Beke Ottó
Az SMS

Ma délután meszeljük a szobámat, írja SMS-ben a csajom. A szobafestők délelőtt nyilván máshol dolgoznak, vagy egyszerűen nem érnek rá. Viszont az is meglehet, hogy már reggel beállítottak Beáékhoz, csakhogy a munkát más helyiségben kezdték meg: az ebédlőben, a nappaliban. Az üzenetből ez nem derül ki: csak annyit írt, hogy délután az ő szobáját meszelik. A pontos időpontot sem tüntette föl; délután alatt értendő a kettő óra, a két óra negyven perc, a három, sőt bizonyos megszorításokkal élve még a hat is (a nyári időszámítás szerint, amelyben jelenleg tartózkodunk, mindenképpen). Ismervén a mesterek szeszélyes szokásait, a pontossághoz fűződő bizalmatlanságukat, nem csoda, hogy az SMS minderről egy szóval sem tájékoztat. Meglehet, hogy érkezésük várható időpontjáról szűkszavúan csak annyit árultak el, hogy délután jövünk. Természetesen csakis abban az esetben, ha a munkát nem valamely másik helyiségben vették föl, aminek a lehetőségét a fentiekben már érintettem. Bea szobája, melynek kellemes alaphangulatát a rózsaszínű szekrény és a szintén rózsaszínű asztal kölcsönzik, föl lesz frissítve, átmeszelik a falakat. Nem tudom, azonos színűre meszelik-e, mint amilyenek most (halványsárga árnyalatú színfehérség), vagy talán csontfehérre, világosbarnára, esetleg a falak is fölöltik az illuzórikus rózsaszínt az előszobában, nehogy összemaszatolódjanak, s így azok is pingálásra szoruljanak. Másrészt az a megoldás kínálkozik, hogy az alacsony szekrényt és az asztalt, ami szintén kevés helyet foglal, s így nem akadályozná a szobában folyó munkálatokat, letakarják, és bent hagyják. Így elképzelhetővé válik, hogy a szekrény mögötti falrészt át sem meszelik. A sarokból viszont, ha az ember begyürkőzik a fal és a fűtőtest közti kicsiny zugba, a szekrény mögé lehet pillantani; s így láthatóvá válna az átfestetlen falfelület, ami minden bizonnyal rányomná bélyegét; a szoba rendezett és jó benyomást keltő, tisztán tartott voltára. Önkéntelenül is fölvetődik a kérdés, hogy vajon kicsoda kukucskálna a sarokból a szekrény mögé, hogy ellenőrizze: vajon az eldugott falrészt átmeszelték-e. Nyilván senki, még Bea sem. Legfeljebb egyszer. Igen, egy alkalommal biztosan a szekrény mögé pillantana lelkiismeretének megnyugtatása végett (csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy Bea fölötébb lelkiismeretes és rendszerető lány); s ha csupán egyetlenegy alkalommal pillantaná is meg a hanyagság eme föltűnő jeleit, ennek tudata többé nem hagyná nyugodni, még abban az esetben sem, ha többé sohasem merészkedne a sarokba, hogy a szekrény mögé nézzen. Egyértelmű tehát, hogy a szekrényt a szoba kellős közepére tolják - tologatják - az ajtóval szembe, lehetővé téve a szobafestőknek, hogy a fal minden pontjához hozzáférjenek. A bútorok lefedésének igénye viszont ebben az esetben is fönnáll. A szekrényt és az asztalt, ha azt ugyan a szobában hagyják, nejlonnal vagy piszkos spongyával terítik le. A "piszkos" természetesen nem arra enged következtetni, hogy leették, vagy esetleg feketekávéval öntötték volna le. A szobafestők tulajdonában nyilván található egy vagy több nagyméretű ponyva, amelyeket kizárólag erre a célra használnak. A bútorok lefedésére használt anyagot tehát legföljebb festékfoltok tarkítják. Bea a tizenévesekre jellemző módon különböző méretű képeket ragasztgat a falra abban a hiszemben, hogy így sikerül derűsre hangolnia a szobát. Vannak köztük képeslap-nagyságúak, magazinokból kitépett A-4-es oldalak és több oldalból álló, széthajtogatható poszterek, ám találhatóak köztük igencsak nagyméretű plakátok is. (Ez utóbbiak főleg választási, illetve propagandaanyag gyanánt készültek. ) A fölsoroltakon kívül önkezével kimásolt idézetekkel igyekszik a falakat teleaggatni, egy-egy vonalas füzetből kitépett oldalt tűzve a színes képek, illetve poszterek közé, olyan falrészeket fedve így be, amelyeket a túlbuzgó díszítgetés a csodával határos módon szabadon hagyott. A szövegek (főleg verses szövegek), melyekből Bea gyakorta nagy lelkendezéssel idézget, miközben szemében naiv, fiatalos tűz lobban, azt sugallják, hogy az irodalom szívbeszéd, mely a költő ajkairól szól hozzám, s a mondott személy nemes és szerelmes és fájdalmas és keserves érzületéről tanúskodik. Nekem erre kéne figyelnem, hogy a költő-Atyaúristent azonnal és visszavonhatatlanul megértsem. Bea, igyekezvén a gondolataimat fogva tartani, a költő szerepét erőlteti magára. Nem engedi, hogy a figyelmem elkalandozzék, bejárván a szöveg fölfedezésre váró tájait, hogy a szavakra figyeljek, hogy a szavakat halljam, hogy... Ügyel rá, hogy a szöveg még véletlenül se idézzen meg és csábítson kalandra, amint az SMS megidézett és kalandra, hosszú bolyongásra csábított. Bea a kívánt hatás eléréséért időnként szüneteket tart szavalás közben, amely röpke pillanatok erejéig elhiszem, hogy az irodalom szívbeszéd, a szív pedig csenevész és beteg. Mindezek ellenére kedvelem Beát. Sőt mindezekkel együtt izgatónak találom őt. A haja vörös. A haja vörös és izgató. Beletúrok a hajkoronájába, mely a vállát verdesi, beletúrok a hajába, az ujjaim előtt szétnyílnak a tüzelő kapuk, és a tincsek közé hatolok. A szeme barna. A szeme barna és csillog. Rezzenéstelenül állja a tekintetem. Nem pislant. Ma este. Nála. Nyolckor. A mobil kijelzőjén még az üzenete olvasható: Ma délután meszeljük a szobámat. Lehet, hogy nem fog estére ráérni, mivel a munkálatok, vagy az azt követő takarítás körül fog segédkezni. Az SMS-ben úgy írja, hogy meszeljük, nem pedig úgy, hogy meszelik. Tehát ő is ott lesz. Segíteni akar a mestereknek, irányítani a bútorok elmozdítását. Mégiscsak az ő szobája, az övé. Ha foltos maradna a fal vagy csíkos, vagy a mesterek tévesen nem az ő igényének és instrukcióinak megfelelő színt és árnyalatot használnák, a hibával, a mulasztással neki kéne nap mint nap szembesülnie. Nem, ma biztos nem szakíthat rám időt. Figyelmesen letépegeti a posztereket, a képeket, a füzetlapokat, átnézi és csoportosítja, szétválogatja, majd pedig nehogy összemaszatolódjanak, a szekrénybe helyezi, vagy a fiók mélyére süllyeszti őket. Sürög-forog a mázolók között, és nagy okosan magyarázza nekik, mit hogyan kell csinálni. Mintha értene hozzá. Közben a mutató- és a középső ujjával tanácsokat osztogat. (Az ujjai hosszúak és vékonyak. ) El nem megyek segíteni, az biztos. Pedig úgy érzem, az üzenettel erre akar célozni. Megbeszéltük, hogy nyolcra megyek érte, aztán följövünk a lakásomra, amely, mivel én vagyok az egyedüli albérlője, a szerelmi légyottok lebonyolításának ideális helyszíne. Most pedig közli velem, hogy a mai napot a szobafestés oltárán áldozza föl. Ő pedig (mármint én), gondolja, majd szépen eljön és segít elmozdítani a szekrényeket, kivinni az asztalt, meg ilyenek. Kije vagyok én neki, hogy a bútorait huzigáljam? Ilyet nem játszunk. Föl kell hívnom. Azonnal föl kell hívnom. Fölhívom, és lezseren megkérdezem, hogy a ma esti program áll-e még. Ám lehet, ha pongyolán fogalmaznék, s úgy kérdezném, hogy na, akkor mi lesz estére?, az megfelelőbb lenne, mivel a felindultságomat bizonyos fokig elkendőzné. Nulla-hatvanhárom-kettőszázötven-hat-hat-kettő-negyven. Kicsöng. Egyszer, kétszer, na, vedd már föl... Három, négy, öt. Úgy tűnik, nincs telefonközelben. Küldhetnék neki üzenetet, hogy hívjon vissza. Mégsem küldök: még azt képzelné: betojtam a ma este miatt. Mármint amiatt, hogy a ma esti program elmarad. Dehát az imént csörgettem meg néhányszor, a készülék így már kijelezte, hogy kerestem. Az istenit! Most már mindegy, késő bánat, eső után köpönyeg. Szóval, lőttek a ma estének. Pedig ahogy most az alakját a képzeletembe idézem, tetőtől-talpig végignézek rajta és lassan vetkőztetni kezdem, érzem, hogy fölizgulok. (A farkam félarbocra emelkedik.) A mellei almaformájúak és kemények. A mellei almaformájúak, kemények és megingathatatlanul állna. A hajába túrok, az ujjaim érintésére megnyílnak a tüzelő kapuk, és a tincsek közé hatolok. A haja vörös. A haja vörös és izgató. Áthatolok a tüzelő kapukon, ellenállás nélkül jutok a legelsőbb régiókba. Teljesen be vagyok indulva. A szemei barnák. A szemei barnák és kívánatosak és kívánósak és csillognak és barnák. Lehunyja őket. Rögtön beszélnem kell vele. Redial. Kicsöng. Egy, kettő, három... Nem jelentkezik, nem jelentkezik. Bejelenti, hogy ma este nem fog ráérni, s még a telefonját sem veszi föl. Tessék-lássék elküld egy üzenetet, aztán meg ki-ki találja föl magát. Viszont honnan tudhatom én, hogy ő mit gondol? Mi biztosít engem afelől, hogy ő, a tizenéves lány, miközben a telefonja gombjait nyomogatja, ugyanarra gondol, amire én? Miképpen tárhatom föl Bea szándékait, egy Beáét, aki a telefon kijelzőjén keresztül üzenget, miféle mód kínálkozik homályos szándékainak felkutatására? Nem látom Beát a maga hús-vér mivoltában, csupán a kijelzőn keresztül vet rá némi fényt a betűk homályos láncolata. Igen, úgy gondolom, igazam van, vagyis nem, nem tudhatom pontosan, mit akar üzenni. Túlságosan rövid ideje ismerem őt, alig két hónapja, hogy lelkének minden rezdüléséről számot tudnék vetni. Amit megkérdőjelezhetetlenül ismerek belőle, az a vállig érő vörös haj, az almaformájú mellek, meg némi csekélység. Tudom, hogy a kávét kevés cukorral szereti, tudom, mert mondta, hogy a középiskola nincs ínyére (dehát kinek van?), s megfigyeltem, hogy beszéd közben furcsán gesztikulál. Számomra ez, s csakis ez Bea. Meglehetősen kevés ahhoz, hogy meg tudjam mondani, mik a szándékai. Lehet, hogy estére titkos programot tervez, például mással találkozik, s engem ily módon próbál távol tartani, nehogy rajtakapjam, miközben mással enyeleg. Ha viszont valóban mással enyeleg s megcsal, vajon miért szobafestésre hivatkozik, mivelhogy könnyen rájövök, ha nem meszelik át a falakat. Első pillantásra meg tudom mondani, átmeszelték-e Bea szobáját. Ezt viszont ő is tudja, de akkor mi oka lehet, hogy a turpisságnak ezzel a módjával próbálkozik. Az eset után, az aktus utáni napon, azt követően, hogy engem valaki mással helyettesít, vagyis holnap, azt hazudja, hogy a mesterek egész nap nem hallattak magukról, végül is úgy határozott, az idén mégsem meszelteti át a szobáját. S ő azt hiszi, hogy én ezt be fogom venni, elhiszem, hogy valóban így történt. Viszont én beszámítható állapotban, öntudatomnak birtokában és szellemi képességeimnek legjavát latba vetve fogom figyelni a vörös haj koronázta arcát, a füllentés miféle jelei ütköznek ki rajta. Résen leszek, s a hazugság legelső jeleire keresztkérdéseket teszek föl, s ledöntöm hazugságának ingatag falait. Engem nem vezethet félre. Ha füllent, az arca vörösre vált, a beszéde pedig akadozó és bizonytalan lesz. Ha hazudik, nem néz a szemembe, mert a lelkiismerete nem hagyja nyugodni, ha viszont kimondottan a szemembe néz (mélyen), szándékosan teszi, hogy álcázza a zavarát, elkendőzze a hazugságát, engem pedig félrevezessen. Csupán most emlékszem vissza. Három hete történt. Három hete történt a zuhogó napsütésben. Bea séta közben (kéz a kézben) rávetette tekintetét egy közeledő alakra. A közeledő alak, alakját kibontakoztatván a nyüzsgő, szerteszálló napcsillámokból, állta Bea tekintetét, aki őt nézte, miközben velem kéz a kézben. Ez csak incselkedés, kacérság, gondoltam akkor, s ennek reményében figyeltem a történéseket. A lány rámosolygott az egyre közelebb lépdelő fiúra, aki szilárdan és mélységes magabiztossággal nézett a lány szemébe, miközben én kalandjuk sikertelenségének reményében figyeltem őket szemem sarkából. S miközben én bimbózó kapcsolatuk telét remélve lestem őket és igyekeztem ellenállni a szerteszálló napcsillámok vakító rohamának, Bea mosolyának válaszaként Józsi, a közeledő alak - fiú mosollyal válaszolt Bea mosolyára, aki kacéran mosolygott a közeledő fiúra... Hát ezt már nem. Nem engedem. Az esti programot lemondja, egyetlen SMS-sel intézve el a dolgot, ami már magában véve is sértő és gyanús, hogy Józsit hívhassa magához. Józsi persze örül, mint kutya a farkának. Csorog a nyála, miközben a lányért megy, hogy a lakására vigye. Kéjsóváran sétálnak át a Duna-parkon, este van, csillagok meg minden... Bea mindent megtehet, amihez csak kedve szottyan, csupán egyetlen dolgot nem: azt, hogy engem átverjen, hogy fölszarvazzon. Nem engedem, hogy játékszer gyanánt használjon, szóval kihasználjon, kiaknázza a bennem rejlő lehetőségeket. Ez ugyanis puszta játéktérré változtatna, pénznyelő automatává, amikor is nem én győzedelmeskedem, elnyelve a csillogó-villogó pénzérméket, hanem szünet nélkül ontom magamból a gazdagodás lehetőségét, hogy azt valaki kiaknázza. Igyekszem az ellenkező hatást elérni, azon leszek, hogy a gyerekes játszmákból, melyek köztünk folynak, bár időlegesen is, de én kerüljek ki győztesként. Ha a füllentés jeleként az arcát vörös pír vonja be, ha a hazugságainak kiötlése és előadása közben a beszéde akadozóvá válik, keresztkérdéseket teszek föl annak érdekében, hogy még inkább összezavarjam. Ha mélyen a szemembe néz, állni fogom a tekintetét, farkasszemet nézünk, meglátjuk, ki bírja tovább, mivel tudom, hogy ő csupán számításból cselekszik: a hazugságát szeretné leplezni, s a Józsival való kapcsolatát titokban tartani. Engem viszont nem tud kijátszani, átverni, kihasználni, kiaknázni, mert résen leszek s figyelek.