Ez bizonyult a legnehezebb munkának, ugyanis a belső felszerelés ólom, réz és bornz alkatrészeit ismeretlen személyek a hosszú évek során szintúgy elhurcolták. Végül is a vízóra rajzai papírra kerültek. Eszerint - az Akropolisz irányából - kőbe vésett résbe fektetett, súlyos ólomcsövön áramlott a víz egy nagyobb tartályba, amelyben az állandó szintmagasságot túlfolyó biztosította. Onnan a folyadék egyenletes sebeséggel kisebb bronztatályba csurdolgált, és emelte a tartályba lévő úszót. Az úszó függőleges mozgását egy finom lánc vitte csigákon keresztül az óralapra.

Nota bene, hogy érdekesebb legyen, a régi vízóráknak általában nem a mutatójuk forgott, hanem - képzeljük csak el! - a számlapjuk. Az óraszerkezetből távozó víz aztán szökőkutakat táplált, amelyek természetesen a márványmedencéből spricceltek felfele, és használtak mind a szem gyönyörködtetésére, mind a lélek frissítésére. No, de joggal toporgunk itt a kérdéssel: márpediglen mi köze mindennek a szélhez?

Nos, egyetlen válasz mutatkozik logikusnak és kézenfekvőnek. Mégpedig az, miszerint a vízórával elődeink tulajdonképpen a szél hosszát mérték, ami meglepően bölcs és felettébb praktikus megoldásnak tűnik. A szél alsó részének magasságát pedig a torony külső falába vésett, ma már elhomályosult rovátkák segítségével állapították meg ugyanők. Valószínűleg úgy, esküsznek rá egyesek, bármennyire furcsán hangzik is, hogy beleköptek ezekbe a rovátkákba, és amilyen magasan még rezegtek a kis nyálbuborékok, ott szerintük még fújt a szél. Erre a célra különleges, márra elkorhadt és szétporladt köpőlétrát használtak. A bronz Triton feje fölé magasodó, napjainkra leomlott köpőoszlop utolsó bejegyzése feletti légmozgások egyszerűen nem érdekelték görög őseinket. Ez teljes egészében érthető, lévén hogy - némely gyászosan végződő kísérlettől eltekintve - akkoriban még nem számított mindennapos gyakorlatnak a repülés.

És ha már a Szelek-tornyáról van szó, az sem mellékes, miszerint - bizonyos számítások szerint - a nyolcszög alapú torony, amennyiben kört kanyarítunk belőle, annyiban a kapott kör pontosan megfelel a Bizánc felől érkező turbulens szelek belső homorulatának. De mivel erre a tényre bizonyos dr. M. Pavić - A szél belső oldala című dolgozatán túl - egész életművet épített, mi itt sem foglalkozunk behatóbban véle. Maradjon a futó érintés erejébe vetett hit.

A Szelek-tornyának helyenként szomorú történetébe tartozik az a nem túl dicső esemény is, amikor egy magyar származású, talán a fenyőillatú bortól megrészegedett, szédült ausztrál turista, valami József (Joseph Wallami) a hetvenes évek végén vésővel és kalapáccsal rontott neki. Találomra az egyik kapujának, mire egy görög civil rhás őr rálőtt. Volt földink cselekedetére azért is érthetetlen, mivel ha kicsit is foglalkozunk szélfigyeléssel, máris megállapíthatjuk, hogy a Szelek-tornyának bizony - mint amolyan déli adóvevőnek, elosztónak - egyáltalán nem csekély szerepe van abban, hogy a tavaszi fuvallatok hozzánk is befutnak minden áldott évben. Tudniillik - szolid hipotézis létezik erre is - éppen rajta kapnak számunkra megfelelő gellert egyes, útközben hóvirágszínűvé szelídülő, eredetileg ében afrikai szellenetek, amelyek tájainkra a tavaszi kibimbózást hozzák.

A Szelek sós görög tornya nélkül nincs az a széltoló gép, amelyik eljuttatná, nincs az a tábla a szelek kereszteződésében, amelyik ilyen precízen eligazítaná a bódultan lengedező, mámoros tavaszt, mondjuk, a pesti Király utca irányába. A tavaszi fanyarédes, pireuszi korhadékszaggal elegy langyot, amely - ezt minden mutatóujját megnyálazta és magasba lendítette Király utcai polgár tudja - a Rózsa utcából fordul be a Királyba, hogy onnan - ugyan mely tengeri tritonoktól üldöztetve? - a volt Topkapi, most Szultán kebabos felé vegye az irányt, meg az origánós görög étterem felé, ahonnan aztán koncentrikusan belengi az egész maradék hetedik kerületet. Megdobogtatja a Szív utcát, és arra ösztönzi az Izabella utcai tojásfestőt és -patkolót, hogy lefújja a téli port, lereszelgesse a téli rozsdát jobb sorsra érdemes aprócska szerszámairól, azzal újra nekilásson a tojáspatkolás vidám hiábavalóságának.

Nincs az a levegővel töltött bivalyvégből, ökörbendő, jókora fújtató, ember még nem szerkesztett akkora hajszárítót, szélágyút, szélantennát meg széltemplomot, akármit, amelyik ugyancsak képes lenne arra, amire eleddig egyedül és kizárólag, egy személyben. csak a levegővel zsonglőrködő athéni Szelek-tornya.

Legvégül csupán ennyit: bármely csodára képes is ez a torony, úgy látszik rügyet már ő sem fog fakasztani a Rózsa utca fagerendáiból. Ellenben valószínűleg meglesz még, amikor a Rózsa utcának a neve is kilúgozódik majd az emberek emlékezetéből, eltűnik, mint virágszirom a kénsavban.

És egyszer elporlik majd maga is, mint tinószar az Óperencián túlról jövő szélben.