Beke Ottó
Madarak és labdák

Dobom a labdát. Repül néhány szempillantásnyit, mire a lány elkapja. Megforgatja, alaposan szemügyre veszi, majd félénken kérdezi:

- Piros?

Közben le sem veszi szemét a gömbölyded formáról. Hangjában határozatlanság érzik.

- Igen, piros.

- Tűzpiros - teszem hozzá.

Lóbáljuk a lábunk, és szótlanul nézzük a tiszta égboltot. Nem fekszünk hanyatt, ahogyan azt a Duna-parton tenni szoktuk. A csillagképekbe álló pontok... remegnek, alakulnak. Ügyelünk rá, hogy a lábunk ne érjen a vízbe. Ő vidám fekete cipőt visel. Jól áll neki, különösen, amikor a padon ülünk, és a farmernadrág fiatalos kék vonala megérinti. -

Ekkor cigarettára gyújtok, mire ő megharagszik. Amikor elszívom, hányavetin dobom el a még parázsló csikket, s egyszerre mondjuk, hogy el kéne nyomni. Erre elmosolyodunk: "milyen egyszerre gondoltuk". -

A lány, aki keresztnevének kezdő zöngés mássalhangzójával megdobogtatja a dobhártyát, a szívet és a szájpadlást, a vízbe bámul. Elrejti szemeinek barna melegségét.

- Van nekem egy madaram - mondja. - Nem tudom, hol lehet most, merre sodorja a szél. A fák hatalmasak, s beledöfnek az égbe. Nem tudom, hol van az én madaram, merre sodorja a szél. De bármilyen messze is szálldogáljon most, ha akarom, azonnal itt terem. Ha akarom, itt lesz.

- Tudom, hogy furcsán hangzik - folytatja - de ez egy ilyen dolog. Ha rágondolok, nyomban megjelenik, és a kezemre száll. Az én madaram.

Tekintete révedezővé válik.

- S ezért nem tudom, helyes-e ez? Helyes-e, hogy mi ketten itt üldögélünk? - kérdezi gyerekes egyszerűséggel. - Mi van akkor, ha ez rossz?

- Már miért lenne rossz? A parton, este kilenckor - mondom határozottan. Majd amikor egy madár, izmos szárnyaival verdesve föltűnik a ferde távolból, egy kört tesz fölöttünk, s az ő jobb kézfejére száll, elbizonytalanodom. -

A keze emlékezetemben mindig a biciklikormányt szorongatja, akár hajtva azt, akár mellette lépve. A kormány fedetlenül maradt vékony fémsávja megcsillan a napsütésben, mert mindig nappal látom, mindig a biciklin látom. -

Figyeljük a szürke madarat. Biztos helyet keres a lány kezén, hogy végre megállapodhasson. Hetykén mozgatja a fejét, majd erőteljesen belekapaszkodik a kínálkozó ujjakba. Haragos tekintettel figyel minket. Sűrűn pislog.

- Milyen emberiek a szemei! Mintha meg akarna szólalni.

- Haragszik.

- Gondolod?

- Vagy legalábbis haragudna. Ha tudná.

Rövid hallgatás után a lány, aki keresztnevének kezdő zöngés mássalhangzójával megdobogtatja a szívet, a dobhártyát és a szájpadlást, azt mondja:

- Tudja.

- Ez a madár?

Rápillant a távolodó állatra, ahogy az a messzi fák felé száll, s körvonalait veszti. Kedvesen elmosolyodik, és rám néz.

- Igen, tudja. De nem őmiatta érzem ezt rossznak. Figyelj! - mondja, s egy csettintésére mozivászon tűnik föl a szemünk előtt. Eltakarja a túloldali óriás-szilfákat, s eltünteti a magasba emelkedő farakásokat. -

Egy nagy farakás mögé rejtette a biciklijét, amikor sétálni mentünk. Nehogy ellopják. Persze, hogy észrevétlenül bújtassa el, nem az út, hanem a víz felőli oldalnak támasztotta. -

A széltől a vászon még egyszer-kétszer hullámot vet, majd hirtelen kifeszül.

- Látod azt a lányt? - kérdezi. - Ott, a kép közepén. Sétál. Ugye, hogy hasonlít rám! Mintha én magam lennék. Ő fog egyszer eljönni, és olyan lesz akár csak én. Úgy fog beszélni, úgy fog mozogni, mint én.

Elhallgat, s mi csak bámuljuk a bazinagy vásznat. Furcsa alakok elevenednek meg rajta, sétálnak, mólón üldögélnek, nézik az alakuló csillagképeket; könnyed csevegéssel szórakoztatják egymást. Fagyos mosoly ül az arcukon. A varázslat csak néhány szempillantásig tart, mivel rávágom:

- De nem te leszel az!

- Pedig úgy is mondhatnánk. Barna, alacsony, mint én. Figyelj, figyeld a vásznat! A jövőben az a lány fog eljönni. De akkor minden más lesz, mert már nem lesznek mérges tekintetű madarak.

Erre morcos leszek, s azt mondom:

- De igen, mindig lesznek mérges tekintetű madarak.

A vászon meginog, s a mozi-varázslat szertefoszlik. Előtűnnek a túloldali fák, a tömzsi farakások és a híd, a szokott hely.

Kinyújtja a karját, s a madár visszaszáll az ökölbe szorított kézfejére.

- Milyen emberiek a szemei. Mintha értené, amit mondunk. A tekintete, hogy is mondjam, testvéri avagy rideg? Teszerinted melyik?

- Tetszik, hogy így, burkoltan beszélsz. Így legalább csak kevesen értjük a célzást.

- Csak a legszűkebb baráti kör. Nyugodt lehetsz. De nem akarom tükröztetni a saját szövegemet. Ne bonyolítsuk a metanarrációval az elbeszélést! Te kezdted, a mentségemre szolgáljon. A szöveg maradjon öntudatlan és csöndes. Ezt a részt azért aprón írom, mert hát, amit kimondtunk, azt kimondtuk. A nyelv "alakít".

- Igaz.

- Tehát testvériek vagy rideg-kemények a szemei?

Alaposan meggondolja, aztán válaszol:

- Testvériek.

Erre megkönnyebbülök.

- De én nem szeretnélek sem téged, sem a madarat megsérteni. Megígértem magamnak: nem fogom a madarat megsérteni. Hiába ilyen izmos, látszatra életerős és szárnyaló, valójában azonban gyönge. Ragaszkodik hozzám; ha tehetné, mindig velem lenne.

Izgatottan beszél, közben a madárra tekinget. Az hetykén mozgatja tollas fejét. Sűrűn pislog.

A lány visszadobja a labdát. Repül néhány szempillantásnyit.-

a csillagok kedvesen kacsintgatnak; a móló, amelyen ülünk, egy kicsit poros; a zöldellő nádon átcsillannak a víz fodrai. -

mire elkapom.

Most én csettintek egyet, s a mozivászon ismét előkerül. Kifeszíti nagy, otromba testét. Gyorsan váltogatom a képeket, a levegő villódzik. Beszélni kezdek, ő csipszet ropogtat és kólát iszik. A virtualitás gyermekei mint cserkésző partizánok.

- Figyelj! Látod azt a madarat? A vászon jól mutatja. Ha akarod, nemsokára eljöhet. Szép, izmos példány.

- Tényleg az, de ha ő is eljön, már semmi sem lesz a régi.

- Miért ne lenne?

- Hát csak úgy. Mert akkor már négyen, öten vagy talán még többen leszünk.

- Ne legyen többi!

- Azt nem lehet. Én nem akarom megbántani a madarat. Megígértem, hogy nem fogom megsérteni a madarat. Hiába ilyen izmos, látszatra életerős és szárnyaló, valójában azonban gyönge. Ha magára hagynám, csak tévelyegne, és a szél megújuló csapásai elsodornák. Nem tehetem.

A vászon észrevétlenül eltűnik, magába szívja a hideg, messzi Távol. Föltűnik a híd, a szokott hely, a farakások és a fák. A víz folyik, folyik végeláthatatlanul.

- Majd a csillagok segítenek - vigasztal. - Majd a csillagok.

A labda pedig -

megnézem, hogy biztos legyek benne, s a valódi látványt jelző kürtszó felharsan -

piros. Tűzpiros.

Dobom a labdát. Repül néhány szempillantásnyit, s a lány, aki keresztnevének kezdő zöngés mássalhangzójával megdobogtatja a szívet, a dobhártyát és a szájpadlást - elkapja.

Lóbáljuk a lábunk, és szótlanul nézzük a tiszta égboltot.