Balogh Robert
Csendesség

A szomszéd öregasszony a kölyökkutyák tányérjába gombostűt tett, napokig hagyta szenvedni őket, amíg ki nem múlt az összes. A szuka csak vonyított. Volt egy fiú a háznál, csendes gyerek, az apja mégis a földre pofozta, ha úgy tartotta kedve. A sárban is rugdosta, eltörött a gyerek keze. A gyerek mégsem sírt, ez is zavarta az apját, azért rugdalta sokáig. A gyerek nem sírt, ha fájt neki, akkor sem. Az apja, amikor a macska rántott húst lopott egy vasárnap, nem ordított. Hétfő reggel feltűrte az ingujját, megfogta a kandúrt, és bárhogy karmolta, el nem eresztette, fogta a kisbaltát, négyszer sújtott a tőkére, mind a négy mancsát lecsapta, a szürke cirmost odahajította a szemétdombra, s bárhogy rimánkodott a gyerek, még három nap múlva sem csapta agyon, ott nyöszörgött a véres macskaroncs. Amikor elhallgatott, ráhányta a trágyát. A gyerek jó ideig éjjelente bevizelt, az öregasszony mosta a lepedőket, hiába a gumilepedő, elszivárgott a vizelet.

Megvénült a szomszéd, többet sóhajtozott, ilyeneket, hogy ha az isten így akarja. eljött az idő. Csak állt reggelente a ház előtt, a nyakát ropogtatta, óvatosan guggolt párszor, bántották a szelek. Amióta kacska lett az egyik keze, valami megszakadt benne, volt úgy, hogy bámult maga elé, és egyre többet járt a szája, az is csámpán állt, beszélt magában, a keze meg egyre csak görbült. De bízott. Meggyógyul, azt mondogatta nehezen forgó nyelvvel, megsegíti a Jóisten, az Örökkévaló, a magasságos Úr. A jó kezével vörös, tar fejét simogatta.

Egyszer vasárnap reggel hosszan káromkodott, hallatszott a miséről az ének. A kezét köpködte. Bottal járt a szélütés óta, akkor is így botorkált a ház előtt, eső után rögtön, nézni a szállongó párát. Kicsúszott a kezéből a bot, s nélküle beledőlt az árokba, arccal előre a mocskos vízbe. Kapaszkodott kőbe, fűbe, evickélt, kapálódzott, ahogy a félbéna csúszni-mászni alig tudó embertől kitelik, próbált menekülni a haláltól. Nem tudott. Meredek az árokfal, nem talált fogást a sáros árokparton. A lábai kicsúsztak alóla. Görcsösen csapkodott. Sehogy nem tudott felállni. Az arca süllyedt bele a mocsokba. Ha levegőhöz jutott, zihált. A torkából tompa, gurgulázó panaszos búgás tört elő. Már harangoztak, jöttek hazafelé az emberek, ő még csapkodott a sárban. A tehetetlen test gyengült. Negyed óra is eltelt, mire a fia a ház elé. Nem ment le az árokba, bevárta az anyját, némán állt. Az árok köré gyűltek az öregasszonyok, megindult a siránkozás. Elszalasztották a gyereket az orvosért. Hárman vonszolták ki az árokból, csak az udvarig értek, már oda volt, lógott a feje az öregnek. Az orvos a kacska kezet próbálta egyenesíteni. Az özvegy botot hozott, az orvos a halott kezéhez igazította, gézzel csavarta körbe, nem engedett a nagy test.

Télen meghalt az öregasszony is a szomszédban. Mehetett volna a fiához, de nem akarta az unokákat pesztrálni, maradt egymaga. Az iskolából ebédet hozatott, a felét megette délben, a maradékot odaadta a kutyának, mégis egyre hízott. Amióta maga maradt a kutyával, beszélt hozzá, és hízott, mást nem igen csinált. Cudar tél volt, nagy hó esett, hetekig nem olvadt, lelassult minden és mindenki. Az öregasszony levágta a tyúkjait, ne kelljen bajlódnia velük. Estelente rettenetesen lehűlt az idő. Az öregasszony lefekvés előtt meleg levest szokott vinni a kutyának. Az állat hálásan nyalta az öregasszony kezét, amikor kiöntötte a levest. Aztán lefetyelt. Az öregasszony végignézte, ahogy eszik, aztán visszament a házba, négy magas lépcső a gangig és a zöld ajtó mögött várt rá a meleg. Hetek óta, minden este vitte a levest a kutyának. A hó csonttá fagyott, az öregasszony jéggé tiporta. Egyik este, mikor indult vissza a házba, elcsúszott. Nem is puffant a jégen, inkább élesen nyekkent. Percekig nem történt semmi. Csak a kutya mozgott. Nyalta az öregasszony arcát vagy csaholt. Csahol egy kutya? Ki törődik ilyesmivel? Aztán magához tért az öregasszony. Talán a hidegtől. Lecsúszott róla a nagykendő, a kabátja se volt begombolva, hálóingben volt, a szobában villódzott a tévé. Felülni sem tudott. Csapkodott párszor a karjaival. Mindhiába. Túl kövér volt. Hasra fordulni sem sikerült neki. Nem tudott felülni, nemhogy feltérdelni, felállni. Úgy feküdt ott, tehetetlenül. Elfolyt a vizelet. Nyögött negyed órán át, gyengén kiáltozott. Beletörődött, nem segíthet senki. Nyugodtan feküdt a hátán, már nem akart felállni. A kutya nyüszített, az arcát nyaldosta. Nem tudni, mikor halt meg pontosan. Talán fél óra sem kellett, lehűlt, megfagyott. Reggelre odafagyott az udvarhoz. Úgy kellett lefeszegetni az öregasszonyt. A fia háromháznyira lakott. Sírt, mikor a kutyát agyoncsapta. Fogta a lapát nyelét, lendítette és úgy. A kutya nem próbált elugrani, csak ült. Odahajította a trágyadombra. A házat eladta, a bútorokat is. Nem tartott meg semmit.